Katholikus Néplap, 1855. július-december (8. évfolyam, 1-26. szám)
1855-10-10 / 15. szám
—»ta 114 sí»— Mutatványok. Egy készülőben lévő népszerű munkából, mellynek czime lesz: ,,Vasárnapi könyv/1 *) A Nevelésről. A nevelés e négyet foglalván magában u. m. I. Tanítás. II. Őrködés. III. Fenyíték. IV. Jó példát, mindenikből közlünk kiszakított darabkákat. I. Tanítás. Wfichtnek hát az a beszéd, mellyet magad sem Ihiszesz: „nincs időm, nem érek rá?“ Minek a bűnt bűnnel, a jóravaló restséget hazugsággal palástolni? Holott a palástolásra szükség sincsen, mert a mennyiben a szülők nem elegendő jártasok , vagy csakugyan rá nem érnek gyermekeik oktatására, ott a falu közepén az iskola, hogy oda járassák, s ha már maguk nem taníthatják, az arra rendelt tanító által oktattassák. Milly öröm, milly gyönyörűség ezeket az ártatlanokat hónuk alatt könyvvel, oldalukon tarisznyácskával,piros, egészséges arczokról sugárzó jó kedvvel iskolába menni látni , még az ablakon is utánok néz az ember, hogy tovább lássa. Milly öröm, milly gyönyörűség őket ha kijönnek, hallani: ma megint ezt a betűt, ezt a számadást, ezt az éneket, vagy történetet tanultam, s már azt akármi dolga legyen az embernek végig kell hallgatni; s ha ezt látogató rokonok, vagy akár idegenek is hallják, a gyermek szemlátomást való előmenetelét bámulják, dicsérik, néha egy új, fényes krajczárral megajándékozzák, vagy épen arra fakadnak a mit az evangeliomi asszony mondott: „Boldog a méh, melly téged hordozott, és az emlék mellyeket szoptál!“ Van-e, lehet-e olly érzéketlen szülői szív, melly örömében ne dobogna, gyermekére büszke ne lenne, s azt ne gondolná: szegény ember vagyok, de a világ kincséért nem adnám jól tanuló gyermekemet! Ilyenformát mondott egy római asszony is, amit méltónak találok itt feljegyezni. Egy előkelő római aszszonyságnak, egy szinte jómódú asszony vendége érkezett, s szóbeszéd közt — mert ahol két asszony van, rém kell ott félni, hogy a beszéd elakad — előhozta, és ami vele volt meg is mutogatta, menynyi ékességei, arany láncra, drága kövei, gyűrűi vannak, s kérte a házi asszonyt, hogy ő is mutatná meg a magáéit. A római asszony úgy tett mint Godóné mikor a bor árát kérték, t. i. másra fordította a beszédet, s addig tartotta vendégét szóval, mig gyermekei az iskolából hazajöttek, akkor pedig sorba állitván őket, így szólt: „Nézze barátnő asszonyom, ezek az én ékességeim!“ Gyönyörű mondás egy anyától, megérdemlette volna, hogy a száját megaranyozzák értte. Ha egy asszony, mégpedig pogány asszony azt bírta mondani, hogy az iskolába járó gyermekek szüleiknek ékességei, én mint férfi, és keresztény szinte elmondhatom, hogy az iskolába nem járó gyermekek, szüleiknek valóságos gyalázatjai És mégis mi történik? Némelly szülők egy át alján fogva nem iskoláztatják gyermekeiket, s ollyan beszédekkel állnak elő, mellyekre csak a szentírás ezen tanácsa szerint lehet felelni: ,,A bolondnak az ő bolondsága szerint felelj, hogy magát bölcsnek ne gondolja.“ Azt mondják :„Én sem jártam iskolába, azért mégis megélek.“ A koldus is megél, a sátoros czigány is megél, az a gonosztevő is megél, ki holtig való rabságra ítéltetett, és pedig tán annak következtében, hogy nem tanult, nem iskolázott ifjúságában, de kíván-e józan, becsületes ember így élni? Igaz az, hogy mindnyájan megélünk holtig, de ollyan különbség van egy jól nevelt, és egy buta neveletlen ember élete közt, mint a napfény, és mécses a folyóvíz, és posvány között. Hogy te nem jártál iskolába , azt én, ha nem mondanád is tudom, a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik meg, aki valamit tanult és tud, az illyen — nem akarom épen megnevezni miilyen — beszédeket nem tesz. Azt mondják: „Minek tanítassam a gyermeket, nem lesz abból sem pap, sem nőtáras.“ Persze, hogy nem lesz ha nem tanitatod, de ha tanitodnád, csak úgy lehetne belőle püspök, vagy világi úr, mint akár hány szegény ember fiából. Yll-ik Gergely pápának apja ács, XII-ik Benedek pápának meg özvegyanyja mosóné volt, hogy többeket ne említsek. De ha nem lenne is, elég-e az, ha a faluban egykét ember van, ki erre a névre méltó? Hiszen a pap lelkek pásztora, a nótárus a község jegyzője, a lélek meg tán nem dudva, sem a község nem baromvásár; mire való hát az ollyan beszéd, mintha csak a nadrágos ember volna Isten képe, mellyet formálni, nevelni kell? ha ezt más mondaná! Azt mondják: „Mire való az a tanítás, nem hoz az semmit sem a házhoz.“ A tanulás tudományt, jó erkölcsöt, vallásosságot, örömet, becsületet, kedvességet, lelki üdvösséget hoz, aki ezt semminek tartja, az vagy nem tudja mit beszél, vagy annyira lealacsonyítja magát, a mennyire legnagyobb ellensége sem alacsonyithatná le, úgy hogy nem méltó rá a szót tovább vesztegetni. A nép becsületére legyen mondva, illy minden érzésből kivetkezett, — s mondjuk ki magyarán — 3 alávaló szülők igen ritkák, azért is csináltam olly *) Ez azon iratcsomó, melyről legutóbbi lapunkban, a sziráki kurátor levelének közlésekor, megemlékeztünk, és szavunkat beváltandók, azonnal közleni is szerencsések vagyunk. Ha valamelly népkönyvben, bizonyosan izben föllelendjük az annyira sürgetett életrevalóságot, az alsóbbrendű néposztály felfogásáhozi alkalmazkodást, őszinteséget és erőt, mellynek hatását eltévesztni lehetlen. S hisszük is, hogy a ki a töredékmutatványokat csak fölületesen is átolvasta, a ki a népnevelést, a szó legszentebb értelmében, szivén hordja s azt e szerint előmozdítani is igyekszik, minden módon azon lesz, hogy e nagy becsű népkönyvnek megjelenését siettesse és a megjelentet minél inkább pártolja és terjeszsze. Csak rajta, sziráki, bodvai kurátor , rajta dósai kispap és István bácsi barátim, az önök által elhintett mag megtermendi bizonyosan az óhajtott gyümölcsöt. A józan eszű nép az avatatlanok és jóhiszeműségével visszaélő álbarátok által nyújtott szellemi hibhádságok közül már ki tudja választani a jót és czélszerűt, mert még több haszontalan irkafirka-vállalat egymásután megbukott, addig „István bácsi“ból 5 ezer, ugyanezen István bácsi „N a p tár 6 1“ pedig már 16 ezernél több példány kelt el. Nem csak óhajtjuk, hanem hisszük is, hogy sziráki kurátor uram is illy bőséges áldásnak fog örvendeni, nem annyira erszényét, hanem a nép javát illetőleg, mert az előbbi vállalatnál is nem a szerző, hanem a kiadó zsebel. Szerkesztő.