Katholikus Néplap, 1862. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1862-09-11 / 37. szám
— 306 — Josafát király társának, midőn arról vala szó, nincsen-e már itt prófétája Istennek, hogy azt megkérdeznék , valljon fülmenjenek-e Ramot-Galaát ellen hadakozni vagy nem? azon nyilatkozatot téve : „Vagyon még egy ember, ki által tanácsot kérhetünk Jehovától; de gyűlölöm őt, mert nekem nem jövendöl jót, hanem Joszat, Mikeás, a Jemla fia. Mondá pedig Josafát: Oh király! ne beszélj igy‘n (Kir. k. 3, 22). — Arany szájú sz. János püspökről, mint az egyházi szónokok legjelesbjéről olvassuk, mint üldöztetett Eudoxia császárné által, mert predikáczióiban azon igazságtalanságok ellen , melyeket a császárné népével elkövetett, nyíltan mert kikelni. Hány püspök, hány áldozát osztozék már az előhozott nagy szentnek sorsában ? Hiszen csak az ujabbkori olasz egyházi eseményekre tekintsünk, s elég, hogy massiliai sz. Salviannal bevallhassuk, miszerint: „Majdnem mindenszent beszéd a maga elleneire talál. A hány nemű a parancsolat, annyi nemű az ellenzék is. Ha alamizsnálkodást parancsol az Úr, haragszik a fukar; ha takarékosságot igényel, nem jól veszi a pazarló ; ha józanságot ajánl, nem tetszik a részegesnek ; a tisztaságról szólókat kerülik a bujálkodók. Tehát vagy semmit nem kellene szólanunk, vagy ha mondatik is valami, egyiköknek sem tetszendik a fönebb említetteknek“ (Lib. IV". advers. avarit.). Mindezek daczára azonban bátran s állhatatosan hirdettetik Jézus tanítása a kath. egyházban, keveset, vagy épen semmit nem törődvén vele, tetszik-e tanításunk, vagy nem; jól tudván, hogy, „ha mégis embereknek törekednénk tetszeni, nem volnánk Krisztus szolgái“ (Gal. 1 , 10). És ez az, mi arra mutat, hogy csupán a kath. egyházban vannak igaz küldöttei Krisztusnak, kikről, mint mennyei mesterükről a farizeusok — még elleneik is kénytelenek bevallani, miszerint ők „igazmondók, az emberek személyét nem tekintők, hanem az Isten útját igazságban tanitók“ (Márk 12, 4). Ebből világosan látható, hogy egyedül a kath. egyház tanító kara tiszta öntudattal s 18 százados története alapján , minden habozás nélkül sz. Pál apostollal bevallhatja, miszerint: „A mi oktatásaink nem származhatnak hitetésből vagy tisztátalan szándékból; hanem, a miképen tetszettünk Istennek, hogy reánk bízatnék az evangelium hirdetése, azonképen szólunk, nem úgy, mint embereknek, hanem mint Istennek kedvesek lenni igyekezvén, ki a mi szivünket vizsgálja. Mert még soha hízelkedő beszéddel nem éltünk , sem pedig az emberekből nem kerestünk dicsőséget: Isten bizonyságunk“ (Thess. 1, 3. 4. 5. 6). Világosan látható elvégre az is, hogy valamint Jézusban, úgy nemkülönben az ő egyházában az emberiség a legjobb apátját nyerte. Meg ne vessük tehát a predikácziókat, mert ott minden személy válogatás nélkül leleplezetlenül mondatik ki az igazság, hanem az egyház e kitűnő jellemét hatalmas érvül tekintvén isteniességének bebizonyítására, minél nagyobb figyelmünkre méltassuk a szent beszédeket. Itt találkozhatunk csak a korunk szájhőseitől oly fenen pengetett „szabadság, testvériség s egyenlőség“ józan értelemben vett magasztos elveivel. Itt a bűn bűnnek neveztetik, akár tartja ezt valaki annak, akár nem; s nem is fogja azt itt senki akár bizonyos kényszerített cselekménynek, akár gyarlóságnak, csakhogy szépíttessék, elnevezve találni. S úgy hiszszük, hogy igazi barátunk csak az, ki nem palástolja hibáinkat, hanem minden tartózkodás nélkül, négyszemközt, azokat kimondja. Lám sz. Pál apostol szemtől szembe állt sz. Péter apostoltársának, mivelhogy érdemes vala a feddésre (Gál. 2). Pedig lehetett-e nagyobb szeretet, szentebb barátság, mint az, melyet a Szentlélek mindenható szelleme egybetarta ? Ha tehát az egyházban legjobb barátunkat bírjuk, minek megvetni szent beszédeit, csupán azért, mert kesernyés igazságokat tartalmaznak ? hiszen irva vagyon, miszerint: „A hit barát erős oltalom: kincset talált, ki ilyenre akadott“ (Sirák 6). Az egyház szónokló papjában ne csak őszinte barátunkat, hanem lelki orvosunkat is tekintsük egyszersmind. Veszélyes dolog lenne, tőle, mert olykor-olykor keserű gyógyszereket is rendel, vagy metszi, égeti a sebet, elállani s máshoz, mert talán lágy szereket használ s nem akarja fölmetszeni a sebet, folyamodni. Mert, ha a betegség csakugyan súlyos, ha a seb veszélyes, könnyen halálveszélynek tennék ki magunkat a kevésbbé értelmes orvos mellett. Pedig hányan teszik ki magukat hasonló veszélynek a lelki orvoslást illetőleg? — Sőt épen az csodálatos, hogy, midőn testi bajainkban még a legkeserűbb gyógyszereket is beveszszük, midőn a legborzasztóbb műtéteket is hősies elszántsággal, csakhogy testünkben meggyógyuljunk, kiálljuk, a lelki orvos keserű szereit be nem akarjuk venni, nem csak, de ízlelni sem, holott a lélek sokkal több a testnél! „Ki az Istentől van, Isten igéjét hallgatja“ (Ján. 8, 47), mondja Jézus. Legyenek bármily keserűek, miket az egyházi szónok előhoz; bolygattassanak föl általa bármiképen a lelki sebek , a jó keresztény békével fogja hallgatni az előadást s annál inkább veendi be szivébe a tanítást, minél inkább mondja öntudata, hogy szüksége vagyon reá; mert mindennél inkább szereti az örök életet, vagyis magát a Jézust. Haffner Ignácz. (Folytatása következik.) Jézus, légy velem! Sok veszélylyel van az élet összekötve. Három ellennel kell folyvást küzdenünk : A testre romlott test, a világ hatalma És a bukott lelkek vívnak ellenünk. S e szakadatlan harcz annyival veszélyesb, Mert nem nyílt sisakkal foly a küzdelem. . . Oh ki üdvünk e bősz ellenit legyőzted, Jézus, harczaimban, kérlek, légy velem! A gyönyörs élvvágy a test ügyes csaták Vidám arczczal veszik a szivet körül; Hol az ifjú szív, mely e vidám társaknak A siralmak e bus völgyén nem örül : „Félre az aggálylyal, szól a kéj, óhajtott Üdved’ feltalálod puha keblemen. . .“ Oh ki üdvünk e bősz ellenét legyőzted, Jézus, a kisértés perezén légy velem. Van-e, kit a sértés vad falánkja nem bánt, S dúlt szivében lángra nem gyűl a harag ?