Katholikus Néplap, 1863. július-október (16. évfolyam, 27-53. szám)

1863-07-02 / 27. szám

A­hogy nézi, nézi — szól a harang gyöngyén, Megy a szent misére, nem marad el könnyen. Megy a szent misére, olvasója vele, Hogy lányát ne vinné, no csak még az kéne! Vége a misének, haza felé üget, Alig hogy haza ér, megrakja a tüzet, Lobogó tű­z mellett jó ebédet készít, Hogy délre jól tartsa munkás háza népit. — Kiürül a szilke, s mert a szó megtelve Megárad, az Urnák hálaadót zengve, A nagy Istent áldják, a jó nőt dicsérik, „Jézus, segíts !“ — újra dolgoznak estvélig. * * * Én is igy cselekszem — fogadom — idővel Ha majd az úristen gazdasszonynyá nevel ! III. A jó háziasszony rendtartásáról. Rendes és takaros udvar, kamra, konyha. Hol a háziasszony nem tunya, nem lomha. Tudja, hogy az udvar az asszony ezégére. Van is reá gondja, mint a két szemére. Apraját elsöpri, nagyját hátra hordja, „Takaros egy asszony!“ sok is a ki mondja. De nem a „hogy mondja“, neki a főgondja*, Hanem hogyan áll a kamra, hogy’ a konyha ? Legelsőbben is hát a kamrába fordul, Hogy megtisztogassa a tegnapi portál. Nem poros ott semmi, ugyan hogy’ is lepne, Ha a házkirályné jelenik meg benne? Vörös- és fokhagyma fonva koszorúba Leve a kamrába ékesen beosztva Itt-ott a paprika oda illik közbe, Ékes csokor gyanánt mesterileg kötve. Itt fehérült a liszt, ott sárgul a kása, Polczon áll a kenyér, az Isten áldása. Jó edényben a zsir, szögön a szalonna, Fris túróval töltve télire a tonna. Korpa közé rakva a tojás ügyesen. Ha Bécsbe vinnék is, nem törnék el egy sem. Rúdra felaggatva függ a barna sódar, Besózva emberül porrá törött sóval, így azután eltart, s a ház munkás népe Aratáskor aprít a jó sódarlébe. Ajtó mögött lábon áll az élésláda, Rajta a szu még csak egy lyukat sem vága. Belé töltögetve : lencse, bab és borsó, Mint koronán a gyöngy, tetején a kősó. Mert rendén a kamra, benyit a konyhába, De ám itt sem botlik limlomba a lába, Itt is minden tiszta, itt is helyén minden, Nem evődik rozsda sem lopón, sem pinten. Fehér a faedény, rézabroncsa sárga, A kútnál kőporral megsúrolta már ma. Szinte nyög a nagy polcz a sok edény alatt. Egy két garas erre néha csak megakadt. Nem gazdagítja ő soha a csaptárost, A­mint némely helyütt szokássá vált már most. A vasedény ott a benyílóval szemben. Úgy ragyog, hogy már a szinezü­st sem szebben. Tűzhelyen a hamu összeegyengetve , eltávolitva, mi könnyen lángot vetne, Mert, hogy a kis szikra nagy gyuladást támaszt, Másnak a példáján megtanulta már azt! * * * Édes anyám lelkem, fogadást teszek most, Itt a kezem rája! Hogy ha férjhez adnak, leányuknak ilyen Leszen a portája! Csintalan Alajos: Az örült. (Népies beszély.) V. A tanodában. Tanoda! — Mily kedvesen hangzik e szó a jó szü­lők füleiben! Hiszen életük legfőbb kincse, gyermekeik szentélye ez, hol az ész műveltségét, a sziv pedig a szép, jó és igaz szeretetét teszi sajátjává. Év múlt év után, Gergőék Mártonkája is haladt a korral, a mennyiben nagyobb és nagyobb, de egyszers­mind roszabb is jön. Békét senkinek sem hagyott, a magával egykorú gyermekekkel mindig czivódott, s nem egy szegény fiú futott haza véres fejjel, mert a kényes Gergő Mártonnak tetszett a fejét kővel behaj­tani. És mentsen Isten ezért valamely szülőnek szót emelni, mert biró uram egész haragját vonta volna ma­gára (Gergő időközben biró lett). Egykor úgy történt, hogy ismét egy fiúcskát, mint vércse a pacsirtát, üldö­zőbe vett Márton , s már-már utóléri, ha hátulról erős gyermeki kéz nyakon nem csípi s a földre nem sújtja. E váratlan megtámadás annyira gyávává tette Mártonunkat, hogy irgalmatlanul el kezdett ordítani. A megmentett fiú egy hálás tekintettel jutalmazá meg Szende Ferkó segítségét s tova ballagott. Szende István, fejét csóválta e történetre; tudta, hogy zivatar lesz, de nyugodt maradt. Volt biró uramnál hadd elhadd. Összevissza hordta a koldus nemzetség mindenféléjét, s fenyegetődzött, hogy majd megtanítja ő azt, a ki az ő fiát meg akarja ütni. Legelső dühében törvényre összehivatá az esküd­teket s kívánta tőlök, hogy azt a gyermeket, a ki az ő fiához nyúlni mert, büntessék meg, azonban az oko­sabb törvénybíró megmagyarázta az ingerült atyának, hogy egy 6—7 éves fiúcska nem törvény elé való. Erre azt kívánta biró uram, hogy hát az atyja bűnhődjék. Már édes biró uram, az sehol sincs a törvényben meg­írva, hogy fia helyett az atya bűnhődjék. Biró uram összevissza hordta a bíráknak még hetedik apját is, s azzal bocsátá el őket, hogy hát majd ő maga vesz elég­tételt. Ez idő óta kérlelhetlen ellenségévé lett Gergő, Szende egész családjának.* % ^ Ha olyan magamféle idejű emberek csak mintegy két évtizeddel visszapillantunk, s hazánkban a falusi népiskolák állapotát vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy azon kor és a jelen között olyan a különbség, mint az ég és a föld. A­ki akarta gyermekét iskolába küldeni, csak az küldötte, s ennek következménye lett, hogy igen sok helyen száz közöl legalább is ötven olvasás- és írás­tudatlan lett. Hála korunknak, hogy jelenben nem úgy van. Elmúlt már a szüret is, a bájlaki iskola kezdett népesedni. Szende István atyai szives tanácsokkal látta el gyermekét, különösen szivére kötötte, hogy engedel­mes legyen s tanítója szavára jól figyelmezzen, biza­lommal legyen iránta, mert ezentúl ő lesz neki atyja. 7* *' T-' - \ — 211

Next