Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1953 (60. évfolyam, 20-51. szám)

1953-08-16 / 33. szám

.//­ MEGHÍVÓ : * f • a clevelandi Szent István napi ünnepi megemlékezésre Rendezik: a clevelandi katolikus biztosító egyletek és az Aggmenház vezetősége az Amerikai Magyar Katolikus Egylet kezdeményezésére Petrásh Lajos biró elnökletével augusztus 23-án, vasárnap, az Isteni Megváltó Aggmenház Lander roadh (Chagrin Falls, Ohio) zarándokhelyén. A Szent István nap ünnepi műsora délután 3 órakor veszi kezdetét. Autóbuszok indulnak a Szent Imre egyházközségtől délután 1 órakor, a Szent Erzsébet egyházközségtől és a Szent Margit egyházközségtől délután 122 órakor. 1­3 órakor indul a kör­menet a kegyhelyhez. Ott rózsafüzér és áldás. Főcelebráns Msgr. Keller Endre. Utána az Aggmenház udvarán kezdődik a világi ünnepély. MŰSOR: 1. Amerikai és magyar Himnusz. Énekli a közönség. 2. A Szent István Dalárda énekszámai. 3. Angol ünnepi beszéd. Mondja Msgr. Albert J. Murphy. 4. Énekszám. Előadja Gisztiné Sárossy Gizella. 5. Vendégek bemutatása. Beszél Petrásc Lajos biró, a Szent István-napi bizottság elnöke. 6. Gyermekcsoport. 7. Magyar ünnepi beszéd. Mondja Father Hites Kristóf OSB. 8. Énekszám. Előadja Wégling István. 9. God Bless America. Énekli a közönség. Kérjük a kedves híveket és vendégeket, hogy idejében jelen­• S '■ s. #­jenek még az autóbuszok indulási helyén, nehogy lekéssék az indulást. Finom magyaros ételekről és hűsítő italokról a Szent István napi Bizottság asszonyai gondoskodnak. Szeretettel vár mindenkit a Szent István-napi Bizottság. (Részlet a szerzőnek az augsburgi csata közeledő ezeréves évfordulójára készülő regényéből.) Az augsburgi fiú írta: MEDRICZKY ANDOR AZ AUGSBURGI KÁPTALANI ISKOLA sötétbarna, nehéz diófakapuján háromszor koppantotta meg a cirádásra kikovácsolt koppantót egy fiatal barát. Fekete csuháját por lepte, széles nagy kalapját le­vette izzadó homlokáról, a­dja, nehéz a tarisznya, amit a hátán cipelt. Mellette didergett a márciusi alkonyati szélben egy hétéves fiúcska, szürke utikö­­pönyegbe burkolva. Kandi fekete szeme tágra nyílt kíváncsisággal nézte a székesegyház díszesen faragott félköríves kapuját és azt a nagy káptalani épületet, ahová be akartak jutni. Látszott rajta, hogy még egé­szen új neki minden. A város. A nagy város, amely erős fallal van körülvéve. Augsburg, a híres város, a hatalmas és kegyes életű Ulrik püspök székvárosa. A barát élvezte útitársa csodálkozását és jóakaratúan mondta neki: — Wolfgang fiam, hát bizony csak jól nézz körül itt a szabad világban. Mert ha tényleg felvesznek az iskola tanulói közé, akkor elég soká népi fogod látni. Nézd csak, nézd: a székesegyház tornyát újra kellett felépíteni. Amikor itt jártam, néhány év előtt, még hiányzott a teteje. Leégett a nagy csata alatt és ez az épület itt, a káptalani iskola. A tudományok birodalma. Kegyes püspök atyánknak nagy tervei vannak vele, úgy hallottam. Ha megnyered az új magister, Gerhard páter tetszését, akkor te is itt fogsz lakni és tanulni. — Igen ... de ugye, te velem maradsz itt, Wigo fráter? — Nem tudhatom, fiam. Ezt csak maga Gerhard páter fogja megmondani. De elhoztam írószerszámai­­mat, amikkel itt is kódexeket másolhatok, ha ő úgy fog rendelkezni. Úgy üzente, hogy ki akarja bővíteni az iskola scriitoriumát, ahol máris ketten dolgoz­nak. Hát . . . lehet, hogy én is maradok. Végre kinyílt a hatalmas kapu kémlelőablaka. — Laudetur Jesus Christus — köszönt be Wigo fráter. — Én vagyok itt, Wigo fráter, a feuchtwan­­geni kolostorból. És elhoztam a kis Wolfgangot is, akit Gerhard páter magister látni kívánt. — Ó grüss Gott, grüss Gott, — hát te vagy az, Wigo fráter? — hangzott vidáman az ablakocska mö­gül. És máris csikorogtak az eresztékek, meg a záró­­rudak a nagykapu kis ajtaja mögött. A fehérszakállas portásbarát örvendezve tárta mindkét karját a ven­dégek felé. — No és ez a kis fráter? Hát ez az a titokzatos fattyúgyerek, a kis Wolfgang? Gyere csak ide, én édes kis árvám, hadd nézzek a szemedbe! Wolfgangnak már megengedte a kézcsókot is és megsimogatta az arcát. A kisfiú elmosolyodott. — Igen, én vagyok az, Bernhard fráter Az Öreg Bernhard odaállította Wolfgangot a le­nyugvó nap fényébe és hossza nézte az arcát. — Nézd csak, milyen ferdevágású és értelmes sze­mei vannak ennek a fiúcskának. Úgy látszik, mégis kell, hogy valami alapja legyen a sok szóbeszédnek, amiről bizonyára ti is tudtok ott Feuchtwagenben, Wigo . . . — Wolfgangnak nem ismerjük a szüleit. Semmit sem tudunk róluk. Két éves volt, amikor egy sváb asszony, aki addig dajkálta, hozzánk hozta a kolos­torba, Ulrik püspök atyánk levelével, hogy hétéves koráig mi neveljük püspök urunk költségére. De Gerhard magister páter már most kérette magához, pedig csak nyáron lesz hétesztendős, augusztus idusa körül. — Mit mondasz? Hét évvel ezelőtt született volna Wolfgang, augusztus idusa körül? —kérdezte el­gondolkozva Bernhard. — Hol és kitől? Fiú, ki volt az apád? — Nem tudom, — felelte Wolfgang. Egy kérdés, amire sokszor kellett a hét év alatt megfelelnie. Unta már és ezért egyre keményebben, egyre határozot­tabban tanulta meg kimondani, hogy “nem tudom”. Bernhard fráter egyre nagyobb megértést mutatott iránta. Szótlanul csóválta a fejét. — No, gyertek már be, galambkáim. Egyetek is va­lamit a refektóriumban, — biztatta a vándorokat. A hosszú, félhomályos folyosó kőkockáin kísértetie­sen kocogtak az öreg fráter fatalpú szandáljai, meg az utasok bőrsarui. GERHARD ATYA az iskola-magister, a dolgozó­­szobájában várta a vendégeket. Az asztalokon nagy pergamentkötésű kódexek sorakoztak. Éppen olvasott egyet a nyitott ablakhoz állított olvasótáblán. A nap fénye gyenge volt már ugyan, de még mindig alkal­mas az olvasásra. — In aeternam, fiaim, — felelte Gerhard, érces, meleg hangján. A fehérszakállú Bernhard fráter meg­hajolt a guardián előtt, pedig az majdnem az uno­kája lehetne. — Hát te vagy Wigo fráter, a feuchtwangeni ko­lostorból? — kérdezte Gerhard. — Én vagyok, reverendissime, ez pedig a kis Wolf­gang gyerek. — Wolfgang, akiért üzentem? Wolfgang tiszteletteljesen kezet csókolt Gerhard atyának. — Ulrik püspök már türelmetlenül várja. Kiváncsi a gyermek tehetségére és megrövidítette az ő idejét. Amint látom, fogékony gyerek. — Talán túlságosan is az. Nemcsak svábul, de la­tinul is gagyog már. Részt vesz a hórákon a zsolozs­­mázásban. Elimádkozza a Pater nostert, az Ave Má­riát, a Misereret és a De profundis zsoltárt. Wolfgan­got nagyon érdeklik a halál problémái. Rengeteget kérdez a halálról, a túlvilági életről, a mennyország­ról, pokolról, meg a tisztítótűzről. Nekem azt is el szokta mesélni, hogy hányszor álmodik soha nem látott szüleivel. — Igen? No ez érdekes. Hát fiam, láttad már ál­modban édesapádat? — Igen, — feleli zavartan Wolfgang és eleinte le­süti a szemét. De csak egy pillanatig, majd felkapja és ránéz a gvárdiánra: —­­ Többször is álmodtam már vele . . . Egy ret­tentő hős harcos jött el hozzám álmomban és azt mondta nekem: Édes fiam ... — Rettentő hős harcos? ... De milyen harcos? — Én nem tudom, milyen. De nem volt olyan mint a német katonák. Inkább olyan, amilyennek a ma­gyarokat írták le. Valami nagyúr lehetett . . . Az addig nyugodt Gerhard erre szinte fel akart ugrani a székéből. — Honnan tudod, hogy magyar harcos volt apád? Mondta talán valaki? Wolfgang nem felelt, csak tátva maradt a szája. Wigo fráter összecsapta a kezét és keresztet vetve mondta: — Nem, nem, erről soha sem esett szó a kolostor­ban. E PILLANATBAN NYÍLT AZ AJTÓ és visszatért a portás-fráter, Bernhard. Csönd, titokzatos csönd és csodálkozó némaság omlott el a bentlévők arcán. Mintha valami nagy-nagy titok kezdődnék. Gerhard atya visszahajolt a székében és mindkét kezét kinyúj­­tota a kis Wolfgang felé, aki félni és reszketni kez­dett. Bernhard fráter épp valami tréfás megjegyzést akart tenni, de ajkára fagyott a szó, mert érezte, hogy itt most valami komoly pillanat jó, amihez nem illik a tréfa. — ülj csak le te is, Bernhard fráter. Valamit kell most veletek közölnöm. Bernhard fráter megbiccentette a fejét és szeré­nyen Wigo mellé telepedett. A guardián felkelt, oda­ment az olvasótáblához és elővette az egyik perga­­ment-kódexet. Lapozott benne gondosan, lassan, tempósan, amíg megtalálta a keresett helyet. — Ez az augsburgi püspökség krónikája, fiaim. Olvastam a híres lechmezei csata leírását hét év előtt, amelyben többek között te is részt vettél, ugye, Bern­­hard fráter. Én akkor még Kordovában voltam . . . No hát most idenézz fiam. Ezeket a betűket ismered? — W ... o ...­­ ... A többi betűt még nem is­merem, — feleli Wolfgang. — Hát ez a te neved, fiam. Rólad van itt szó. Ul­rich püspök atyánk engedelmével azért hozattalak el a feuchtwangeni kolostorból, mert kiváncsi voltam a mi­­ magyar fiunkra. Bernhard felkapta fehérszakállas fejét erre a szóra. — Wolfgang hát igazán magyar fiú? . . . Azért tűntek fel nekem azok a hun vonásai. Igen, emlék­szem, meséltek akkor valami talált gyerekről, de nem tudtam, mi lett vele. Gerhard megszólalt: — Hallgassátok csak meg, mit mond erről a kró­nikásunk: “Minekutána pedig már véget ért a nagy csata és Isten dicsőséges Ottó királynak juttatta a győzelem pálmáját a pogányok felett, a cseh zsoldosok zsák­mány után kutatva, a Lech folyó parti füzesében elrejtve, magyar sátorra bukkantak. Az állatbőrökön, aranybrokátos szövettel letakarva, egy halálsápadt asszony feküdt. Mellette, fehér gyolcsba burkolva, frissen születet csecsemője sírt. A cseh zsoldosok meg akarták őket is ölni, mint minden magyart, aki a győzők kezébe került. De az asszony zokogva muta­tott a gyerekére és minden ékszerét odaadta a zsol­dosoknak. A csehekben felülkerekedett a keresztényi s érzés. Felvették a gyermeket. A haldokló asszony csak egy szót ismételgetett: “Lé-él, Lé-él” — aztán meg­halt. A csehek a gyermeket lovaikon száguldva elvit­ték a városba. Ismertek egy augsburgi asszonyt, aki­nek a férje és csecsemője bennégett a házukban. Az asszony neve Hildegard. Magához vette a Csecsemőt, megmosta és megszoptatta. Aztán sietett jelenteni az esetet Ulrich püspöknek. A püspök nagyon el volt foglalva. Gyászolta öccsét­, az elesett Dietpald grófot. És elő kellett készíteni Ottó király diadalmas bevonu­lását Augsburg városába. Mégis, amikor meghallotta, miről van szó, az asszonnyal és a gyermekkel a ka­­tedrálisba ment. A pogány csecsemőjét saját kereszt­­fiának fogadta és megkeresztelte Laurentius névre, mert Szent Laurentius napján született. Az asszony kérésére Wolfgang lett a második neve, mert úgy hívták az ő elhalt gyermekét. Aztán megparancsolta az asszonynak, hogy ha a gyermek életben marad, akkor az ő költségére két évig nevelje és akkor vigye be a feuchtwangeni kolostorba. Hét éves koráig senki ne árulja el neki származását. Akkor hozzák újra Augsburgba és a püspök dönteni fog a további sorsa felől, íme a kegyes püspök rendelkezése. Megbocsátó keresztényi lelkületével gondoskodott egy pogány lé­leknek a keresztény hit világosságába való átmenté­séről . . — így szól a krónika. Ez a mi kis Wolfgangunk származásának tör­ténete, — fejezte be a felolvasást Gerhard atya. Közben szolgálattevő noviciusok égő olajmécsese­ket hoztak a szobába. Pár pillanatig csönd volt. A kis­fiú egész testében reszketett. Hallotta is, meg nem is, ami róla olvasott fel Gerhard atya. A krónikát újra visszavitte az állványra, majd magához vonta a gyer­meket és megcsókolta: — Úgy! . . . Tehát te Ulrich püspök keresztfia vagy, fiam . . . Holnap bemutatlak neki és elmon­dom, hogy milyennek ismertelek meg . . . Igen, igen, magyar volt az édesapád, aki álmodban megjelent. De honnan tudhattad te? — És mit jelenthet az a magyar szó, hogy Léci? — kérdezte hirtelen Wigo fráter. — Azt nem írja a krónikás. Talán valami magyar szót, talán kérést jelenthet. — Dehogyis, — felelte hirtelen Bernhard. —Mert Léinek hívták az egyik magyar csapat vezérét ... Én láttam őt verekedni . . . nagy hős volt... de elfogták a többivel együtt és Henrik bajor hercegnek szolgál­tatták ki, aki kegyetlenül ... Gerhard hirtelen rátapasztotta kezét Bernhard szájára, így az nem tudta a gyermek füle hallatára kimondani a rettenetes valóságot, hogy bizony Hen­rik herceg felakasztatta mind a három elfogott ma­gyar vezért: Lélt, Bulcsút és Surt Regensburgban. Bernhard észbekapott. Egy szempillantással értésére is adta Gerhardnak, aki erre megnyugodva levette a kezét a­ fráter szájáról. — Igen, igen, nagy hős volt ... én láttam őt . . . nagy kár érte — mondta újra Bernhard . . . Csak nem éppen annak a Lél vezérnek a fia a mi kis Wolf­gangunk? A mécsesek imbolygó lángjától árnyékok táncoltak kísértetiesen a magister dolgozószobájának falain . . . A Szent István Szabadegyetem első féléve Írta: SOMOGYI FERENC DR. egyetemi m. tanár, a Szabadegyetem magyarságtudományi fakultásának dékánja A Vasárnap olvasói lépésről-lépésre figyelem­mel kísérhették a Dunai Intézet és a Szent Ist­ván Kör által együttesen életre hívott és fenn­tartott Szent István Szabadegyetem első félévi működését. Az országépítő szent király immár 870 éves múltra visszatekintő hagyományos ünnepe alkalmából talán mégis érdemes lesz ennek a róla elnevezett szabadegyetemnek első félévi eredményeit összefoglalni és olvasótábo­runk előtt bemutatni. Mindenekelőtt néhány beszédes számadatot közlünk. A szabadegyetem magyarságtudományi tan­folyamára 109-en kérték felvételüket. Az első félévet június végéig szabályszerűen befejezték 60-an, kollokváltak 27-en. Az előadók félévvégi aláírásait azonban szeptember elején is meg lehet még szerezni s ugyanakkor lehet még kol­lokválni is. Az előbbi eredmény tehát nem vég­eredmény, hanem csak részleteredmény! Az említett 60 rendes hallgató közül 45 róm. kat., 3 g. kat., 8 református, 3 evangélikus, 1 pedig unitárius. Egyetemet végzett 3, főiskolát 3, érettségizett 30, 8 középiskolát végzett 3, 6 középiskolát 9, 4 középiskolát 8, 8 elemit 1, 6 elemit 3. Ezek az utóbbi adatok igazolják leg­inkább, hogy a szabadegyetem hézagpótló in­tézmény, mert elsősorban olyanok látogatják, akik alaki szempontból is megfelelő alapkép­zettséggel (középiskolai érettségivel) rendel­keznek. A 60 végzett hallgató közül 39 a férfi és 21 a nő. Születési hely szerint budapesti 15, dunán­túli 15, nagyalföldi 15, erdélyi 9, felvidéki 5, amerikai (ohioi) 1. Születési év szerint 20 éven aluli 17, 20—25 éves 7, 25—30 éves 13, 30—35 éves 7, 35—40 éves 7, 40—45 éves­ 4, 45—50 éves 1, 50—55 éves 2, 55—60 éves 2. Lakóhely szerint 37 clevelandi, 6 Ohio állam­beli más városból való, 15 az Egyesült Államok más államából való, 1 kanadai és 1 európai (aki látogatási vízummal tartózkodott itt). Az első félév folyamán 3 előadó (Father Hites Kristóf, Dr. Remes György és e sorok írója) hetenként 1-1 (50 perces) előadást tartott 15 héten keresztül március 22-től június 25-ig be­zárólag a magyar ifjúság szolgálatában, min­den díjazás nélkül. Ezenkívül március 5-én tá­jékoztató előadásokat tartottak, július 2-án pe­dig kollokváltalak. Egy héten (áldozócsütör­tökön) az előadások szüneteltek. Az előadások­kal párhuzamosan történt a félév ünnepélyes megnyitása, a hősökről és anyákról való ün­nepi megemlékezés, valamint a félév ünnepé­lyes bezárása. Az előadások látogatottsága április és május hónapokban volt a legnagyobb. A hallgatók át­(Folytatás a következő hasábon)­lagos létszáma 75—80 körül mozgott ( a leg­alacsonyabb 25, a legmagasabb 214 volt), örömmel és külön hangsúlyozással kell itt megemlítenünk, hogy az előadásokat állandóan szép számmal látogatták olyan érdeklődők is, akik a szabadegyetemre nem iratkoztak be ren­des, vagy rendkívüli hallgatókul, mert a két­éves tanfolyam végén nem óhajtanak vizsgáz­ni, helyesebben oklevelet szerezni a szabadegye­tem tananyagának elvégzéséről. A félévvégi kollokviumok eredményéről csak a legközelebbi félév elején kapunk tiszta képet. Annyit azonban már most is megemlíthetünk, hogy az első 27 kollokváló szinte kivétel nélkül igen komoly felkészültségről tett tanúbizony­ságot. Tudásuk elérte, vagy legalább is meg­közelítette otthoni régi egyetemeink hallgatói­nak kollokviumi tudását. Ez viszont azt bizo­nyítja, hogy az első félév folyamán mind az elő­adók, mind a hallgatók alapos és jó munkát végeztek. Pedig sem az előadóknak, sem a hall­gatóknak nem ez volt csupán a foglalkozásuk. Az előadók közül 2 gyári munkásként keresi kenyerét, 1 pedig High School-ban tanított. A hallgatók legtöbbje nehéz fizikai munka mel­lett amerikai középiskolákban, College-okban is folytatta tanulmányait, úgy hogy szabad­­egyetemi teljesítményük (de maga a puszta érdeklődésük is) minden elismerést és dicsére­tet megérdemel. Külön ki kell emelnem a szabadegyetem igazgatójának, Father Takács Gábor OFM ta­nárnak és Eszterhás István dr.-nak, nemkü­lönben a Szent István Kör elnökének, Csóre Ferencnek fáradságot nem ismerő, lelkes és lankadatlan szolgálatát, amellyel a szabadegye­tem előadóit munkájukban támogatták és majdnem minden előadáson ott voltak. Példájuk nem maradt hatás nélkül. A hall­gatók közül is volt 20—25, aki minden előadá­son jelen volt, feszülten figyelt és szorgalma­san jegyezgetett. Családokat, fiatal házaspáro­kat és egyes személyeket, férfiakat és nőket, ifjakat és korosabbakat sorolhatnánk fel név­­szerint is. Hivatkozhatnánk a Doboz-házaspár­­ra és Sziklay Erzsébetre, akik a közeli Lorain városából jártak be az előadásokra, vagy idéz­hetnénk kedves barátunk szavait, aki két dip­loma birtokában rendes hallgatónak iratkozott be és arra a kérdésünkre, miért teszi ezt, azt válaszolta: — Azért, mert ez hitvallás és kötelesség! Sokat írhatnék a szabadegyetem magyarság­tudományi tanfolyamának jelentőségéről ame­rikai és magyar szempontból, de az előbb idé­zett két szó szinte felment ez alól. Az első fél­év “hitvallás” volt a magyar ifjak és a magyar Az MHBK felhívása Az ezévi Szent István ünnepségek megrendezését az Egyesült Államok területén az Amerikai Magyar Katolikus Liga vállalta. Magyarország legelső szentjének és legnagyob királyának ha­gyományos nemzeti ünnepe, vallás- és pártviszályoktól függet­lenül, a nemzetben kezdettől fogva egy keresztényi, örök Ma­gyarország fennmaradása mellett­ való tüntetésre adott alkal­mat. Az Amerikai Magyar Katolikus Liga a Szent István ünnep­ségeket ebben az évben politikamentesen kívánja megrendezni. A Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, Szent István király eszményének tiszteletétől és István királynak éppen az ország legsúlyosabb óráiban való nemzetfenntartó erejétől mélységesen áthatva, most azzal a kéréssel fordul az Egyesült Államok te­rületén élő baj­társakhoz és azok hozzátartozóihoz, hogy vallás­­különbség nélkül vonuljanak fel mindnyájan a Katolikus Liga által rendezett kerületi Szent István ünnepekre. Szent István királynak szelleme töltse be ezen a legszebb ma­gyar ünnepen minden jótakaró és az ország felszabadításáért küzdő magyar ember lelkét. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének USA Főcsoportvezetője Dr. Ágh László Magyarok Ausztráliában Most tették közzé a pontos statisztikai adatokat az Ausztráliá­ba történt bevándorlásról. 1947—52 között összesen 699,783 sze­mély vándorolt be Ausztráliába. A bevándorlókból 170.254 sze­­­­mély érkezett az IRO-val, a többi angol bevándorló. A hat év­­ alatt a 170.254 volt DP-n kívül 114,764 más, nem angol beván­dorló lépett még partra: bulgár 831; cseh és szlovák 9,639; észt 5,209; görög 10,413; holland 26,113; jugoszláviai 19,972; lengyel 50,770; lett 15,480; litván 7,920; magyar 12,057; német 12,007; olasz 62,191; orosz 4,087; román 1,812; ukrán 13,516. A statisztika szerint 1945—52 között, tehát 8 év alatt összesen 22,921 személy kapott ausztrál állampolgárságot, ebből 407-en magyarok, vagy magyarországi születésűek. Az­­egyes nemze­tiségi csoportokból 1 új állampolgárt adtak a szíriaiak és a leg­többet, 306 új állampolgárt a lengyelek. (Folytatás) a szülők részéről. De a másik három félév s ami azután követ­kezik majd, már­­“kötelesség” lesz mindnyájunk számára. Első­sorban a mienk, azoké, akik a tudományok művelését, a tudo­mányos szakismereteknek ifjúságunkkal való közlését válasz­tottuk valamikor élethivatásunknak. Másodsorban az ifjúságé, a magyar jövő hordozójáé s itt, szülőhazánktól távol is legille­tékesebb kialakítójáé. De harmadsorban minden más magyaré­s magyar származású amerikai polgáré is, kinek-kinek anyagi és szellemi képessége szerint. “Kötelesség”, amelyet vállalnunk és maradéktalanul teljesítenünk kell az országépítő szent király halhatatlan és ma is tökéletesen korszerű szellemében, amely a nemzetiségi különbséget nem ismerő, nemzetek felett álló, az egész keresztény világ összefogására, békés együttműködé­sére irányuló törekvésben árva magyar népünk igazságát a szabad Amerika földjéről a megismerés és megismertetés erejé­vel megint ugyanolyan győzelemhez juttathatja, mint egykor “az első magyar királynak olasz földről francia pápától német szerzetes hozta Szentkorona”.

Next