Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)

1973-01-07 / 1. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Karácsonyi legenda Írta: FÁBIÁN JÓZSEF ★ DECEMBER 2­.-ÉN reggel hét órakor, még sötétben hagyta maga mögött Harrlingot, azt a kis bajorerdei falut, melyben már negyedik éve honta­­lankodott és sietve ereszkedett lefelé a csak a ma­gyar menekültektől járt és „rövid út”-nak nevezett vágáson. Ezen az után időt lehetett nyerni. Igaz, hogy ezt aztán erővel kellett pótolni. Meg aztán ész is kellett hozzá. A sűrű erdők, meredek kapaszkodók, mély szakadékok, vízmosások sokféle veszélyt rej­tettek magukban az eltévedés lehetőségével együtt. Német nem is járt arra soha. Egyetlen előnye, amiért a magyarok „szeret­ték”, hogy csaknem torony iránt lehetett rajta el­jutni Kötztingbe, a bajor járási székhelyre. A kör­nyék minden hivatala ebben a határmenti városká­ban volt és ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, ide kellett mennie. A menekült magyarnak pedig akkoriban más egyebe sem volt, mint ügye és baja, így aztán ért­hető, hogy csaknem szakadatlan vándorlás folyt ezeken a „Rövid ut”-akon. ★ KÖTZTINGBE TARTOTT Ő IS. Az úgyneve­zett Arbeitsamtba, a munkaügyi hivatalba. Munká­ért. Sietnie kellett, mert a városka még torony­iránt is messze volt. Miltachtól mehetett volna vo­nattal is, de ha valaki augusztus eleje óta munkanél­küli, ilyesmire már nem is gondolhat. Hogy hány­szor tette meg ezt az utat az elmúlt öt hónap alatt? Nem tudná megmondani. És hiába! Csak ezen a hé­ten már másodszor indult neki. Minden remény nél­kül, inkább csak azért, hogy legalább egy-egy napig ne lássa családja vergődését, nyomorúságát. Mert hiszen a sok német menekült, munkanél­küli mellett ő, az „Auslaender” dehogy is remélhe­tett munkát. Mire beért, a munkahivatal előtt, az utcán hosszú embersor kígyózott. Munkanélküliek, akár­csak ő. A közeli templom tornyára nézett és beállt a sor végére. A toronyóra néhány perc hiíján fél­tizenegyet mutatott. A hófödte hegyek felől csípős, hideg szél csapott le. Fázott és éhes volt. A sor eleje ritkán mozdult, a vége annál jobban nőtt. Az idő is múlt, délutánra fordult és ő még mindig az ajtón kívül volt, amikor egy hivatalnok fele lépett ki télikabátban és kalappal a fején. Végignézett a gémberedett, összefagyott embersoron. Nyert egyet és közölte, hogy az Arbeitsamt a szentestére való tekintettel több felet ma már nem fogad. Az ajtót bezárta és még egy „Fröhliche Weihnachten”-t sut­togva feléjük, gyors léptekkel otthagyta őket. Az első pillanatban az emberek kábán néztek utána és csak lassan eszméltek a valóságra. A több­ség hangos káromkodással vette tudomásul az át­­fagyoskodott, elvesztett nap hiábavalóságát. Mások — köztük ő is — szótlanul, lehajtott fejjel váltak ki a hangos tömegből és elindultak vissza, hazafelé. ★ MENETKÖZBEN a tisztviselő szavai kongtak benne: — A szentestére való tekintettel... Szent Este van! Karácsony! Lehet! De nem nekünk, ágról szakadt menekülteknek! Tőlünk már az Isten is elpártolt talán ...! A bleibachi hidon megállt és a korlátnak tá­maszkodva pihent. Esteledett. A falucska házainak ablakaiban itt is, ott is fény gyulladt. A szenteste fénye. Megfor­dult és lenézett a mélybe. Lent a sziklás mederben zúgva, tajték­ozva rohant a Régen vize. Ettől meg­szédült. — Jobb lesz, ha megyek — lobbant fel benne az értelem és elindult, ment tovább. Érzés, gondol­kozás nélkül, fásultan. Ilyen állapotban érkezett haza. ■k FELESÉGÉT a rozzant, tapasztott tűzhely előtt térdelve találta, füstmarta könnyes szemekkel fújta, élesztgette a sustorgó tüzet. Kisleányai telje­sen felöltözve, állig takarózva vacogtak az ágyban. Az ágy végében üres, dísztelen fenyő. Szótlanul, köszönés nélkül ült az egyetlen szék­re. Csak nagysokára, amikor a nyers, vizet csöpögő fa lángra kapott, szólalt meg a felesége: — Semmi? — Újra semmi! — felelte kurtán. — Istenem! Meddig, meddig tart még? — sóhaj­tott fel az asszony és könnyei peregni kezdtek. — És ma szenteste van. — Tudom — szólt közbe. — Csak néhány szem, apró krumpli van a sü­tőben. Ezt is a Fletz-en a jószág vedréből szedtem ki. Még sónk sincs hozzá! Legalább tojás, vaj, liszt vol­na a háznál! Hogy süthetnék nekik valamit Kará­csonyra. De nincs, semmink sincs. Talán már Iste­nünk sincs. Már nem is felelt. Erre az asszony is elhallga­tott. A falnak támaszkodott, zsebkendőjét a szájára szorította s most már csak hangtalanul, meg-meg­­rázkódva, befelé sirt. Ekkor a falon keresztül vidám gyerekhangok, nevetés szűrődött át. Odaát, a né­meteknél megkezdődött a Karácsony. ★ AZ ÖVÉIRE NÉZETT. Hirtelen összesűrűsö­­dött benne a tehetetlenség vad keserűsége és károm­kodássá érve már a torkát feszegette, amikor ko­pogtattak az ajtón. — Herei­! Idegen, soha nem látott ember lépett be. — Grass Gott — köszönt és mindjárt feléje fordult. — Te rádiomech­aniker vagy? — Ja! — Akkor gyere le hozzám. Csináld meg a rá­diómat. Nem akarok az ünnepek alatt rádió nélkül lenni! — Hol lakói? — Miltach mellett. — Ott is van egy magyar rádiómechaniker. Miért nem mentél hozzá? — Mert engem hozzád küldtek! — mondta olyan hangsúllyal, hogy felkapta a fejét és úgy kér­dezte: — Ki? — Ne kérdezz annyit, hanem gyere — noszo­gatta az idegen. Nem mozdodt. Még tizennégy kilo­méter — számolgatta magában s egyszerre végte­lenül fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Az éh­ség is belemarkolt. A krumpli nemsokára megsül. De még ha le is menne? Ki tudja, mi baja van annak a rádiónak? Meg tudja-e javítani? Lesz-e hozzávaló alkatrésze? Már éjfél is elmúlhat, mire visszaér — kavarogtak a gondolatok benne. Felesége könyörgő szemekkel nézett rá. Hang­talanul, a tekintetével küldte: — Tudom, hogy fáradt vagy. Mégis kérlek, eredj. Talán megsegít az Isten. Lesütött szemekkel állt fel. Néhány rádióalkat­részt, szerszámot, műszert dobált egy kopott akta­táskába és intett az idegennek: — Mehetünk! Kint teljes volt a téli éjszaka. Az erdők fáit vastagon lepte be a zúzmara és fent kemény, hideg fénnyel ragyogtak a csillagok. ★ MENTEK. De ezt inkább a társára lehetett mondani, ő inkább csak vánszorgott, annyira fáradt­nak és kimerültnek érezte magát. Már az ismerős utakról is letértek, mélyen bentjártak az erdős he­gyek közt anélkül, hogy egy szó is esett volna köz­tük. Vagy két órahosszat mehettek igy, amikor fény csillant az erdő fái közt. Az idegenre nézett. Az bólintott és csak annyit mondott: — Ja! Tágas, teremnek is beülő konyhába léptek be s meglepte, hogy még itt is, ebben a vadonban lévő, magányos házban is villannyal világítottak. A fal mentén, körbe lóca. Az ajtóval szemben a falon Feszület, ettől jobbra és balra egy-egy rámáskép, Jézus és Mária. A kemencének is beillő, vízmelegí­­tős tűzhely mellett lábas kályha. Ezt csak télen állítják fel és valaki állandóan mellette ül. Mert errefelé szén nincs, fa is csak egyféle, a fenyő. Ez meg könnyen lobban, hamar ég. Rakni kell hát ál­landóan. A két ablak között mennyezetig érő, díszes, dúsan rakott karácsonyfa. Az asztalom tálak, süte­ménnyel és gyümölccsel. A kellemes, meleg levegő­ben frissen főzött kávé illata. A hátsó falon, az edényes szekrény melletti polcon a rádió. Komoly, értékes darab. — Fröhliche Weichnachten — köszöntötte a házbelieket és egyenesen a rádióhoz ment. Bekapcsolta. Világítás volt, a rádiólámpák is égtek. Csak hang nem jött. Süket volt, mint az ágyú. Levette a polcról, kibontotta a hátulját és a táskájából elővette a műszert. Ezalatt többen és többen jöttek a konyhába. Jókedvűek voltak, hangosak és körülállva nézték, mit csinál. Jelenlétük idegesítette, a máskor annyira jóleső meleg az egésznapi fázás után most elhódí­totta és tétován fogott a hibakereséshez. Egyik he­lyen nem mutatott a műszer. Lecsípett egy konden­zátort. A rádió, mint egy sebzett állat, elbődült. Félve nyúlt a táskájába, várjon lesz-e megfelelő pótalkatrésze. Volt. Beforrasztotta. A rádió tiszta hangon megszólalt. Megpörgette a skálát. Állomás állomás után jött. Készen volt és vizet kért, hogy megmossa a kezét. Kézmosás közben az járt a fejében, hogy mit is kérhet a rádió javításért? Két-három márkánál többet semmiesetre sem és ennyi még egy font vajra sem elég. Különben is most, éjszaka hol tudna ő venni valamit? — Akarsz-e enni valamit? — szakította meg töprengésében az asszony. — Ha megkínálsz, megköszönöm felette. Az asszony nagy bögre tejeskávét és egy tá­nyér süteményt tett az asztalra. — Ülj le és egyél! Éhes volt, mohón esett az ennivalónak és mégis minden falat fájt neki. A sültkrumpli jutott az eszébe. Ha ő most ezt a kávét, süteményt hazavihetné? Jajgatott benne a lélek, égette a­ lelkiismeret, de evett. Evett. Először aznap. ★ AMIKOR AZ ÜRES BÖGRÉT LETETTE, az asszony a rádió felé mutatott. Odanézett és elsápadt. A rádió melletti szekrényen felesége kívánsá­gát látta, öt tojást, egy font vajat, két font lisztet. Egymás mellett, sorrendben. — Csoda — suttogta önkéntelenül, magyarul. — Was ist das? Valami bajod van? — ugrot­tak hozzá, vették körül. — Vagy talán keveselled, amit adtunk? Csak a fejével intett nemet. Nem fért ki hang a torkán. Újra leültették és ijedten nézték. A nagy szorítás végre felszakadt és elmondott mindent. — Es war ein Wunder — ez valóban csoda volt — suttogták maguk elé és keresztetvetve áldozták az Istent, hogy őket választotta ki eszközül. ★ BÚCSÚ­ZÁSKOR két teli szatyrot nyomtak a kezébe. A kívánságon kívül még két lyúk, tej, cu­kor, kávé, sok sütemény és gyümölcs volt bennük. Átforrósodott lélekkel, boldogan sietett haza­felé. Már a régi, ismerős tájakon járt, amikor mesz­­sziről harangszót hallott. Éjfél volt! Most született a Megváltó! •­ EZ VOLT élete legszebb, legboldogabb Ka­rácsonya. Számüzöttek újéve (Folytatás az első oldalról.) a diktatúrával és nem tartják többé érdemesnek a magyar testvéri sőt emberi együttérzés fenntar­tását sem szóban, sem tettben, sem írásban? ... Csak azért, mert ma ez a diktatúra van és talán holnap is ez lesz hatalmon és igy csak a diktatúrától lehet kapni, csak attól lehet nyerni. A magyar néptől nem. Elhihető?* MAGYARUL: a magyar embernek — kivéve a szabadföldi magyarságot — magyar-mindenhol meg kell elégedni azzal, amit a diktatúra alatti életforma nyújt anyagiakban és szellemiekben. Eszi-nem-eszi, ezt kap. — És többről beszélni sem szabad. Ehhez az emigráció mozgékony spe­kulánsai hozzáteszik, hogy a magyar szabadság­ról beszélni nem is érdemes, egyáltalán nem fi­­zetődik ki. Ugyanis a magyar nép azoknak, akik tovább hangoztatják azt a tételt, hogy a magyar népnek és embernek a teljes körű emberi, népi és nemzeti szabadság jár, nagyon sokáig, való­színűleg soha, ebben az életben, legalábbis nem tud jutalmat adni. Még elismerést sem. De tudni azért lehet, hogy mi az elnémított magyar ember véleménye azokról, akik együtt szerepelnek, han­goskodnak azokkal, akik a magyar embert, népet és nemzetet elnémították. A diktatúrára speku­láló emigránsnak ugyanis van még egy viszo­­lyogtató sajátossága. Miközben Magyarországon elzengi a talán éppen Amerika ellenes disszonan­ciákat, utána sebesen visszatér Amerikába, ahol rejtélyesen mosolyogva (miit a macska, amely­nek sikerült a tejfölös köcsögöt feldönteni) a hideg-meleg amerikai szabadság luxusát éli to­vább. Ezeknek a politikai spekulánsoknak, ha el is fogadják, hogy az otthoni magyaroknak bele kell törődni a diktatúra alatti életformába, ha pa­­roláznak is a diktatúrával, az eszük ágába sem jut, hogy Amerikából visszaköltözzenek a magyar­­országi diktatúra alá. És hogy ott éljenek azzal a magyar néppel, abban az életformában, amelyről — a diktatúra iránti megértésből — megengedik, hogy az jó és megfelelő — a mi korunkban — a magyar népnek. Azt is meg kell mondani, az elmúlt eszten­dőben az emigráns spekulánsokat erősen bátorí­totta, hogy nemcsak a nyugati sajtó, de némely nyugati hatalom is, a Szovjetunióval szembeke­rülve, elfogadta ugyanezt: a közép- s kelet-európai kisnépek életformája — a mi korunkban — vég­kép a szovjet diktatúra. Hogy ezt alkuként vagy de facto lemondásként tették? Ki tudhatná. He­lyesebben, ma még nem lehet tudni. ★ AZ EMBERI FEJLŐDÉSNEK ezt a gyalá­zatát a vasfüggöny mögött most lebéklyózott, de szabadságharcokban kialakult, évszázadokon, a mi esetünkben egy ezredéven át fejlődött európai politikai, történelmi életek, bármilyen kislétszámú is legyen a nemzet, hallgatagon sem fogadhatják el sokáig. És a kényszerítő szovjet hatalom egy­­vagy-egy európai katasztrófát és nyugati össze­omlást idéz elő, amelybe ostobán a Szovjet magát is belerántja majd. Azok, akik 1973-ban is vall­ják és hirdetik, hogy magyar embernek magyar­­mindenhol ugyanaz a teljes emberi, népi és nem­zeti szabadság jár, mint az amerikai, angol, fran­cia, vagy nyugatnémet polgárnak, de mondhat­juk így is, mint az amerikai, néger polgárnak, tuljadonképpen következetesen kitartanak amel­lett az elv mellett, amelyet olyan szívesen és sok­szor idéztünk és idézünk — megindult hangú nem­zeti büszkeséggel: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”. Ha ez így van (és hogy mennyire így van, azt csak mi tudjuk, akik száműzötten, hányódva ismertük meg a világot), miért ne jár­nának ugyanazok a jogok a magyar embernek, mint a többi nyugati embernek? És ha ez így van, amint így van, akkor azok a száműzött magyarok, akik ezzel nem hagynak fel a reménybeli Kádár parola kedvéért sem, nem­csak a magyar ügyet szolgálják — a nemzeti ju­talom, nyereség és elismerés reménye nélkül — hanem a jobb és emberibb világ eljövetelét is azokkal a nyugati szabad polgárokkal szemben, akik nem tudják, hogy a magyar ember, nép, nemzet jogainak a feladásával a maguk jogait kockáztatják. ADDIG VAGYUNK teljes értékű magyarok, amíg nem alkuszunk el semmit abból, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalóak. És ha valaki eljutott addig, hogy otthon és magyar-mindenhol a magyar népnek a diktatúra is jó, otthon a ma­gyar embernek csak a korlátozott, regimentált életforma jár, ha valaki itt kint, szabad földön eszerint szervezi át magát, mert az idegen eredetű, de magyarországi hatalomtól, a diktatúrától paro­lát várj akkor ezt a tételt, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalóak, ne hangoztassa. Mert éppen magatartásával bizonyítja, hogy szerinte — igenis — a nyugatiaknál alábbvaló a magyar ember — mert annak a diktatúra gyalázata nem kell, de a magyar embernek jó, sőt az jár... Másrészről pontosan annyival csökkent ér­tékű magyar lesz az a száműzetésben, aki ebbe belenyugszik, mint amennyivel kevesebbnek tart­ja a szabad népeknél a magyar népet — lévén szerinte a diktatúra elfogadására — a mi korunk­ban — a magyar nép alkalmas. ★ VISZONT azoknak, akik a magyar nép tel­jességét nem adják fel a diktatúra kezében levő bárminő lehetőséggel számolva, teljességgel vál­lalni is kell a száműzött magyar sorsát. A szám­űzetés nemcsak kötelesség, amit letudhat, nem­csak küldetés, amit magyarázhat, hanem tanúság, amit egész életével és egyértelmű állhatatosság­gal kell teljesíteni. A magyar nép ellen, a dikta­túra kezére játszik mindenki, aki a diktatúra parolásáért elindul, még akkor is, ha a diktatúra visszahúzza a kezét, még akkor is, ha a dikta­túra füle nem veszi észre féldicséretét. A dikta­túra ugyanis ezeket a kísérleteket a múltban is felhasználta, közölte a magyar néppel és ezután is közölni fogja. Mint annak a bizonyítékát, hogy a mai helyzetet otthon véglegesnek kell elfogad­ni, ízlik, nem ízlik, mert hiszen még a szabadföldi magyarok is szívesen paroláznának a diktatúrá­val, ha megbújva is, de dicsérik a diktatúrát. ★ NINCS MÁS mód: 1973-ban is fennen kell hangoztatni azt a megingathatatlan meggyőző­désünket, hogy a magyar embernek, népnek és nemzetnek ugyanolyan szabadságra van természe­tes joga, mint akár az amerikai, angol, francia polgárnak. Ezt olyan erősen kell hangoztatnunk, hogy a magyar ember, magyar nép és nemzet, magyar­­mindenhol, meghallja, megértse. A magyaroknak, magyar-mindenhol, tudni kell, hogy a labanckodni hazajárók, csak karrier-emigránsok, kivételek és nem jelentik a száműzött magyarokat, reményü­ket tehát — látva az otthoni elvégzett fatolgatá­­sokat — ne adják fel. ★ DE — és 1973 újévén ezt is el kell mondani — ugyanezt az elvet, a magyar ember teljesjogú­­ságát, hogy a magyar embernek, népnek és nem­zetnek, magyar-mindenhol, ugyanolyan jogai van­nak, mint az amerikai állampolgárnak, az ame­rikai népnek és az amerikai nemzetnek, ez újéven még hangosabban kell hirdetnünk itt, Ameriká­ban, a Nixon adminisztráció előtt és ha kell az­zal szemben is. Ez 1973-ban, a választás után különös kötelessége minden száműzöttnek, és bi­zony, minden amerikai magyarnak is, aki az elnök­­választás kampányában Nixon elnök megválasz­tását ajánlotta és aki Nixon elnök megválasztá­sán dolgozott. Meg kell mondják: ezért tették. Azok a karrier-emigránsok, akik belenyug­szanak abba, hogy a magyar embernek, népnek, nemzetnek nem jár ugyanannyi szabadság, mint a nyugati szabad embernek, népeknek, nemzetek­nek és azok az amerikai külügyérek, akik eset­leg ezen az állásponton lesznek az otthon és magyar-mindenhol elnyomott nép ügyében, igen hatásosan bizonyítják, hogy mindkettőjük felfo­gása közös forrásból, a kremlini propaganda aján­latából, a nyers hatalom és erőszak másokat ki­­áruló elfogadásából származik. ★ ÚJÉV a keserűség és reménység közös nap­ja, az elvégzett és a megmaradt kötelességek egy­bevetésének különös, forduló napja. Nekünk, magyar száműzötteknek sem árt, ha ezt az egybevetést őszintén elvégezzük. Cleveland, 1973 Újév. Bujdosó Bálint: Matyó Madonna Matyó Madonna, pártás, vállfüzős, az asztalomról szembe rámmereng. Karján Kis Jézus, pendelyes, tüszös, kis ősmagyar, kis borsodi gyerek. Matyó Madonna, pártás, rokolyás, egy magyar művész plexisből faragta, Némethon foglya ... S­ime rombolás, omlás után velem jött Vadnyugatra ... óh repülőüveg, óh tardi szoknya, óh Kis Jézus, ki, kezed áldva tartod, óh fogolytáborok és szétlőtt tankok ... . ..Mi minden elfér egy asztalsarokra ... (1964)

Next