Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-01-07 / 1. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Karácsonyi legenda Írta: FÁBIÁN JÓZSEF ★ DECEMBER 2.-ÉN reggel hét órakor, még sötétben hagyta maga mögött Harrlingot, azt a kis bajorerdei falut, melyben már negyedik éve hontalankodott és sietve ereszkedett lefelé a csak a magyar menekültektől járt és „rövid út”-nak nevezett vágáson. Ezen az után időt lehetett nyerni. Igaz, hogy ezt aztán erővel kellett pótolni. Meg aztán ész is kellett hozzá. A sűrű erdők, meredek kapaszkodók, mély szakadékok, vízmosások sokféle veszélyt rejtettek magukban az eltévedés lehetőségével együtt. Német nem is járt arra soha. Egyetlen előnye, amiért a magyarok „szerették”, hogy csaknem torony iránt lehetett rajta eljutni Kötztingbe, a bajor járási székhelyre. A környék minden hivatala ebben a határmenti városkában volt és ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, ide kellett mennie. A menekült magyarnak pedig akkoriban más egyebe sem volt, mint ügye és baja, így aztán érthető, hogy csaknem szakadatlan vándorlás folyt ezeken a „Rövid ut”-akon. ★ KÖTZTINGBE TARTOTT Ő IS. Az úgynevezett Arbeitsamtba, a munkaügyi hivatalba. Munkáért. Sietnie kellett, mert a városka még toronyiránt is messze volt. Miltachtól mehetett volna vonattal is, de ha valaki augusztus eleje óta munkanélküli, ilyesmire már nem is gondolhat. Hogy hányszor tette meg ezt az utat az elmúlt öt hónap alatt? Nem tudná megmondani. És hiába! Csak ezen a héten már másodszor indult neki. Minden remény nélkül, inkább csak azért, hogy legalább egy-egy napig ne lássa családja vergődését, nyomorúságát. Mert hiszen a sok német menekült, munkanélküli mellett ő, az „Auslaender” dehogy is remélhetett munkát. Mire beért, a munkahivatal előtt, az utcán hosszú embersor kígyózott. Munkanélküliek, akárcsak ő. A közeli templom tornyára nézett és beállt a sor végére. A toronyóra néhány perc hiíján féltizenegyet mutatott. A hófödte hegyek felől csípős, hideg szél csapott le. Fázott és éhes volt. A sor eleje ritkán mozdult, a vége annál jobban nőtt. Az idő is múlt, délutánra fordult és ő még mindig az ajtón kívül volt, amikor egy hivatalnok fele lépett ki télikabátban és kalappal a fején. Végignézett a gémberedett, összefagyott embersoron. Nyert egyet és közölte, hogy az Arbeitsamt a szentestére való tekintettel több felet ma már nem fogad. Az ajtót bezárta és még egy „Fröhliche Weihnachten”-t suttogva feléjük, gyors léptekkel otthagyta őket. Az első pillanatban az emberek kábán néztek utána és csak lassan eszméltek a valóságra. A többség hangos káromkodással vette tudomásul az átfagyoskodott, elvesztett nap hiábavalóságát. Mások — köztük ő is — szótlanul, lehajtott fejjel váltak ki a hangos tömegből és elindultak vissza, hazafelé. ★ MENETKÖZBEN a tisztviselő szavai kongtak benne: — A szentestére való tekintettel... Szent Este van! Karácsony! Lehet! De nem nekünk, ágról szakadt menekülteknek! Tőlünk már az Isten is elpártolt talán ...! A bleibachi hidon megállt és a korlátnak támaszkodva pihent. Esteledett. A falucska házainak ablakaiban itt is, ott is fény gyulladt. A szenteste fénye. Megfordult és lenézett a mélybe. Lent a sziklás mederben zúgva, tajtékozva rohant a Régen vize. Ettől megszédült. — Jobb lesz, ha megyek — lobbant fel benne az értelem és elindult, ment tovább. Érzés, gondolkozás nélkül, fásultan. Ilyen állapotban érkezett haza. ■k FELESÉGÉT a rozzant, tapasztott tűzhely előtt térdelve találta, füstmarta könnyes szemekkel fújta, élesztgette a sustorgó tüzet. Kisleányai teljesen felöltözve, állig takarózva vacogtak az ágyban. Az ágy végében üres, dísztelen fenyő. Szótlanul, köszönés nélkül ült az egyetlen székre. Csak nagysokára, amikor a nyers, vizet csöpögő fa lángra kapott, szólalt meg a felesége: — Semmi? — Újra semmi! — felelte kurtán. — Istenem! Meddig, meddig tart még? — sóhajtott fel az asszony és könnyei peregni kezdtek. — És ma szenteste van. — Tudom — szólt közbe. — Csak néhány szem, apró krumpli van a sütőben. Ezt is a Fletz-en a jószág vedréből szedtem ki. Még sónk sincs hozzá! Legalább tojás, vaj, liszt volna a háznál! Hogy süthetnék nekik valamit Karácsonyra. De nincs, semmink sincs. Talán már Istenünk sincs. Már nem is felelt. Erre az asszony is elhallgatott. A falnak támaszkodott, zsebkendőjét a szájára szorította s most már csak hangtalanul, meg-megrázkódva, befelé sirt. Ekkor a falon keresztül vidám gyerekhangok, nevetés szűrődött át. Odaát, a németeknél megkezdődött a Karácsony. ★ AZ ÖVÉIRE NÉZETT. Hirtelen összesűrűsödött benne a tehetetlenség vad keserűsége és káromkodássá érve már a torkát feszegette, amikor kopogtattak az ajtón. — Herei! Idegen, soha nem látott ember lépett be. — Grass Gott — köszönt és mindjárt feléje fordult. — Te rádiomechaniker vagy? — Ja! — Akkor gyere le hozzám. Csináld meg a rádiómat. Nem akarok az ünnepek alatt rádió nélkül lenni! — Hol lakói? — Miltach mellett. — Ott is van egy magyar rádiómechaniker. Miért nem mentél hozzá? — Mert engem hozzád küldtek! — mondta olyan hangsúllyal, hogy felkapta a fejét és úgy kérdezte: — Ki? — Ne kérdezz annyit, hanem gyere — noszogatta az idegen. Nem mozdodt. Még tizennégy kilométer — számolgatta magában s egyszerre végtelenül fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Az éhség is belemarkolt. A krumpli nemsokára megsül. De még ha le is menne? Ki tudja, mi baja van annak a rádiónak? Meg tudja-e javítani? Lesz-e hozzávaló alkatrésze? Már éjfél is elmúlhat, mire visszaér — kavarogtak a gondolatok benne. Felesége könyörgő szemekkel nézett rá. Hangtalanul, a tekintetével küldte: — Tudom, hogy fáradt vagy. Mégis kérlek, eredj. Talán megsegít az Isten. Lesütött szemekkel állt fel. Néhány rádióalkatrészt, szerszámot, műszert dobált egy kopott aktatáskába és intett az idegennek: — Mehetünk! Kint teljes volt a téli éjszaka. Az erdők fáit vastagon lepte be a zúzmara és fent kemény, hideg fénnyel ragyogtak a csillagok. ★ MENTEK. De ezt inkább a társára lehetett mondani, ő inkább csak vánszorgott, annyira fáradtnak és kimerültnek érezte magát. Már az ismerős utakról is letértek, mélyen bentjártak az erdős hegyek közt anélkül, hogy egy szó is esett volna köztük. Vagy két órahosszat mehettek igy, amikor fény csillant az erdő fái közt. Az idegenre nézett. Az bólintott és csak annyit mondott: — Ja! Tágas, teremnek is beülő konyhába léptek be s meglepte, hogy még itt is, ebben a vadonban lévő, magányos házban is villannyal világítottak. A fal mentén, körbe lóca. Az ajtóval szemben a falon Feszület, ettől jobbra és balra egy-egy rámáskép, Jézus és Mária. A kemencének is beillő, vízmelegítős tűzhely mellett lábas kályha. Ezt csak télen állítják fel és valaki állandóan mellette ül. Mert errefelé szén nincs, fa is csak egyféle, a fenyő. Ez meg könnyen lobban, hamar ég. Rakni kell hát állandóan. A két ablak között mennyezetig érő, díszes, dúsan rakott karácsonyfa. Az asztalom tálak, süteménnyel és gyümölccsel. A kellemes, meleg levegőben frissen főzött kávé illata. A hátsó falon, az edényes szekrény melletti polcon a rádió. Komoly, értékes darab. — Fröhliche Weichnachten — köszöntötte a házbelieket és egyenesen a rádióhoz ment. Bekapcsolta. Világítás volt, a rádiólámpák is égtek. Csak hang nem jött. Süket volt, mint az ágyú. Levette a polcról, kibontotta a hátulját és a táskájából elővette a műszert. Ezalatt többen és többen jöttek a konyhába. Jókedvűek voltak, hangosak és körülállva nézték, mit csinál. Jelenlétük idegesítette, a máskor annyira jóleső meleg az egésznapi fázás után most elhódította és tétován fogott a hibakereséshez. Egyik helyen nem mutatott a műszer. Lecsípett egy kondenzátort. A rádió, mint egy sebzett állat, elbődült. Félve nyúlt a táskájába, várjon lesz-e megfelelő pótalkatrésze. Volt. Beforrasztotta. A rádió tiszta hangon megszólalt. Megpörgette a skálát. Állomás állomás után jött. Készen volt és vizet kért, hogy megmossa a kezét. Kézmosás közben az járt a fejében, hogy mit is kérhet a rádió javításért? Két-három márkánál többet semmiesetre sem és ennyi még egy font vajra sem elég. Különben is most, éjszaka hol tudna ő venni valamit? — Akarsz-e enni valamit? — szakította meg töprengésében az asszony. — Ha megkínálsz, megköszönöm felette. Az asszony nagy bögre tejeskávét és egy tányér süteményt tett az asztalra. — Ülj le és egyél! Éhes volt, mohón esett az ennivalónak és mégis minden falat fájt neki. A sültkrumpli jutott az eszébe. Ha ő most ezt a kávét, süteményt hazavihetné? Jajgatott benne a lélek, égette a lelkiismeret, de evett. Evett. Először aznap. ★ AMIKOR AZ ÜRES BÖGRÉT LETETTE, az asszony a rádió felé mutatott. Odanézett és elsápadt. A rádió melletti szekrényen felesége kívánságát látta, öt tojást, egy font vajat, két font lisztet. Egymás mellett, sorrendben. — Csoda — suttogta önkéntelenül, magyarul. — Was ist das? Valami bajod van? — ugrottak hozzá, vették körül. — Vagy talán keveselled, amit adtunk? Csak a fejével intett nemet. Nem fért ki hang a torkán. Újra leültették és ijedten nézték. A nagy szorítás végre felszakadt és elmondott mindent. — Es war ein Wunder — ez valóban csoda volt — suttogták maguk elé és keresztetvetve áldozták az Istent, hogy őket választotta ki eszközül. ★ BÚCSÚZÁSKOR két teli szatyrot nyomtak a kezébe. A kívánságon kívül még két lyúk, tej, cukor, kávé, sok sütemény és gyümölcs volt bennük. Átforrósodott lélekkel, boldogan sietett hazafelé. Már a régi, ismerős tájakon járt, amikor meszsziről harangszót hallott. Éjfél volt! Most született a Megváltó! • EZ VOLT élete legszebb, legboldogabb Karácsonya. Számüzöttek újéve (Folytatás az első oldalról.) a diktatúrával és nem tartják többé érdemesnek a magyar testvéri sőt emberi együttérzés fenntartását sem szóban, sem tettben, sem írásban? ... Csak azért, mert ma ez a diktatúra van és talán holnap is ez lesz hatalmon és igy csak a diktatúrától lehet kapni, csak attól lehet nyerni. A magyar néptől nem. Elhihető?* MAGYARUL: a magyar embernek — kivéve a szabadföldi magyarságot — magyar-mindenhol meg kell elégedni azzal, amit a diktatúra alatti életforma nyújt anyagiakban és szellemiekben. Eszi-nem-eszi, ezt kap. — És többről beszélni sem szabad. Ehhez az emigráció mozgékony spekulánsai hozzáteszik, hogy a magyar szabadságról beszélni nem is érdemes, egyáltalán nem fizetődik ki. Ugyanis a magyar nép azoknak, akik tovább hangoztatják azt a tételt, hogy a magyar népnek és embernek a teljes körű emberi, népi és nemzeti szabadság jár, nagyon sokáig, valószínűleg soha, ebben az életben, legalábbis nem tud jutalmat adni. Még elismerést sem. De tudni azért lehet, hogy mi az elnémított magyar ember véleménye azokról, akik együtt szerepelnek, hangoskodnak azokkal, akik a magyar embert, népet és nemzetet elnémították. A diktatúrára spekuláló emigránsnak ugyanis van még egy viszolyogtató sajátossága. Miközben Magyarországon elzengi a talán éppen Amerika ellenes disszonanciákat, utána sebesen visszatér Amerikába, ahol rejtélyesen mosolyogva (miit a macska, amelynek sikerült a tejfölös köcsögöt feldönteni) a hideg-meleg amerikai szabadság luxusát éli tovább. Ezeknek a politikai spekulánsoknak, ha el is fogadják, hogy az otthoni magyaroknak bele kell törődni a diktatúra alatti életformába, ha paroláznak is a diktatúrával, az eszük ágába sem jut, hogy Amerikából visszaköltözzenek a magyarországi diktatúra alá. És hogy ott éljenek azzal a magyar néppel, abban az életformában, amelyről — a diktatúra iránti megértésből — megengedik, hogy az jó és megfelelő — a mi korunkban — a magyar népnek. Azt is meg kell mondani, az elmúlt esztendőben az emigráns spekulánsokat erősen bátorította, hogy nemcsak a nyugati sajtó, de némely nyugati hatalom is, a Szovjetunióval szembekerülve, elfogadta ugyanezt: a közép- s kelet-európai kisnépek életformája — a mi korunkban — végkép a szovjet diktatúra. Hogy ezt alkuként vagy de facto lemondásként tették? Ki tudhatná. Helyesebben, ma még nem lehet tudni. ★ AZ EMBERI FEJLŐDÉSNEK ezt a gyalázatát a vasfüggöny mögött most lebéklyózott, de szabadságharcokban kialakult, évszázadokon, a mi esetünkben egy ezredéven át fejlődött európai politikai, történelmi életek, bármilyen kislétszámú is legyen a nemzet, hallgatagon sem fogadhatják el sokáig. És a kényszerítő szovjet hatalom egyvagy-egy európai katasztrófát és nyugati összeomlást idéz elő, amelybe ostobán a Szovjet magát is belerántja majd. Azok, akik 1973-ban is vallják és hirdetik, hogy magyar embernek magyarmindenhol ugyanaz a teljes emberi, népi és nemzeti szabadság jár, mint az amerikai, angol, francia, vagy nyugatnémet polgárnak, de mondhatjuk így is, mint az amerikai, néger polgárnak, tuljadonképpen következetesen kitartanak amellett az elv mellett, amelyet olyan szívesen és sokszor idéztünk és idézünk — megindult hangú nemzeti büszkeséggel: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”. Ha ez így van (és hogy mennyire így van, azt csak mi tudjuk, akik száműzötten, hányódva ismertük meg a világot), miért ne járnának ugyanazok a jogok a magyar embernek, mint a többi nyugati embernek? És ha ez így van, amint így van, akkor azok a száműzött magyarok, akik ezzel nem hagynak fel a reménybeli Kádár parola kedvéért sem, nemcsak a magyar ügyet szolgálják — a nemzeti jutalom, nyereség és elismerés reménye nélkül — hanem a jobb és emberibb világ eljövetelét is azokkal a nyugati szabad polgárokkal szemben, akik nem tudják, hogy a magyar ember, nép, nemzet jogainak a feladásával a maguk jogait kockáztatják. ADDIG VAGYUNK teljes értékű magyarok, amíg nem alkuszunk el semmit abból, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalóak. És ha valaki eljutott addig, hogy otthon és magyar-mindenhol a magyar népnek a diktatúra is jó, otthon a magyar embernek csak a korlátozott, regimentált életforma jár, ha valaki itt kint, szabad földön eszerint szervezi át magát, mert az idegen eredetű, de magyarországi hatalomtól, a diktatúrától parolát várj akkor ezt a tételt, hogy egy népnél sem vagyunk alábbvalóak, ne hangoztassa. Mert éppen magatartásával bizonyítja, hogy szerinte — igenis — a nyugatiaknál alábbvaló a magyar ember — mert annak a diktatúra gyalázata nem kell, de a magyar embernek jó, sőt az jár... Másrészről pontosan annyival csökkent értékű magyar lesz az a száműzetésben, aki ebbe belenyugszik, mint amennyivel kevesebbnek tartja a szabad népeknél a magyar népet — lévén szerinte a diktatúra elfogadására — a mi korunkban — a magyar nép alkalmas. ★ VISZONT azoknak, akik a magyar nép teljességét nem adják fel a diktatúra kezében levő bárminő lehetőséggel számolva, teljességgel vállalni is kell a száműzött magyar sorsát. A száműzetés nemcsak kötelesség, amit letudhat, nemcsak küldetés, amit magyarázhat, hanem tanúság, amit egész életével és egyértelmű állhatatossággal kell teljesíteni. A magyar nép ellen, a diktatúra kezére játszik mindenki, aki a diktatúra parolásáért elindul, még akkor is, ha a diktatúra visszahúzza a kezét, még akkor is, ha a diktatúra füle nem veszi észre féldicséretét. A diktatúra ugyanis ezeket a kísérleteket a múltban is felhasználta, közölte a magyar néppel és ezután is közölni fogja. Mint annak a bizonyítékát, hogy a mai helyzetet otthon véglegesnek kell elfogadni, ízlik, nem ízlik, mert hiszen még a szabadföldi magyarok is szívesen paroláznának a diktatúrával, ha megbújva is, de dicsérik a diktatúrát. ★ NINCS MÁS mód: 1973-ban is fennen kell hangoztatni azt a megingathatatlan meggyőződésünket, hogy a magyar embernek, népnek és nemzetnek ugyanolyan szabadságra van természetes joga, mint akár az amerikai, angol, francia polgárnak. Ezt olyan erősen kell hangoztatnunk, hogy a magyar ember, magyar nép és nemzet, magyarmindenhol, meghallja, megértse. A magyaroknak, magyar-mindenhol, tudni kell, hogy a labanckodni hazajárók, csak karrier-emigránsok, kivételek és nem jelentik a száműzött magyarokat, reményüket tehát — látva az otthoni elvégzett fatolgatásokat — ne adják fel. ★ DE — és 1973 újévén ezt is el kell mondani — ugyanezt az elvet, a magyar ember teljesjogúságát, hogy a magyar embernek, népnek és nemzetnek, magyar-mindenhol, ugyanolyan jogai vannak, mint az amerikai állampolgárnak, az amerikai népnek és az amerikai nemzetnek, ez újéven még hangosabban kell hirdetnünk itt, Amerikában, a Nixon adminisztráció előtt és ha kell azzal szemben is. Ez 1973-ban, a választás után különös kötelessége minden száműzöttnek, és bizony, minden amerikai magyarnak is, aki az elnökválasztás kampányában Nixon elnök megválasztását ajánlotta és aki Nixon elnök megválasztásán dolgozott. Meg kell mondják: ezért tették. Azok a karrier-emigránsok, akik belenyugszanak abba, hogy a magyar embernek, népnek, nemzetnek nem jár ugyanannyi szabadság, mint a nyugati szabad embernek, népeknek, nemzeteknek és azok az amerikai külügyérek, akik esetleg ezen az állásponton lesznek az otthon és magyar-mindenhol elnyomott nép ügyében, igen hatásosan bizonyítják, hogy mindkettőjük felfogása közös forrásból, a kremlini propaganda ajánlatából, a nyers hatalom és erőszak másokat kiáruló elfogadásából származik. ★ ÚJÉV a keserűség és reménység közös napja, az elvégzett és a megmaradt kötelességek egybevetésének különös, forduló napja. Nekünk, magyar száműzötteknek sem árt, ha ezt az egybevetést őszintén elvégezzük. Cleveland, 1973 Újév. Bujdosó Bálint: Matyó Madonna Matyó Madonna, pártás, vállfüzős, az asztalomról szembe rámmereng. Karján Kis Jézus, pendelyes, tüszös, kis ősmagyar, kis borsodi gyerek. Matyó Madonna, pártás, rokolyás, egy magyar művész plexisből faragta, Némethon foglya ... Sime rombolás, omlás után velem jött Vadnyugatra ... óh repülőüveg, óh tardi szoknya, óh Kis Jézus, ki, kezed áldva tartod, óh fogolytáborok és szétlőtt tankok ... . ..Mi minden elfér egy asztalsarokra ... (1964)