Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1975 (82. évfolyam, 1-50. szám)

1975-03-09 / 10. szám

........megnyíltak a gyülésterem oldalajtajai s azokon át egy szuronyáradat tört be a gyüleke­zetbe. Fegyveres molodczikok rohantak a kép­viselői padok közé... .. .Erre ádáz, eszeveszett bomlás következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a kijárások felé, néhány dühös férfi tu­sába elegyedett a katonákkal, s szétszedett pa­dokkal, lámpákkal védte magát, a sebesültek jaj­gatása, a harczosok káromkodása egy zűrza­varos pokoli karénekké vegyült...” („Jövő sz­á­­zad regénye”, III. rész, 104. oldal.) Megtaláljuk Sztálin tisztogató műveletét is, mikor „kipurgálja” az életből saját, forradalmi társait. Ez a szimbolikus kép adja igazán vér­ízét az átmenetnek a fehér cárizmusból a vörös cárizmusba: „Azután síri csend támadt, s az örökkévaló­ságból orzott nehéz perczben megmozdultak a rejtélyes gép szélkelep alakú szárnyai s ugyan­ekkor a négy gömbölyű nyíláson át négy em­berfő nyomult előre. A másik perczben már nem voltak ott a fejek, senn a tóban tiszták. Azt meg kell adni a gerguillotinnak, hogy az egy művészien alkotott gép volt. A torony belsejében van egy fogas kerék, az négy hidat mozgat előre hátra, minden hídon egy ember fekszik, azt a gép a híddal előre tolja, a lyukon keresztül, a­meddig a vállai érnek, ugyanezen mozdulattal a korong a négy szárny pallosait meglódítja, a rugók visszataszítják a hidat a rajtuk fekvőkkel együtt, fej nélkül, a hullák egy lökéssel a kész vaskocsikba hulla­nak, oly pontossággal, mint egy cséplőgépnél. Tizenkét segédnek csupán az a dolga, hogy a kötözött kévéket a mozgó hidakra rakja. A munka rendben foly. A torony alján van három csatorna, az rövid időn tele torokkal okádja a sötét piros nedvet a tó vízébe. Rette­netes fantaméi (Jövő század regénye”, III. rész, 1 11­­. oldal.) A figyelmeztetés nem riad vissza a részlete­zéstől. Idéztem azt a leírást, amelyben elmondja Jókai Mór, a Szibériába küldött politikai rabot ágyútalpra láncolva hogyan vonszolták végig a hósivatagon. 1888-ban elmondja azt is, ho­gyan viszik a hadifoglyot az oroszok Kamcsat­kába, amely nincs is olyan messze Gulagtól, amelyről napjainkban adott a nagy orosz elbe­szélő, Szolzsenitzin, részletes képet. Érdemes összehasonlítani Jókai figyelmeztetésével: ,,Le van írva a kegyetlenkedés egész érthető valóságában az életírás szövegében. Huszonkét nap múlva a nyolcvan fogolyból csak negyvenöt került elő élve. A halottak ott rohadtak el az élők között. Akkor előhozták őket, hogy több fogollyal együtt tovaszállítsák Kievba — gyalog. Be­­nyovszkynak igaz, hogy két mankót is adtak, így tette meg az utat százötven versztnyi távol­ba. Egy század gyalog katona kísérte őket egy százados vezénylete alatt. Hogy mit szenvedett e szerencsétlen csapat e szívtelen vad ember kegyetlenkedései alatt, éhségtől és szomjúságtól, a szabad ég alatt ingázva forró napokon, ziva­taros éjeken át, azt elmondja két számadat. Polonyában átvett a muszka százados hétszáz­­nyolcvankét foglyot, s megérkezett Kievba száz­negyvennel. A többi »kvártélyban volt« már." („Gróf Benyovszky Móric életrajza.” 25. oldal.) Elolvashatjuk ebben az 1888-ban kezdett és 1891-ben befejezett könyvében azt is, miként látta meg előre az orosz diktatúra természetéből következő deportálást, a nem kívánatos osztá­lyok kiirtását: „Száműzve mindannyian »nagy« Oroszország­ból, ide, Ázsia határszélére, hétszáz kilométer­nyire Moszkvától, ezerkészáznyira Szentpéter­vártól, száműzve nem is a maguk, hanem a ro­konaik vétségéért; vagy az udvaroncok kapzsi­ságból, puszta gyanúra, megfosztva birtokaik­tól, rangjaiktól. Lehettek köztük olyan, hajdan magas állású urak, kik egykor a világtörténet­ben vittek vezérszerepet, s kiket egy újabb ke­­gyenc megbuktatott, mint az a minisztere a cárnőnek, kit szerető hitvese elkísért száműze­tésébe, itt a sok sírástól megvakult, a sok szen­vedéstől meghalt, s a hatalmas miniszternek magának kellett megásnia a sírt, melybe véd­­angyalát eltemesse: a sírkövén csak a felírás áll: »az az Úrnak egy szolgálója«.” („Gróf Be­nyovszky Móric életrajza”, 28. oldal.) Azt is megtaláljuk, hogyan látta a „csengő­­frászt”, az éjféli elhurcolást Jókai már 1888- ban: „Éjfél tájon kopogtatást hall az utcaajtón: egész pongyolában, gyertyával kezében, lemegy a lépcsőn, s midőn az ajtót kinyitja, egy orosz tisztet lát maga előtt, kivont karddal, a háta mö­gött egy csapat szuronyos vitéz. »Itthon-e a fogoly?« rivall rá a tiszt, szolgá­nak nézve az ajtónyitót. Igenlő feleletére ki­kapja kezéből a gyertyát, s rohan fel a lépcsőn, a katonák mind utána." („Gróf Benyovszky Móric életrajza”, 29. oldal.) Jóslatainak egyik-másik része, mint szomorú esemény, része lehetne Mindszenty bíboros Em­lékiratainak, a száműzöttek fejedelme és sok­­ezernyi sorstársa ugyanezeket tapasztalták és látták a kremlini borzalmú börtönökben: „Ekkor börtönbe dugták, s nem adtak neki három napig sem enni, sem inni. Azt hitték, hogy majd az éhség beszédesebbé teszi.” („Gróf Benyovszky Móric életrajza”, 31. oldal.) „Hanem azért mégis visszavittek tömlöczbe, s onnan csak egy hét múlva hozták elő, akkor birkabőr öltözetet húztak rá, s friss bókokat raktak a lábára, feldobták egy szánra, s aztán töpítették a számítón éjszaka tovább — Szibéria felé. El volt ítélve örök száműzetésre Szibéria véghatárán, Kamcsatka félszigetén.” („Gróf Be­nyovszky Móric életrajza”, 31. oldal.) Hogyan látta és jósolta Jókai Mór, mi lesz orosz jutalma annak a magyarnak, aki a krem­lini zsarnokság szolgálatába áll: , „...magyart csak egyet talált egész útjában, egy Orosz nevűt, aki orosz szolgálatban állt, s mikor megelégelte, s nyugdíjaztatásáért folya­modott, jutalmul azt kapta, hogy száműzték Szi­bériába.” („Gróf Benyovszky Móric életrajza”, 33. oldal.) És mi, akik ismerjük a börtönirodalom hal­hatatlan műveit, olvassuk el újból és újból, mit ír erről 1888-ban: „Utazás Szibérián végig... A kormányzó szí­vességei között legbecsesebb volt rám nézve a tinta és toll szabad használata. Ez enyhítő nagy bánatomat, óh drága eszköz, mely vissza tudod adni a szabadság árnyékát, amidőn ennek lé­nyege el van tőlünk rabolva! Megbecsülhetet­len adománya az emberésznek, melynek értékét csak az tudja felfogni, aki elvesztésed fölött gyászolt. Te veled mindig enyém a lélek gyö­nyöre, általad fog az én balsorsom és panaszaim hire a késő időkbe áthatolni.” (Gróf Benyovsz­ky Móric életrajza”, 34. oldal.) Azt hiszem, Tollas Tibor sem tudná jobban meghatározni, mit jelent a toll a börtönben. Pedig neki és társainak már meg sem enged­ték a kremliniek a toll használatát a „bebádo­­gozott ablakok” mögött. A „Görögtűz”-ben (megjelent 1877-ben), az orosz zsarnokság ázsiai terjeszkedéséről ír, mely miatt ma olyan veszedelmes és engesztelhetet­len vita folyik Szovjet-Oroszország és Kína kö­zött. A cserkeszek elleni hadjáratra vitt Kara­­moff Theodorovics Riumin ezredes apját, any­ját, húgát elhurcolta a cári zsarnokság, mert az ezredes egy Phoenix nevű társulat tagja lett. És nem alakultak a magyar szabadságharc kö­vetkezményeiként a moszkvai egyetemen is Phoenix Körök, amelyekből az orosz kéziratos, bujdosó irodalom elindult a Szovjetunióban? És nem vitte el a rendőrség azokat az orsz if­jakat is, akik ezeknek a Phoenix Köröknek tag­jai voltak? Mindez 1957-ben történt. Jókai „Gö­­rögtűz” című regénye 1877-ben jelent meg, 80 évvel a valóságban megtörténő esemény előtt. Műveinek azokról az oldalairól, amelyben a Magyarországért nyúló orosz izgatásról ír, most nem is idézhetünk. Csak két részt mutatok fel még írásaiból. Az egyik, amelyben elválasztja az orosz néptől a felette uralkodó cári zsar­nokságot: „Az akkori orosz társadalom képét vázolja az átfutó történet is. Az abszolút autokrata kor­mány egész apparátusának eszközei az emberi­ségről, igazságról legkisebb fogalommal nem bíró lelketlen teremtések, kegyetlenség, kap­zsiság, megvesztegethetőség általános jellemvo­násaik, hanem az orosz nép maga jószívű, be­csületes, szavatartó.” („Gróf Benyovszky Móric életrajza”, 24. oldal.) És végül idézem ugyancsak 1877-ben meg­jelent „Samyl fiai” című regényének utolsó so­rait. Szomszédokról szólnak s azokról a török népekről, amelyeket a cárizmus túlnyomó ka­tonai hatalmával elűzött a szülőföldről. „Azóta folyvást igyekezik az üresen maradt paradicsomot benépesíteni száműzött lengyelek­kel, elfogott cserkeszekkel és szabadelvű oro­szokkal, de lassan megy a munka. No, majd ha a szerbek, románok és bolgárok is hozzájárulnak a maguk illetékeivel, akkor gyorsabban fog menni Szibéria benépesítése." Ezekben a sorokban megjósolja a halhatatlan nagy magyar író, hogy mint történelmi igazság­szolgáltatás teljesedik be majd a vörös cárok zsarnoksága azokon a szomszéd népeken is, amelyek mint kedves bátyuskát segítették a kremlini zsarnokságot, hogy majd bejusson Ma­gyarországra, a Nyugat kapujába­ ­. A mi népünk igénye és­­ítélete szerint az író és a költő nem az egyéni biztonság elefántcsont­tornyában ülő és ragyogó színeket váltó papa­­gálymadár, hanem inkább aféle viharmadár, még inkább talán táltos. És ebben az igényben és ítéletben van is igazság. A mi népünk tör­ténelmében szokszor béklyózta a politikai éle­tet ellenséges hatalom. Ekkor kellett a rajtunk álló ellenség tengere felett a jövő felé törő viharmadár. Vagy táltos, aki tündérhatalmával, a szellem fölényével tud küzdeni népéért, ami­kor hatalmát, önrendelkezését veszítette. Vagy aki áldozár­jósként tudja látni a magyar jövőt a legsötétebb éjszakán is. Aki, ha kell, tüzet okád. — De aki nem pusztul bele abba sem, ha emberi végzete elébe adja a magyar sors állandóan fajtatott zsarátnokát — és fogyasztja, nyeli a többivel együtt. Arany János mondja: „Táltosok és bölcsek, javas oltárnéző, Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző.” A magyar író és költő népe ítélete és igénye szerint — táltos is, bölcs is, jós is, oltárra is néző, de bűbájos is és igéző énekű is. Jókai Mór irodalmi működésével és írói ma­gatartásával eleget tett népe igényének és nem­zetünk elismerése halhatatlan íróvá emelte. — Éppen ezért a rossz lelkiismeretű és az aktív és passzív üldözési mániában szenvedő zsarnok­sággal szemben idézve öt, észre kell venni a zsarnokság feledtető szándékát. A zsarnokság ma feledtető márciusi ünnepeket rendez. És ezekből hiányzik Jókai Mór emléke. Láthattuk, miért. Vagy talán nem volt ott a márciusi ifjak között a nagy mesemondó, akit lekicsinylő hangsúl­lyal szeretnek szelídnek mondani. Valóban csak szelíd mesemondó volt Jókai Mór? Talán nem is volt ott a szabadság hajnalhasadásán? Bizony, ott volt. Sőt a nagy nap, március 15-e reggelén az ő lakásán gyűltek össze a márciusi ifjak. Bizony, a Pilvax kávéház zsúfolt termé­ben Jókai olvasta fel a politikai programot, a 12 pontból álló kiáltványt arról, hogy mit kí­ván a magyar nemzet. Bizony, az ő tolla írta meg a 12 pontot. Bizony, a Landerer nyomdát Jókai, Petőfi, Vasváry és az egyetemi ifjúság képviselője, Vidacs János, együtt foglalták le a szabadság nevében. Bizony, az általa írott, fel­ol­vasott 12 pontot nyomtatta ki Petőfi Sándor költeménye, a „Talpra magyar” mellett elsőnek a szabad sajtó Magyarországon. Az nem kiseb­bítené Petőfi nagyságát, ha a hasonló nagyságú Jókait is a szabadságünnep központjába állí­tanák. De amint írtam, Petőfi Sándor nem szól­hatott az­ orosz dárdáról, amely ledöfte, mert a fegyver megölte. Jókai írt róla, Jókai arról a karról is írt, amely a fegyvert felemelte és ar­ról a zsarnokságról is, amely már győztes sza­badságharcunk hátába küldte ezeket a gyilkos karokat és fegyvereket 1849-ben éppúgy, mint százhét évvel később, 1956-ban. Ma látjuk, ha 1849-ben ez nem történik meg és szabad és erős Magyarország áll a huszadik században a Kár­pátok határvonalán, az egymásnak helyet ké­szítő hitleri és sztálini zsarnokság nem tette vol­na lehetővé sem hazánk, sem a szomszédság rabigába fogását. Ezt a kremlini „religió” jól tudja és erre kioktatta budapesti helytartóit is. Tehát a Magyarországon rendezett márciusok Jókairól, írásainak tanításairól és jóslatairól nem szólnak. Éppen ezért, mint annyi más elsikkasztott, elhazudott vagy meghamisított kérdésről, erről is nekünk, száműzötteknek kell szólnunk. Ebben az évben, április 4-én lesz harminc éve, hogy a cári veszedelem, amelyre könyvek sorában fi­gyelmeztetett, amelytől annyira féltett, amely­től szakadatlanul óvott, elöntötte hazánkat és ma megsemmisítéssel fenyegeti Európát. Úgy, ahogyan Jókai mondotta. Éppen ezért a sza­badföldön, a száműzöttek által rendezett már­cius 15-e nem lehet olyan félszeg, mint a szov­jet megszállás alatt rendezett, a zsarnokság ál­tal rendezett, pártos március 15-i ünnepsé­gek, amelyekről rendőrséggel viszik el a sza­badságért tüntető fiatalokat. Odahaza a márciusi ünnep megszégyenítése lesz, hogy azon a szov­­jeorosz szempontból „dicső” április 4-ét, a har­mincéves orosz megszállás, a rabság kezdetét is ünnepelni kell. Éppen ezért, aki ebben az év­ben a szabad földön, a száműzöttek március 15-i ünnepségein megszólal, nem elégedhet meg egy­másról másolt szónoki receptek salabakter frá­zisaiból kiválogatott dísz­szavak sorbaállásá­val. Ez évben az élő történelem zsarátnok sza­vaival kell megszólalni prédalelő, prázna ko­runk ellen támadva. Mert 1975-ben, százötven évvel halála után mi vagyunk a történelem, mi Jókai tanítványai, azok a száműzöttek, akik ro­mantikus veszetten még állunk a megjósolt és bekövetkezett veszedelemmel szemben. És Jó­kai Mórról kell beszéljünk, a százötven éve szü­letett halhatatlan magyar íróról, akinek tál­­tosságát, bölcsességét, jóslatait immár harminc éven át Magyarország megszállásával igazolja a szovjetorosz diktatúra. «­­ VI. El kell mondani, hogy százötven éve született. Egész írói működésével arra figyelmeztetett, sőt tanított, hogy a keleti zsarnokság, a cári vész ránk fog szakadni. Ki kell kiáltani, hogy ezzel nemcsak tanít, hanem igazol is bennünket, a szabadság romantikus veszetteit, akik harminc év után se hi adjuk meg magunkat. El kell mon­dani, neki köszönhetjük, hogy a magyar nemze­dékek sora száz év óta ismeri ezt a veszedelmet, amely a néptől szabadságát követeli és ezzel az­tán elveszi mindenét, elsősorban nemzeti eré­nyeit és az erényeket éltető istenhitet. El kell mondani, hogy csodálatos, irodalmi életműve nemcsak tanítás, hanem tanúság is. Jókai Mór ugyanis nemcsak tanítja, de tanúsítja is, hogy a magyar katasztrófa, a harmincéves orosz megszállás és vállalt gyötrelmeink idegenben nem politikai hiba következménye, tanúsítja, hogy mindezt velünk nem valamiféle politikai tehetetlenség, paksi rövidlátás, hanem közép­európai végzetünk tette. A harmincéves meg­szállás és ami abból következik, nem bűnhődés, még csak nem is véletlen, ellenkezőleg: vétlen és sorsszerű. Nem a lesújtott nemzedékek buká­sa tette, hogy a magyar nép elesett, hanem ezek a nemzedékek még önfeláldozásukkal sem tud­ták megállítani a ránk már évszázada készülő keleti zsarnokságot, amelyre Jókai hiába figyel­­­­meztette nemcsak Közép-Európát, de egész Eu­­­­rópát is. Születésének n egyszázötvenedik évfordulóján s erről beszéljenek a száműzöttek hűséges kö­­z­­­össégei március 15-én. De tisztelegjenek előt­te a magyar olvasók is. Menjetek el a könyvtá­­rkba vagy magánházakba, ahol könyvei ott­­­­llnak a polcon, és benső ünnepléssel emelje­­­­tek le egy-egy Jóki művet­. Ne feledjétek, az­­­tó tanítása és tanúsága csak addig erős, amíg olvasván ot, írásaira figyelmeztek. 7 nap a diktatúrából (Folytatás a hatodik oldalról.) ljubjanai egyetem szociológiai és politikai karán és meg­állapította: „A kar professzorainak egy része nem is­meri a nyugati demokrácia burzsoá osztályjellege és a szocialista demokrácia lényege közti különbséget. Ez politikai és eszmei zűrzavart keltett a hallgatók és a fiatalabb tanárok közt.” A vizsgálóbizottság utasította a kar pártalapszervezetét (nesze neked egyetemi autonó­mia!), hogy haladéktalanul fogjon hozzá a feltárt fo­gyatékosságok kiküszöböléséhez. Magyarán: tegye ut­cára a renitenskedőket. • Február 16. Vasárnap: „Dollárkölcsönt vett fel a Magyar Nemzeti Bank!” közli az MTI. Százmillió USA-dollár összegű kölcsönről van szó, amely egy nyugati pénzintézetekből álló konzor­ciumtól származik. A kölcsön lejárata 5 év. A kölcsön­ügyletet a londoni Citycorp International Bank szerezte és abban 25 bank érdekelt. Többségükben észak-ameri­kai pénzintézetek, mint pl. a First National City Bank, a Morgan Guaranty Trust, a Bank of Montreal, S. Gy. Gondoljunk csak (folytatás a második oldalról.) így lett Lauka becskereki lakos a 19. század utolsó ne­gyedében. Kinevezték allevéltárosnak. A hivatalos lapot is ő szerkesztette, a munka azonban nem vetette fel ott sem. * Nyolcvannégy évet élt, de egész élete folyamán ko­molynak soha senki sem látta. Csak a halálról nem volt szabad előtte beszélni. Szörnyen félt tőle. Korát is örök­ké titkolta. Hiú, szörnyen hiú lett öregségére. Amikor hírét vette, hogy Torontál vármegye közönsége meg akarja ülni 80. születésnapját, kézzel-lábbal tiltakozott ellene. „Leégett a paplak, elégtek az anyakönyvek” — hajtogatta, csakhogy eltagadhassa életkorát. De azért a becskereki piarista atyák mégis előkerítették a kereszt­­levelét. Akkor sült ki azonban, h­ogy csak 79 éves. Egy évvel korábban ülték meg tehát nyolcvanadik születés­napját. Azt nem bánta, csak életkorának kipattanása esett rosszul neki. Az ünnepléssel járó pénzbeli adomá­nyok azonban mindig jól jöttek, azokat akkor is szívesen fogadta, hogy legyen mit azonnal elköltenie. Ha egy-egy elbeszéléséért 5—10 forintot kapott, azt azon nyomban elköltötte vacsorára. A pénz égette a zsebét. ★ Még életének utolsó napján is pumpolta az embe­reket. A becskereki napilap, a Torontól kiadójától, Mayer Rezsőtől kért 5 forintot. Közelebb vagyok már a túlvi­lághoz — írta —, így ha nem fizetném vissza neked, ígérem, hogy beprotezsállak odafenn. — Ez reggel volt, délben már protezsálhatta a lapkiadót. ★ Mindenkit ismert,, de őt is ismerte mindenki. Akár­kivel jött össze, a mese sohasem maradt el. „Szép lány volt­am a nagyanyád, bőszen csaptam neki a szelet”, vagy „A nagyapád, hát az játszópajtásom volt”. Ilyen és ehhez hasonló meséket fundált ki örökkön-örökké. Öregségére magára maradt. Felesége is, nevelt lá­nya is meghalt. Akkor vette feleségül gazdasszonyát, Babinszky Katalint, aki a gondviselő mintaképe volt. Lauka halála után a szerb uralom beköszöntéig élvezte is utána a jól megérdemelt özvegyi nyugdíjat. Szemben lakott a szülői házammal. Reá is, de kü­lönösen özvegyére, élénken emlékszem vissza. Minden találkozás alkalmával kedvesen megszólított és elbeszél­getett velem. Sokszor elmesélt egy-egy élményt is néhai férjéről. A bohémek koronázatlan királyát az egész vá­ros őszinte részvéte kísérte utolsó útjára. "The House Of Insurance" Lezak Insurance Agency .Shaker Heights, Ohio 44122 3645 Warrensvillc Ctr. Road Phone: 283-8100 Established 1925 ; AUTO - HOMEOWNERS - BUSINESS - LIFE Ne panaszolja, hogy nem kap hazai falatokat­ a SZALAY TESTVÉREK­­­ mindenhová szállítanak: hagyományos füstölt magyar hentesárut, karajt, torját, sonkát, ■I eredeti császárhúst, paprikás szalonnát, oldalast, óhazai ízléssel ![ készült száraz kolbászt, disznósajtot (paprikásat és paprika I. nélkülit), rizses és véres hurkát, májasokat, kenőmájast, abált szalonnát, tepertőt, kocsonyahúst. Csak írjon vagy telefonáljon a SZALAY TESTVÉREK által vezetett s EUROPEAN SAUSAGE HOUSE­­ 4361 N. Lincoln, Chicago, 111. Telefon: 472-9645 , címre. Importált paprika, mák, szilvalekvár stb. nagy raktára. Eredeti juhtúró, brinza, dióbél, valamint óhazai lecsó,­­remek gesztenyepüré, óhazai gyümölcsízek is kaphatók. !! ! Az EUROPEAN SAUSAGE HOUSE "­­; tulajdonosai és vezetői óhazai képzettségű és ízlésű­­! SZALAY TESTVÉREK , írjon ma, vasárnapra már felszolgálhatja! ..

Next