Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-02-24 / 8. szám
8. oldal FÜZÉR JULIÁN: Kommentár Sinor Dénes cikkéhez Barátaim unszoltak, hogy mint az Amerikai Magyar Katolikus Papok Egyesületének vezetője, írjak véleményt Sinor Dénesnek az ITTOTT-ban megjelent cikkéhez. Nehezen álltam kötélnek. Remélem megérti Sinor Dénes és mindenki, akinek szívügye az otthoni helyzet, hogy szomorúan, nehéz szívvel írom ezeket a sorokat. A kísértés nagy volt, hogy gúnyos legyek. De ismételt elolvasás után lehetetlen volt észre nem vennem Sinor Dénes írásában a jóakaratot és az aggódást is. Nyilvánvalóan Sinor Dénes aláír annak a tételnek, hogy addig nincs boldogság, se szabadság Magyarországon, míg az állam és az Egyház ellenségek. Helyesebben: nincs boldog, virágzó Magyarország, míg abban nincs szabad, virágzó Egyház. A mai magyar államnak egyik legnagyobb problémája az Egyház helyzete. Sinor Dénes történelmi tapasztalatra hivatkozik, és azt mondja, hogy a jelenlegi viszony az állam és az Egyház között többé-kevésbé az, ami mindig volt történelmünk folyamán. Amint mondja, „a tradíció vágányán” vagyunk. Szerintem, a történelemből nem erre a konklúzióra kellett volna jutnia, hanem arra, hogy az állam csak magának okoz nehézséget, amikor az Egyházat munkájában akadályozza. Ez kiérződik Kádár János és Aczél György nyilatkozataiból, de egyik se akarja nyíltan beismerni. Sinor Dénes abban a reményben írta tanulmányát, hogy az állam és az Egyház viszonya javulni fog. Fél azonban kimondani, hogy ez egyesegyedül az államon áll, és hogy az állam erről bármikor tehet. A kemény valóság azonban az, hogy akármennyit sopánkodik is Kádár Jánnos és Aczél György, a helyzeten valójában nem akarnak változtatni. Mint kuruzslók, szép szavakat mondanak a sebek fölött, de azok tovább üszkösödnek, mert csak operációval lehet gyógyítani őket. A merész, gyógyító operáció az lenne, hogy az állam az Egyháznak visszaadja teljes szabadságát! Helytelen beszéd az Egyházat az állam ellenségének mondani. Az Egyház nem ellensége senkinek és semminek, kivéve a bűnnek. Az Egyház szeretetközösség, a szentek egyessége. Feladata, hogy jók, erényesek, igazságosak legyenek az emberek, szeressék az Istent, és szeressék egymást, és így üdvözüljenek. Az Egyház hivatása nem a szocializmus építése, hanem az evangélium hirdetése. Ehhez a munkájához nem kér az államtól se kiváltságot, se anyagi támogatást. Csak egyet vár el, helyesebben, egyet követel: szabadságot! Azt követeli az államtól, hogy szabadon, akadálytalanul, minden megkötöttség nélkül hirdethesse az evangéliumot, és segíthesse az embereket, hogy Jézus tanítása szerint éljenek. Ha az Egyháznak nincs szabadsága az államban, vezetőiben és tagjaiban egyformán kész a harcra, kész a vértanúságra. „Isten országa bennetek van”, mondotta Krisztus. Az Egyház az emberek szívében-lelkében van. Amikor az állam az Egyházat üldözi, szabadságától megfosztja, tulajdonképpen polgárait üldözi, és azoktól veszi el a szabadságot. Az állam természeténél fogva emberi közösség, melynek célja, hogy polgárainak biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek földi boldogulásukhoz kellenek. Ezek között a feltételek között van a szabadság, melyet az Egyház követel. Ha az állameszme nincs megmételyezve téves ideológiával, az állam és az Egyház között nem támadhat nehézség. Ha normálisak az állapotok, az Egyház és az állam nem két ellenséges szomszédvár, hanem „két oszlopa az igazságnak és békének”, két tartópillére egy boldog, virágzó, szabad nemzetnek. A szabadság az emberi boldogulás feltétele, melyet az államnak biztosítania kell polgárainak, és amit nem szabad az Egyháztól megtagadnia. Akkor van baj az Egyház és az állam között, amikor az állam megsérti a szabadságot. Sinor Dénes azt mondja, hogy a jelenlegi magyar életben „az állam és az egyházak továbbra is együttműködnek. Ez természetesen azt jelenti, hogy az államnak van befolyása az egyházi ügyekre, amely „ sokszor erőszakos beavatkozásnak minősülhet”. Ha Sinor Dénesben nem tört volna meg a logika, és végiggondolta volna állítását, akkor folytatta volna a gondolatot, és azt írta volna, hogy az együttműködés értelmében az Egyháznak is van befolyása az állami ügyekre. Ez azonban nincs meg. Következésképp nincs és nem is lehet együttműködés. Amit Sinor Dénes „együttműködésnek” nevez, és amire Lékai bíborost és Cserháti püspököt idézi, az nem az Egyház és az állam „együttműködése”. A bíboros is és a püspök is nagyon jól tudják, hogy miről van szó! Szavaikat jól megválogatták. Egyik se beszél az államról és az Egyházról. Az „együttműködés” közös iga magyar és magyar nyakán; az egyik hivő, a másik állítólag nem hivő. Az „együttműködés” csak látszat. A valóság közös járom hurcolása, kényszer, mert se a hivő magyar, se a nem hivő magyar nem szabad. Sinor Dénes azt írja: „Noha a magyar állam kétségtelenül beleavatkozik a magyar egyházak ügyeibe , amikor ezt teszi, akkor tulajdonképpen egy, az Árpád-korra visszamenő tradíció vágányán jár.” Ennél a pontnál megint abbahagyja a logikát. Az igaz ugyan, hogy történelmünk folyamán az állam sokszor beleavatkozott az Egyház ügyeibe, de akkor az Egyháznak is volt befolyása az államra. És ez elég nagy különbség, hogy tradícióról többé ne beszélhessünk. Hogy helyes volt-e a kölcsönös beavatkozás, az vita tárgya. Hajlandók vagyunk azt mondani, hogy hibás volt mindkét részről. Zsigmond, Mátyás, Mária Terézia, II. József egytől egyig az Egyházat a saját céljaikra használták. Az is igaz, hogy a Habsburgok az Egyházon keresztül igyekeztek hatalmukat Magyarországon biztosítani. Magyar katolikusoknak borzong a hátuk, ha arra gondolnak, hogy I. Lipót Kollonich Lipótot tétette meg Esztergom érsekének! És csodálkozunk azon, hogy a múlt század közepén V. Ferdinánd egy osztrák apátot, németül író és gondolkozó papot neveztetett ki egri érseknek. De nagy a különbség beavatkozás és üldözés között. A mai Magyarországon az Egyház üldözött, és az állam mindent elkövet, hogy az Egyházat gyengítse és lehetetlenné tegye. Tévedés volt a történelem folyamán, hogy az Egyház és az állam oly szorosan eggyé lett, hogy az egyházi adót közadó módjára hajtották be. S ha igaz Sinor Dénes állítása, hogy „voltak esetek, amikor az egyházi adó az állami adó két- vagy háromszorosa volt”, pirul az arcunk a szégyentől. Meglepő, Sinor Dénes helyesli, hogy a jelenlegi magyar állam, mely gyökeresen megváltoztatott és fenekestől mindent felforgatott, éppen azt tartja meg a múltból az Egyház és az állam viszonyából, ami ellen a katolikusok mindig tiltakoztak! Mikor Ferenc József meghalt, Prohászka Ottokár naplójában elparentálta nemcsak az uralkodót, hanem azokat a püspököket is, akiket ő neveztetett ki. A magyar katolikusok mindig tiltakoztak az ún. főkegyúri jog ellen. És tudták azt is: Róma vár az első alkalomra, hogy az állam beavatkozását az Egyház ügyeibe megszüntesse. A háborút követő társadalmi átalakulások adták meg az alkalmat erre. Ha — mint S Sinor Dénes mondja — Mindszenty József esztergomi érsekké való kinevezése „a szokásos (állami) konzultáció mellőzésével” történt, az nem „katasztrofális tévedés” volt, hanem az egyetlen lehetséges és helyes tett az állam és az Egyház érdekében. Mindszenty a Gondviselés embere volt. Ha ő nem lett volna, sokkal könnyebben és végzetesebben bántak volna el az Egyházzal az új „rendszer” vezetői, akik biztonságban érezték magukat a vasfüggöny mögött az orosz megszállók védelme alatt. Mindszentynek nem volt más választása, mint ellenállni és harcolni élete árán is. Sinor Dénes nem úgy vélekedik Mindszentyről mint az emigráció, avagy, mint ő hívja, a „szórványmagyarság” óriási többsége. Ő osztja az állam véleményét róla, és „rakoncátlannak” nevezi azért, amiért mi szentnek tartjuk. Mindszenty megmondta a véleményét a pápának, de amikor a pápa döntött — jól vagy rosszul, az majd elválik —, Mindszenty engedelmeskedett. Ebben az engedelmességben és hosszú szenvedésében van erkölcsi nagysága. Mindszenty nem azért nem volt hajlandó elismerni a „köztársaságot”, mert ő akart államfő lenni. Ő biztosítani akarta a jogfolytonosságot, mert nagyon jól tudta, hogy a „köztársaság” trójai ló volt, melyben kommunizmust, ateizmust, diktatúrát, orosz megszállás állandósulását lopják be a hazába. Ezen a ponton nagyon is igazolták az események. Ha a „köztársaság” őszintén akarta volna az Egyház és az állam szétválasztását, tapsolnia kellett volna, hogy XII. Pius Mindszentyt az állam előzetes megkérdezése és beleegyezése nélkül nevezte ki prímásnak, és el kellett volna ismernie Mindszenty igazát az iskola kérdésében. Mert az állam és az Egyház szétválasztása nem jelentheti azt, hogy az Egyháznak kuss az ifjúsághoz és annak neveléséhez! Az állam és az Egyház szétválasztása nem jelentheti az állam kizárólagos jogát, hogy ateistává és materialistává tegye a magyar ifjúságot. És ha a „köztársaság" el is jegyezte magát egy gazdasági és politikai rendszerrel, annak a nevében nem volt joga a szerzetesrendeket feloszlatni, rentházaikat és intézményeiket kisajátítani és a szerzeteseket internálótáborba küldeni. Sinor Dénes megvallja és elismeri, hogy voltak „szörnyű évek” otthon, és hogy az állam nem riadt vissza „törvénytelen eszközöktől sem” az Egyház ellen. Ami különösen fájdalmas, az az, hogy az állam a szörnyűségeket és a törvénytelenségeket állandósította az Állami Egyházügyi Hivatal felállításával. Az Állami Egyházügyi Hivatal az oka, hogy az Egyház Magyarországon ezer sebtől vérzik, és Kádár János s Aezér György kegyes szavai ellenére az államnak esze ágában sincs, hogy a hivatalt megszüntesse, és azt, mint rákfenét, irgalmatlanul kioperálja. Ami az Egyházban jelenleg otthon történik, az nincs a vallásszabadság jegyében. Se a püspökök kinevezése, se azok eskütétele, se a szerzetesek helyzete, se a vallásos sajtó, se a papnevelés, se a hitoktatás, se az egyházközségek élete, se a püspökök és a papok egymáshoz való viszonya, se a nyolc középiskola nyitva tartása nincs a vallásszabadság jegyében és nem is lesz, míg az Állami Egyházügyi Hivatal vagy hozzá hasonló valami létezik. Hogy Aczél György szavait használjam, az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése „nemcsak szükséges, de lehetséges is — nemcsak lehetséges, hanem szükséges is”! Az Egyháznak nincs szüksége az állam atyáskodására, se támogatására. Az Egyháznak csak szabadság kell! Biztosítsa az állam a szabadságot, hogy a hívek maguk tartsák fenn az Egyházat. És ha ehhez kell aktív társadalmi élet, ha kell a hívek gyülekezése és szervezkedése, azt ne akadályozza meg. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a műemlék jellegű templomok és épületek fenntartása mindenütt a világon az állam érdeke. Sinor Dénes cikkének a befejezése egy odavetett mondat. Hirtelen elfelejti, hogy a magyar állam és az Egyház viszonyáról beszél, és átcsap a „szórványmagyarságra”, és óhajtja, hogy az is „hasonló toleranciáról tegyen tanúbizonyságot”. Gondolom, azt akarja mondani, hogya „szórványmagyarság” ne beszéljen az Egyház szomorú helyzetéről a magyar államban. Sinor Dénesnek éppen úgy, mint Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek tudnia kell, hogy a „szórványmagyarság” az elnyomott, üldözött magyar Egyház egyetlen szószólója. Mivel magyar földön az Egyház el van hallgattatva, azok, akik szívükön viselik a magyar nép sorsát, jól tennék, ha a „szórványmagyarság” hangjára hallgatnának, és amit mond, azt megszívlelnék és megtennék. Szomorú, fájdalmas, türelmetlen ez a hang. A pusztában kiáltó hangja ez. Úgy látszik, Sinor Dénesnek van odahaza befolyása. Ha igen, közölje a „szórványmagyarság” szomorú, türelmetlen hangját a hivatalosakkal az Egyház és az állam viszonyáról, és biztassa őket, hogy hallgassanak rája. Moszkva politikája (Folytatás az 1. oldalról) verek árnyékában — diplomáciailag biztosították a határokat. Főleg azoknál az országoknál érvényes ez a moszkvai gyakorlat, amelyek életfontosságúak lehetnek (energia szempontjából) a Szovjetunió részére. Tudjuk, hogy a mai iráni események nem kommunista jellegű-ek, mégis nagyon veszélyes a Nyugat számára, mert ezáltal újabb ütőkártyához juthat a Szov jetunió. A Nyugat soha nem lehet abban biztos, hogy Moszkva nem küld-e úgynevezett békebrigádokat Iránba. És Iránból egy vadászre-pülőgép három perc alatt Szaúd-Arábiában van, amely az USA egyik legfontosabb keleti biztosítéka, politikailag éppúgy, mint olaj szempontjából. Más példa: mialatt Nyugat-Németországban a közelgő választások miatt a pártok egymásra marakodnak, addig a Szovjetunió egész sor afrikai országban növelte befolyását. Mégpedig olyan országokban, amelyek meglehetősen szegények, és eddig a nyugati technika nélkül mozdulni sem tudtak. Moszkva megpróbálja Dél-Afrikában is növelni befolyását, és ha ez sikerül neki, akkor veszélyes helyzet alakul ki a Nyugat számára. Nemcsak, hogy megszereznék a dél-afrikai arany, króm, platina, mangán, olaj fölött az ellenőrzést, hanem, mondjuk, ezáltal válságot tudnának előidézni, mondjuk, Nyugat-Németországban, ahol ezáltal emelkedne (mégpedig jócskán) a munkanélküliek száma. Lenin óta a szovjet külpolitika első számú célja a világforradalom. Az az ország, amely ellenőrzése alá tudja vonni az energiahordozók nagy részét, vagy bizonytalanná teszi a Nyugatnak ezek beszerzését, még a legerősebb hatalmakat is térdre kényszerítheti. Lehet, hogy az oroszok nem akarnak világháborút. De az biztos, hogy állandóan gyengíteni akarják a nyugati államokat, és ha ők lesznek a világpolitika első számú tényezői, akkor Moszkva fogja megszabni a Nyugatnak, mit és hogyan tehet. A szovjet fenyegetés nemcsak a nyugati páncélosokat, repülőgépeket, hadsereget veszélyezteti, hanem a nyugati polgárok szabadságát és jólétét is. Szabadság, jólét, egyéni választási lehetőség, mindezek olyan fogalmak, amik a nyugati ember számára magától értetődőek. A Szovjetunióban mindezek a fogalomkörök 1917 óta alusszák békés álmukat. Pedig megígértek mindent, hogy majd a kommunizmusban mindenki boldog lesz, mindenki szabadon és jólétben fog élni. Ma, 60 éve ezen ideák meghirdetése után, nemhogy jobbra fordult volna az orosz emberek millióinak a sorsa, hanem még kegyetlenebből elnyomják őket, egyre többet kényszerítve lágerekbe, átnevelő intézetekbe. És ehhez mindig több és több fegyverre van szüksége Moszkvának. Nemcsak a külpolitika miatt, hanem a saját elnyomó rendszerük miatt is. Az elkövetkező időkben sem várhatunk mást Moszkvától, mint a fegyverkezés fokozását, a keleti országok gyeplőit újra szorosabbá fogják húzni, ki tudja melyik ország lesz a következő, ahol orosz fegyvereké és katonáké lesz a döntő szó; ki tudja, hány ember veszti meg életét a kommunisták uralma alatt? Az biztos: lesznek még egynéhányan. — Mindaddig lesznek, míg a Nyugat fel nem ébred Csipkerózsika álmából. OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA 1980. február 24. Vírtárs A hétköznapok hősei Amikor hősökről beszélünk, általában azokra gondolunk, akik nagy eseményekben, csatatereken mutatták be hősiességüket. Az ilyen hősiesség és az erre való alkalom nem mindenkinek adatik meg. Természeti és velünk született adottság is kell hozzá. De van a hősiességnek egy másik formája is, amely éppen olyan értékes és tiszteletreméltó, mint a csataterek hősiessége. Ez a forma a csendes, kitartó ragaszkodás egy eszméhez, ideálhoz és kötelességeinkhez. Ez a vég nélküli hétköznapok hősiessége. És ehhez mindnyájunknak megadatik az alkalom és lehetőség. Mondhatnánk azt is,hogy könnyebb talán egy fellelkesült hangulatban vakmerő, dicső tettet véghezvinni, mint hosszú éveken át, hétköznapok szürke hangulatában áldozatot hozni. Hősi lelkűlét kell ahhoz, hogy lemondjunk egyéni álmainkról, és béketűréssel, megadással szolgáljunk abban a helyzetben, melybe — akaratunk ellenére is — a sors belehelyezett. Ilyen hősiesség az, amikor egy életen át a gyári pad mellett verejtékezve gondoskodunk családunk megélhetéséről. Vagy amikor egy nem nagyon sikerült házasságban kitartunk hűségesen egy pazarló, zsörtölődő asszony mellett. Ilyen hős az a feleség, aki kicsapongó, ivós férj mellett is végzi a főzés, mosogatás robotját, és hűségesen kitart mellette akkor is, amikor az már betegápolásra szorul öregségében. És hősöknek mondhatjuk azokat a gyermekeket, akik a mai divat ellenére is, szeretettel gondoskodnak tehetetlenné vált öreg szüleikről. Az emigráció ilyen hősei előtt is mindig tisztelettel kellene meghajtanunk fejünket, mert vállalják a hétköznapok keresztjeit. Bőven van belőlük mindenfelé. A hontalanok minden rétegében, férfiakban és nőkben. Példának most vegyünk közülük olyat, aki nő létére, özvegyen maradva vállalta magára a nehéz feladatot, a hétköznapok hősiességét, és eközben is megmaradt hivőnek, mélyen vallásosnak és bizakodónak Isten gondviselésében. Keresztet mindnyájunknak kell hordozni. De a hősiesség csak ott kezdődik, amikor a ránk szabott keresztet nem fellázadva, kényszeredetten viseljük, hanem mint feladatot, jóságunk és szeretetünk kifejezésének jelét. Egyik olvasónk írja: „. . A sok sorscsapás és keserűség mellett is tudok boldog lenni, s tudok mindennek örülni! .. Sorscsapások? Jó, tiszta lelkű, okos és ügyes fiamat 16 éves korában elvesztettem. Ez volt legnagyobb bánatom .. A másik az, hogy testi fogyatkozású másik fiam sok segítségre, vigasztalásra szorul, s ő is érzi ennek a gondnak súlyát .. Egymagamban maradtam vele. Aggódás, hogy mi lesz vele, ha én is megbetegszem, s nem tudok már segítségére lenni. Vagy ha Isten engem is elszólít, ki lesz mellette? Ki helyettesít engem? Ki viseli gondját? Bánatok, bánatok .. De a bánatokat az öröm szemüvegén át is nézhetem. Örülök, hogy testileg hibás fiam lelkileg egészséges, tiszta és nemes. Mellette lehetek, segíthetem, vigasztalhatom. Örülök, hogy magamra maradottan legalább ő van velem .. Örülök, hogy gyönge egészségem mellett is tudok dolgozni, tudok munkámnak örülni, még ha fárasztó is. Örülök, hogy nem szorulok még mások segítségére, hanem még én tudok másokon segíteni... Tudok örülni mindennek, ami szép és jó. Tudom szeretni az embereket, vannak barátok, együttérzők, jó magyarok... Mennyi örülni való van még az életben .. Honnan merítem a nehéz élethez az erőt? Istenbe vetett erős hitem tartja bennem a lelkületet. A sok buzgó imádság ad erőt és bátorságot, hogy az élet és az anyaság feladatát teljesítem, még ha nehezek, fájdalmasak is...” Mennyi hősiességről, bátorságról tanúskodnak ezek a sorok egy törékeny, magára maradt idős asszony életében. Amikor ilyeneket látunk, hallunk, akkor önkéntelenül is a bibliai Erős Asszony példázata jut eszünkbe: „Boldog az, akinek derék asszony a felesége. Értékesebb az ilyen minden drágakőnél. Derekasan nekilát a munkának, karja fáradhatatlanul dolgozik... Szemmel tartja házanépe útjait .. Fiai felnövekednek és előre jutnak, boldognak mondják anyjukat .. Szépség és báj gyorsan tovatűnnek; az asszony igazi ékessége az, hogy istenfélő. .. Dolgos életéért köztisztelet övezze őt..(Példabeszédek könyvéből, 31.) Fr. Szépe László dr. NÁDAS GYULA IL- VS* Tel.: 226—8868 / ** 521---5526 lemez, könyv kerámia stb. / GYÓGYSZER Magyar, angol betűs írógép Erdélyi csomagok,herendi porcelán, taperenorder 1425 Grace Avenue, LAKEWOOD (Cleveland), Ohio 44107 „THE HOUSE OF INSURANCE" LEZAK INSURANCE AGENCY SHAKER HEIGHTS, OHIO 44122 3645 WARRENSVILLE CTR. ROAD Phone: 283—'8100 Established 1925 AUTO — HOMEOWNERS — BUSINESS — LIFE