Katolikus Szemle 56. (1942)
10. szám - Szemlék - Szira Béla: Színház
SZEMLÉK mindamellett színesek, súlyosak, ízes nyelven és erőteljesen stilizáltak, de mindez csak az anyagra rakott díszítés, külső szépség, ihletes fellendülés és a hősnek szentté érlelése nélkül. Kós Károly lehetetlennel próbálkozott : a szentet annyi század után emberivé, egyszerű faji képletté, a ragyogó, rajongó középkort pedig racionális levegőjű, nehézkesen józan környezetté tenni. Így fordult aztán az érdeklődés heve Csanádra, később Vazulra, akiknek a lelki forróságát az író — hőse érdekében — kénytelen volt lefojtani. Az időbeli széteséshez így járult hozzá a tárgybeli eltolódás is. A képek néha nyomasztók, újra meg újra nehézkesen indulók. Ez az ékes nyelvtől is tömörebbé tett vaskosság meglátszott a darab előadásán is : komor volt, lényegeskedő és szavaló. Apáthy Imre alakilag kicsiny volt a király szerepére, de ha hangjában nem is, komolyságában és átéltségében elénk tudta képzeltetni a vérrel és vassal építkező, öntudatossá keményedő szent lélektanilag hiteles alakját. Ösztönösen vad és őszintén nyers volt Kovács Károly Csanádja, hasonló jó, de még fiatalosan modoros Rajczy Lajos Vazul-ja. A nők nem kaptak élesebb lelki vonást és cselekménybe kapcsolódást : Mátray Erzsi Saroltája előkelő mozgású, szépszavú társadalmi lény (gyászruhája nem korszerű), Eőry Kató vajdánéja szép jelenség szerep nélkül, Gobbi Hilda savanyú sváb asszonyt adott Gizella királyné ruhájában. Nagy hibája a darabnak, hogy szereplői nem élnek-halnak valami szép eszméért, mellette, vagy ellene, hanem csak — az események sodra szerint — előfordulnak. Viszont szépsége a darabnak a nemes elgondolás, a felépítés gondossága és a beleöntött férfias erőn kívül a beszélgetés életízű készsége. Több szellemtörténet, valláslélektan és színpadismeret azonban nem fog ártani az író következő darabjaiban. A Vígszínház — a könnyű erkölcsű, fesztelen nyelvű szórakozás és a nemzetközi, divatos demokratizálódás irodalmi ápolásának egykori tanyája — nem tud magához térni korváltozás okozta kábultságából: ha nem újít fel régebbi jeles írót, enyhe, édeskés ízű életképpel adózik a magyar irodalom elhanyagolt szellemének. Az életkép nem népies és főleg nem korszerűen problematikus, mert akkor színt kellene vallani. Egyszerűen jelentéktelen, szelíden humoros, könnyen és kedélyesen játszható —, hogy ne mondjuk: lélektanilag üres, szellemileg igénytelen —, mint például Móra Ferenc egyik régi, «A festő halála» című, most Hunyady Sándortól könnyedén színpadra dolgozott regénye, a Négy apának egy leánya. Kedves falusi időtöltés — történik Szeged környékén, ahol a régésztanár jóízűen lustálkodik leletkeresés közben —, van benne egy csipetnyi méz — unalmában beleszeret az árva postáskisasszonyba, akinek már három gyámja van —, belecseppen egy kis üröm is, mert sem a kisleánynak, sem a derék kiszolgáló menyecskének nem kell, s végül tapad a darabhoz némi sovány izgalom is : a plébános — egyébként becsületesen és híven ábrázolt típus — utána rúgtat a szökevényeknek, mármint a költőt figurázó, fülig szerelmes segédjegyzőnek és a színeskedő gyámleánykának, és hazahozza őket, oltár elé állítja s kész a boldogság. Hegyen-völgyön lakodalom, s ha elkésve is, a régész lesz a negyedik gyámapa. Lassan, kényelmesen pipázgatnak, jóízűen — elég rossz szegedi kiejtéssel — beszélgetnek a szereplők s lesik egymás szájáról a tréfát, a csipkelődést. Feszültség, minek az mélyebb mondanivaló, fárasztaná az írót és a rendezőt. Ellenben van napsütés, vidéki jómód, erőltetetten, sőt rikítóan rendezett Szent Iván-éji tűzugrálás, idill a parasztmenyecskével, sértődés és cigányzene. Mennyi minden és mégsem dráma , csak valami népszínmű-vígjáték-operett-keverék azzal a jóindulatú elvvel, hogy a közönség elmulat, a világ csak hangulat. A játék nem volt rossz, csak a darab maradt üres, kedvetlenítő. Színháznak is, irodalomnak is hanyatlás. Regényíró próbálkozik a Madáchszínház ezidei első darabjában is : anyaga készen áll, mondanivalója komoly, csak szerkesztőereje gyenge és gyakorlatlan még. A zsellérnépnek, a falu szegénységének sorsa fordultát viseli szívén Darvas József, amikor őszintén — nem gyűlölettel, de intőleg — feltárja a különbséget paraszt, parasztból lett úr és gazdag, elurasodott paraszt közt. A Szakadék tehát iránydráma — leleplez, tanít és megindít — s így nem kerülhető el, hogy túlzás nélkül ne legyen : minden irányzatosság nagyításból és kihangsúlyozásból él. Itt a túlzás a dráma feszültségének mesterkéltsége s ennyiben irodalmi hiba : nem hihető, hogy egy egész falu felhörkenjen tanítója ellen csak azért, mert eljegyezte a gőgös nagyparaszt úrias leányát, még akkor sem, ha a vérmérgezésben kiszenvedett pásztorgyerek körül az ostoba rágalmazások kígyónyelvei sziszegnek. A bonyodalom tehát a vérükből való