Katolikus Szemle 56. (1942)

10. szám - Szemlék - Szira Béla: Színház

SZEMLÉK mindamellett színesek, súlyosak, ízes nyelven és erőteljesen stilizáltak, de mindez csak az anyagra rakott díszítés, külső szépség, ihletes fellendülés és a hősnek szentté érlelése nélkül. Kós Károly lehetetlennel próbálkozott : a szentet annyi század után emberivé, egyszerű faji képletté, a ragyogó, ra­jongó középkort pedig racionális leve­gőjű, nehézkesen józan környezetté tenni. Így fordult aztán az érdeklődés heve Csanádra, később Vazulra, akik­nek a lelki forróságát az író — hőse érdekében — kénytelen volt lefojtani. Az időbeli széteséshez így járult hozzá a tárgybeli eltolódás is. A képek néha nyomasztók, újra meg újra nehézkesen indulók. Ez az ékes nyelvtől is tömö­rebbé tett vaskosság meglátszott a darab előadásán is : komor volt, lényegeskedő és szavaló. Apáthy Imre alakilag kicsiny volt a király szerepére, de ha hangjában nem is, komolyságában és átéltségében elénk tudta képzeltetni a vérrel és vas­sal építkező, öntudatossá keményedő szent lélektanilag hiteles alakját. Ösz­tönösen vad és őszintén nyers volt Kovács Károly Csanád­ja, hasonló jó, de még fiatalosan modoros Rajczy Lajos Vazul-ja. A nők nem kaptak élesebb lelki vonást és cselekménybe kapcsoló­dást : Mátray Erzsi Saroltája előkelő mozgású, szépszavú társadalmi lény (gyászruhája nem korszerű), Eőry Kató vajdánéja szép jelenség szerep nélkül, Gobbi Hilda savanyú sváb asszonyt adott Gizella királyné ruhájában. Nagy hibája a darabnak, hogy szereplői nem élnek-halnak valami szép eszméért, mellette, vagy ellene, hanem csak — az események sodra szerint — előfordul­nak. Viszont szépsége a darabnak a nemes elgondolás, a felépítés gondos­sága és a beleöntött férfias erőn kívül a beszélgetés életízű készsége. Több szel­lemtörténet, valláslélektan és színpad­ismeret azonban nem fog ártani az író következő darabjaiban. A Vígszínház — a könnyű erkölcsű, fesztelen nyelvű szórakozás és a nemzet­közi, divatos demokratizálódás irodalmi ápolásának egykori tanyája — nem tud magához térni korváltozás okozta ká­bultságából: ha nem újít fel régebbi jeles írót, enyhe, édeskés ízű életképpel adózik a magyar irodalom elhanyagolt szellemének. Az életkép nem népies és főleg nem korszerűen problematikus, mert akkor színt kellene vallani. Egy­szerűen jelentéktelen, szelíden humoros, könnyen és kedélyesen játszható —, hogy ne mondjuk: lélektanilag üres, szellemileg igénytelen —, mint például Móra Ferenc egyik régi, «A festő halála» című, most Hunyady Sándortól könnye­dén színpadra dolgozott regénye, a Négy apának egy leánya. Kedves falusi idő­töltés — történik Szeged környékén, ahol a régésztanár jóízűen lustálkodik leletkeresés közben —, van benne egy csipetnyi méz — unalmában beleszeret az árva postáskisasszonyba, akinek már három gyámja van —, belecseppen egy kis üröm is, mert sem a kisleánynak, sem a derék kiszolgáló menyecskének nem kell, s végül tapad a darabhoz némi sovány izgalom is : a plébános — egyéb­ként becsületesen és híven ábrázolt típus — utána rúgtat a szökevények­nek, mármint a költőt figurázó, fülig szerelmes segéd­jegyzőnek és a színes­kedő gyámleánykának, és hazahozza őket, oltár elé állítja s kész a boldogság. Hegyen-völgyön lakodalom, s ha el­késve is, a régész lesz a negyedik gyám­apa. Lassan, kényelmesen pipázgatnak, jóízűen — elég rossz szegedi kiejtéssel — beszélgetnek a szereplők s lesik egymás szájáról a tréfát, a csipkelődést. Feszült­ség, minek az­­ mélyebb mondanivaló, fárasztaná az írót és a rendezőt. Ellen­ben van napsütés, vidéki jómód, erőlte­tetten, sőt rikítóan rendezett Szent Iván-éji tűzugrálás, idill a paraszt­menyecskével, sértődés és cigányzene. Mennyi minden és mégsem dráma , csak valami népszínmű-vígj­áték-operett-ke­verék azzal a jóindulatú elvvel, hogy a közönség elmulat, a világ csak hangulat. A játék nem volt rossz, csak a darab maradt üres, kedvetlenítő. Színháznak is, irodalomnak is hanyatlás. Regényíró próbálkozik a Madách­színház ezidei első darabjában is : anyaga készen áll, mondanivalója ko­moly, csak szerkesztőereje gyenge és gyakorlatlan még. A zsellér­népnek, a falu szegénységének sorsa fordultát viseli szívén Darvas József, amikor őszintén — nem gyűlölettel, de intőleg — feltárja a különbséget paraszt, parasztból lett úr és gazdag, elurasodott paraszt közt. A Szakadék tehát iránydráma — lelep­lez, tanít és megindít — s így nem kerül­hető el, hogy túlzás nélkül ne legyen : minden irányzatosság nagyításból és ki­hangsúlyozásból él. Itt a túlzás a dráma feszültségének mesterkéltsége s ennyi­ben irodalmi hiba : nem hihető, hogy egy egész falu felhörkenjen tanítója ellen csak azért, mert eljegyezte a gőgös nagyparaszt úrias leányát, még akkor sem, ha a vérmérgezésben kiszenvedett pásztorgyerek körül az ostoba rágal­mazások kígyónyelvei sziszegnek. A bonyodalom tehát­­ a vérükből való

Next