Katolikus Szemle 20. (1968, Róma)
4. szám - Várady Imre: Emlékezések Sík Sándorra
VÁRADY IMRE EMLÉKEZÉSEK SÍK SÁNDORRA Mint ahogy Sík Sándorral való római együttlétünkről emlékezve már megírtam (*), 1924 karácsonyára együtt hazautaztunk kedveseinkhez. Utunk egy részét fűtetlen fülkében dideregtük végig. Sándor bevallotta, hogy a hidegtől vacogva valami ritmus fele kezdett rezegni benne és ehhez hamarosan szavak is csatlakoztak, tájképek jelentek meg, de csodálatosképpen nem a vonat, a fülke szennye, a borostás férfiarcok, hanem a Hargita havas lejtői, pásztorkalinkák, darócruhák. De a reggeli napsütés mindent felszívott, eloszlatott. Ki tudja, lett-e és mikor ebből a téli hajnali félálomból valaha is vers? Római találkozásaink két hét múlva folytatódtak ismét. Séta közben és a vendéglőasztal mellett sokszor beszélgettünk rendjéről, a piaristákról, a rend alapítójáról. Őt is, mint engem, ugyanaz a piarista tanárnemzedék nevelte. Mindkettőnknek meg volt saját külön ítéletünk egyes tanáraink gyöngéiről, a rendi fegyelem bizonyos lazaságáról, de megegyeztünk mindig a lényegben az oktató és nevelő szellemet illetőleg, amelyet a piarista iskolák árasztottak. A századeleji liberalizmus gondolatvilága, eszményei, nevelési elvei uralkodtak tanáraink legtöbbjében. Maradi szellemű piaristával nem igen találkoztunk. Hazafiak voltak, tradició-tisztelők, de a sovinizmus legcsekélyebb nyoma nélkül. Én, aki nemzetiségi területen, a Bánátban nőttem fel, nyolc éven át a felekezeti türelem, a nemzetiségek megbecsülése, minden magyar állampolgár jogi egyenlőségének tisztelete szellemét szívtam magamba. Szerbek, svábok, románok, zsidók ültek egymás mellett a piarista iskolák padjaiban, s mind egyforma bánásmódban részesültek. A tanárok többsége alighanem a 48-as, ellenzéki politika híve volt, de ez a felfogásuk a történelem tanítása közben nem (*) öt évvel ezelőtt halt meg Sík Sándor. Ez alkalommal a Vigília I.évi 9. számában két figyelemre méltó tanulmánnyal idézte föl volt főszerkesztője emlékét. Rónay László a kortársak és az utókor véleményét foglalta össze Sík Sándor ifjúkori költészetéről, Kardos Klára pedig sok értékes, eddig kiadatlan anyag felhasználásával a költő belső fejlődésének főbb állomásairól adott meggyőző képet. Ez utóbbi írás néhány eredményét megerősíti, s a költő olaszországi tanulmányútjára vonatkozó életrajzi adatok hiányát pótolja ez a visszaemlékezés, valamint ennek a Katolikus Szemle 1959. 2. számában közölt első része.