Katolikus Szemle 29. (1977, Róma)
1. szám - Tóth László: Babits „Jónás könyve” első nyugati fordításban
szuggesztív, hanem éppen többsíkú volta miatt akronisztikus, időtlen, és így mindenkor időszerű illetve többféleképpen időszerűsíthető. Nyilvánvaló, hogy Castruccio választásában is volt valami személyes indító ok. A fordító választása azonban visszavezet bennünket egyszersmind magának Babitsnak témaválasztásához is. Miért nyúl Babits is a Jónás-témához? Várkonyi Nándor (3) ezt írta Babitsról: « egy légies, messzi világban élt, elzárt s féltve óvott magányban, s egyetlen természetes viszonya a világhoz csak az lehetett, hogy védekezzék ellene. » Ez lényegében a jónási magatartás alkati alapja s talán ezért tekinthető a Jónás könyve némiképpen Babits egész élete jelképes összefoglalásának, róla való közvetett önvallomásnak, a többrétű jónási magatartás mindenikének vállalásával, illetve immár utólagos elfogadásával, amiben benne van a magányba való visszavonulás igénye, « az otthon, ahol nyújtóztam szabadon... » a « keménypados börtön és bujdosó vadon... », a « szoros cipő »-ként « égő fájdalommal » szorító haza, a « homlokomon bélyeg »... a « nyakmon járom »..., de « mostan kősziklám vagy erős váram is. Benne van a személye körül összekuszálódó külvilág vitáján túl, a váteszi küldetés vállalása, vagy megtagadni nemtudása, nemakarása is, s vele együtt minden szereplés kockázata is, az utána maradó keserű szájíz, de végül — a haláltudatban, a halálközelben — mégis a prófétai élet utáni — immár hiábavaló — honvágygyal, amit a prófétai továbbszólni tudásért való könyörgés, a Jónás imája fejez ki megrázó, kétségbeesett erővel. Babits szükségét érezte annak, hogy ezzel a jónási önmegszemélyesítéssel megtoldja és szubjektívvé tegye a nagyon régi, de sokak számára többsíkú prófétai történetet. Babits azonban nemcsak személyében, hanem nemzetéhez tartozva is, immár tudatosan vállalta, vagy szívesen vitte volna tovább a prófétai-váteszi küldetés « igáját », hiszen posztumus kötetében már ezt írta: Magyarságom naiv gőgje fogytán de magyarság eredendő veszélyi fejem körül tornyosodván, szavaim súllyal és kínnal teremnek... Ki tudja milyen messze látott ez a prófétai sejtés a jövőben, mikor ezeket a sorokat írta: « Mire tart a végzet s mily sorsra szánt minket? Micsoda jövőnek magvaivá rendelt? Óh, ki tudja milyen nehéz parancsokat hordunk már (3) Az újabb magyar irodalom. Budapest 1942, 199. old.