Katolikus gimnázium, Kecskemét, 1870
. Megengedte, hogy kik nagyobb hadcsapatokat, „bandériumokat“ állítanak, saját címereikkel ékesített zászlaik alatt külön vezethessék a táborba. Hogy a királyi tisztségek keresettebbek legyenek, a királyi tanácsosok, főispánok s udvari főtisztek hatósági körét tágította, egy személyre több tisztséget ruházott; igy a főnemesség hiúságát felizgatta, hogy őket minél nagyobb bandériumok kiállítására bírja; még a főpapokat is kötelezte, hogy jószágaik és dézsmáik arányában fegyveres csapattal jelenjenek meg a királyi zászlók alatt. Károly azon, nem mindennapi fejedelmek közé tartozik, kik kitűzött céljukat sohasem tévesztik szemeik elől; de ellenkezőleg annak elérésére minden lehető eszközt felhasználnak. És ez az oka, hogy e fejedelmek szabadulni kívánnak olykor az alkotmány megszorító korlátai közül. 1338-as év folytában a főpapok ismét vádat emeltek Károly ellen, hogy nem hajtja lelkiismeretesen végre az ősök törvényeit. Károly ugyanis az egyházi javakat oly tőkének tekintette, melynek kamatai részéhez neki is, mint főkegyúrnak, joga van. Ez okból a megürült püspökségeket a törvényes időn túl sem engedte betöltetni, azok jövedelmeit szedte, az elhunyt püspökök hagyományait lefoglalta, az élőket újévi ajándékok fejében 200—50 márka ezüst fizetésére kényszerítette. Főpapjaink tehát a királyt a pápánál ismét bevádolták. Vádpontjaik következők: 1) Jószágaikat a világiak harminc évi birtoklás által elidősítik, mi annál sérelmesebb, mert a tatárjárás és belviszályok által okmányaik megsemmisültek, s mert ők a világiak jogait száz éven át sem idősíthetik el. 2) A főpapok táborozásra kényszeríttetnek. 3) Az egyháziak világi törvényszékek elé vonatnak, hol párviadalt rendelnek, mit a papok el nem fogadhatnak. 4) A király eltiltá az ország rendeinek közönséges gyülekezetét, s igy e fő alkotmányos jog el van nyomva. 5) A nemesek törvényszéki ítélet nélkül fosztatnak meg hivatalaiktól. 6) A Szent István, Szent László stb. királyok alapította nemzeti szabadság nagyrészt eltöröltetett, holott a király esküvel kötelező magát annak fentartására. Ezek miatt, tevék hozzá, oly nagy az elkeseredés, hogy lázadás kitörésétől kell tartani, s azért orvoslást kérnek. De az avignoni szentszék (a pápák 1305—1377. Avignonban laktak) nem sokat törődött a püspökök panaszaival, mert: „A püspökök keserűségekben, úgy látszik, nagyon is sötét színben adták elő Károly kormányának sérelmes voltát, s ép azért hitelre nem találtak a pápánál“ (Horváth M., Magyarorsz. Tört., II. k. 71. 1.), s mert saját érdeke hozta igy magával. Ten azonban de szelíd, óvatos lépéseket Károlynál, kiismervén a körülményeket és embereit, nem gondolt sem a püspökök jajveszéklésével, sem a pápával. Észrevételünk Károly kormányát illetőleg következő: Károly, szűkkeblű korszakát tekintve, ha nem iparkodott volna túltenni magát az alkotmány korlátain, Magyarország sohasem emelkedett volna oda, hová ő emelte. Igaz, ily kormányt alkotmányos nemzet nem kedvelhet, és őszintén beszélve, igazolását csakis a fényes eredményben találja, vagy legalább ilyet szívesen enged meg az ember. Némi módosítással ugyane politikát követte másfél századdal később a nagy Hunyady Mátyás. „Károly, kétségkívül jeles kormányzói tehetségű egyéniség, egyike volt kitűnőbb fejedelmeinknek. Az ország, mely pártokra szakadva, a fejetlenség zavargásaiban elpusztulva, elszegényedve jutott kormánya alá, gazdag, békés, nagynyomatékú jön halálakor Európa politikai mérlegében“ (Horváth M., i. m. II. k. 73. 1.). VII. Ausztriáhozi csatlakozásunk okai. Független államéletünket az 1526-iki aug. 29-én fejeztük be, végzetszerüleg, Mohács téréin. Nem emlékszem történetíróra, ki máskép szólana a tragikus nap eredményéről; elborult kebelünk ugyanezt érezi. Egyetlenegy csata és oda minden?! Hihetetlen! Kimerült-e a nemzet ? Elveszté-e életképességét ? Gyáván hunnyászkodott-e meg a sors csapásai alatt, vagy elvetemülten mondott le önéletéről? Valóban kételyterhes kérdések merülnek föl agyunkban, midőn e válságos korszak fölött gondolkodunk. Negyvenötven évvel előbb Európa szemei felénk fordultának, félve tisztelt a byzánci császárság megdöntője; megfutott előlünk a római császár; a csehek vitéz királya, belátva fölényünket, legalább tisztességes békét óhajtott; a fönhéjázó Jagellók nem szívesen emlékeztek vissza a boroszlói kudarcra; az egyház jeles fejei nem győztek eléggé magasztalni, elhalmoztak kitüntetésekkel, miket a világ irigyelt tőlünk. Mennyi dicsőség... tán hogy porba hulljon harminchat évi gyáva uralomnak áldozatául! De ne vádoljunk senkit, vizsgáljuk meg inkább azon okokat, melyek függetlenségünk megsemmisülését előidézték. E vizsgálatból ki fog tűnni először: miért csatlakoztunk a szomszéd Ausztriához és nem más országhoz, ha független államéletünk folytatása a mohácsi vész után lehetetlenné vált? — Másodszor: a kimondott lehetetlenség az adott viszonyok közt indokolható-e? Lássuk tehát a vészterhes okokat legalább fővonásaikban. Minket a fejedelmi családok rokoni eszköztetései és a kényszerűség csatoltak a szomszéd Ausztriához. Az etelközi vérszerződés alapján, mint mondók, vezéreink, majd királyaink Árpád családjából választtattak. De e család, mint láttuk, a XIV. század hajnalán, 111. Endrében, az utolsó Árpádfiban, kihalt. Feltűnő, hogy már ennek trónra léptekor több koronaigénylővel, s köztök azon Habsburgi Rudolf fiával, Alberttel, találkozunk, ki épen a magyar vitézségnek köszönheté Németország trónját. Főrúgója ennek kétségkívül a magyar királyság hanyatlásában s nem azon alaptalan indokokban keresendő, melyekkel Rudolf előállott. Albert invasiója III. Endre célszerű hadi intézkedésein hajótörést szenvedett. Másként állottak az ügyek III. Endre halála után. Albert már akkor német király volt, s ha lett volna is kedve föllépni trónkövetelőül, a nemzeti ellenzék aligha engedi, s a római szentszék szintúgy kétessé teheti vala uralmát, mint Vencelét, mint Ottóét tette. De annál több barátságot mutatott Róbert Károly iránt, melyet ez és fia, Nagy Lajos, folyvást ápoltak az osztrák hercegek irányában. Károly védi az osztrák hercegeket, Nagy Lajos Hedvig leányát Vilmos osztrák hercegnek jegyze el, habár, mint tudjuk, Erzsébet, Nagy Lajos özvegye, a viszonyok hatalmának engedve, másként határozott Hedvig házassága ügyében. Zsigmond, Lajos veje és magyar király, szintén korán jött érintkezésbe s baráti viszonyba az osztrák hercegekkel. 1402-ben