Kecskemét, 1875. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1875-01-03 / 1. szám
Alfons asturiai herceg , az elkergetett Izabella fia, ki a nemzethez m. hó 1-ről — saját úri személye érdekében — felhívást intézett. Nem hisszük , hogy ezen kiáltvány gyökeret verhessen a szerencsétlen Spanyolországban, melyben valahány fő, annyi irányú politika és ugyanannyi kapacitálhatlan makacs jellem játszik az ország sorsában döntő szerepet. A cselédügy. 1. A gazdasszonyok általában a cselédtartó nők között alig van, talán nincs is gyakrabban felhozott és többször meghányt vetett beszédtárgy a cselédügynél. A cselédeknek nagy változatosságban nyilvánuló átalános roszasága, mindig talál korholóra és olyanra, aki a saját és közérdeket szem előtt tartva, a cselédjavítás eszméjét vita tárgyává teszi és annak kivitelét, életbe léptetését elősegíteni igyekezik. És valóban, ha figyelembe vesszük azon közeli viszonyt, a melyben a cseléd a családdal van, azon folytonos befolyást, a melyet az a család tagjaira, azok kedélyére s főleg a minden kül befolyásnak könnyen tért nyitó gyermekekre gyakorol, lehetetlen a cseléd-ügytől a fontosságot megtagadni s a cselédek javításával foglalkozást természetesnek nem tartani. A cselédügygyel való foglalkozás fontosságát jelentékenyen emeli azon körülmény is, hogy aki, a régi cselédek jóságát magasztalja és a mostaniak magaviseletéről erős megrovással emlékezik meg, az nem tesz egyebet a való hit képének felmutatásánál. Cselédeink újabb időben a restségre , hűtlenségre és erkölcstelenségre véghetetlen nagy hajlamot árulnak el. E hibák átalánosan vannak ugyan a cselédekről elmondva, férfi és nő cselédekről egyiránt, de az erkölcstelenség posványában kiválólag a nő cselédek gázolnak, a kik városunkban, dacára a cseléd és gazda közti viszonyt rendező s egymásnak egymás iránti kötelességeit tárgyaló s kötelező szabályok létezésének, dacára a jobb gazdaszszonyok buzgó törekvéseinek, csaknem példátlan erkölcstelenségben és durvaságban leledzenek s ezen tulajdonaikkal úton útfélen, utcákon és sétatéreken megbotránykozást és botrányt idéznek elő. Ily teremtményekkel lévén a cselédtartóknak dolga, épen nem csoda, ha a legkülönbözőbb utakat és módokat igyekeznek megkísérelni, hogy a cselédek miatti aggodalmak eloszoljanak. Miután a cselédjavításra eddig — az egyesek eltérő s különböző gondolkozásának megfelelő működésüket számításba nem véve — két fő irányban láttunk hatni, azt kell hinnünk, hogy a vélemények legnagyobb része abban öszpontosult, hogy a célba vett cselédjavítást ösztöndíjak kitűzése és hatósági cseléd szabályok által kell és lehet elérni. Ily értelemben több városban járnak el s igyekeznek a cselédekre üdvös befolyást gyakorolni, de a várt eredmény elmarad s nézetünk szerint el is fog maradni, mert a használatba vett eszközök a célnak meg nem felelnek. Akik a cselédek megjavítására díjak kitűzését s osztását és rendszabályok felállítását elégségesnek vélték, azok a roszaság okait kutatni minden bizonynyal elfelejtették, pedig a baj orvoslásánál mindig vissza kell menni annak okára, forrására s ha ezzel tisztában vagyunk, csak akkor állapíthatjuk meg a hatályos gyógyszert. A baj okáról, forrásáról s a célra vezető eszközökről azonban jövőre szólandunk. TÁRCA. Velencéből. „Boldog újévet!“ Lelkemre, nem szeretek unalmas lenni! Íme ígérem: nem szólok arról, amit mindenki tud! Nem szólok arról , hogy Velence, a lagúnák e kedves városa, az ábrándos szerelmesek gondolatainak e Mekkája-tengeren épült; hogy házai oldalait s küszöbeit a víz nyaldossa s utcáit csatornák képezik , a melyeken a szárazföldi városok bérkocsiit a gondola nevű ladikok helyettesítik. Igen! ígérem, hogy a városról hallgatok, de várjon megígérjem-e azt is, hogy a szerelem városában hallgatok a szerelemről? Minek ígérném! úgy se tartanám meg ! E napokban , a múlt határ kövénél , a jövő kapujánál, lehetetlen az emlékezet szárnyaira nem bíznom magamat, s a mely tájra azok visznek, ott mint fényes csillag ragyog e szó: szerelem! ... Épen egy éve , hogy Spanyolországból viszszatérve, életemben először látogattam meg Velencét. Sokszor megrótt kényelműségem virága — a jókedv, összecsapott fölöttem s én kimondhatatlan édes érzettel fürödtem hullámaiban. A kalickából kiszabadult madár mohóságával futottam a Stiva degli Schiavonin és a Sz. Márk terén fel s alá , foglalkozván a nagyvárosi fiatalemberek mindennapi teendőjével, azaz: nézegettem az olasz nők szép fekete szemeibe. Már épen végét a akartam vetni e veszélyes játéknak, midőn a piazzetta lépcsői mellett gondola állt meg. A gondolában egyetlen egy hölgy ült s az most partra szállt. Kíváncsian tekintek arcába . . . egy pillanat s szivemben vihar előjeleit éreztem. A leírásokhoz nem értek, de lelkemre a tizenöt-tizenhat éves hölgy szép volt! Mintha csak róla irta volna Petrarca e sorát: „Una donna piu bella assai, ehe il sole.“ Ah, szivemnek napja lett ő azonnal! Sietve ment s egyenesen a Sz. Márk templomának tartott. Akarva nem akarva követnem kellett, ő belépett — én szinte, ő imádkozott én — ah én nem imádkozhattam, imakönyvem , szíve zárva volt előttem — én néztem őt. Egyszer szemeink találkoztak. Arcát pir borítá el s nekem úgy tetszett, hogy e pír két örök szerelem hajnalát jelzi. Nem akarván áhítatoskodásában zavarni — visszavonultam. Midőn kijött s hozzá mentem, a futó mosoly lebbent el ajkain. Látszott, hogy közeledésem se váratlan , se kellemetlen nem volt. Merészségem kimentésére a hölgyek előtt legfontosabb mentséget hoztam fel: forró, lángoló szerelmemet, amely nem engedé, hogy Velencéből eltávozzam, mielőtt szóltam vele. Minden számon meglátszott, hogy szivem mélyéből jött s ez arra bírta a szép ismeretlent, hogy némi habozás után halkan kérdezze: „Komolyan beszól ön?“ — A legkomolyabban kisasszony? Ha szeret, vezessen szüleihez rögtön, én szólani akarok velek. — Ma nem lehet. Holnap várakozzék e helyen tizenkét órakor. Addig isten önnel uram! — Viszonszerelme jeléül adja át zálogul annak nevét, a kit én imádok. Neve ? — Angela. Sokáig néztem utána — Angélám után, majd én is gondolába ültem s azon irányban eveztettem a Canale granden, a merre az ő gondolája tűnt el. A gondolás felszólításomra egy kedves dallamu dalt énekelt s én átadtam magamat gondolataimnak , ábrándjaimnak ... Midőn lakásomra visszatértem , alig ismertem magamra. Könnyelműségem a szerelem tűzében hamuvá égett. Nem mertem tükörbe nézni, mert attól tartottam, hogy a tükörben rajzolódó képet megtisztelendő urazom, pedig tengerész öltönyömhöz és kardbojtomhoz nem a legjobban illett volna az ily kinézés. Másnap türelmetlenül vártam Angélát. Izgatottan néztem az óra percmutatójának haladását, mert két óra múlva el kelle hagynom Velencét, hogy hajómra siessek, mely Génuából vala indulandó Amerikába. Már azt hittem , nem jő el s a nélkül kell elhagynom Velencét, hogy Angélám kezemet megszorította s isten hozzádot mondott volna. De ő eljött. Hogy meg ne előzzem már messziről kívánt „boldog újévet“ s nemcsak kezemet szorítá meg, hanem édes, forró csókokkal is elhalmozott, s midőn megígértem , hogy fényes fekete szemei lesznek vezér csillagaim, a melyekhez, — ha élek — mire ismét eljő egy másik új év napja , okvetetlenül eljövök s kérdőm hű lesz-e hozzám míg visszatérek s sziveink szövetségére gondolva, fog-e oly édesen üdvözölni, mint ma, fog-e „boldog újévet“ kívánni nekem , a kit egyedül szerelme tehet boldoggá, — akkor a szerelem áldott ihletével susogások igen, sok, sok boldog újévet kívánok én neked, nekünk is elváláskor , zokogva mondá „örökre a tiéd !“ Elutaztam. A nyugalom perceiben s a vihar zúgása közben , mindig, mindig fülemben csengett: „Örökre a a tied!“ Örökre ! A sóhajtozó Petrarca, akit eddig ki nem állhattam , kedvencemmé jön, hányszor, de hányszor ismételtem e sonettoját: Benedetto sia I’ giorne e 1’ mese e 1’ anno E la stagione e 1’ tempo e 1’ óra e 1’ punto E 1’ bel paese e 1’ loco ov’ ló fűi giunto Da duo begli occhi che legato m’ ánno. Alig vártam, hogy visszatérhessek. Végre megtörtént. Egy hete, hogy Velencébe megérkeztem. Azonnal Angela után tudakozódtam s megtudtam, hogy már fél év óta meghalt—reám nézve. Szomorú, nagyon szomorú voltam, de azon isteni adomány , a könnyelműség segítségemre jött s midőn ma megláttam rá segített arra , hogy utána menvén eldudolhassam. Rigolettóból, azt az ismeretes dalt: „Az asszony ingatag.“ A dalra visszanézett, megzavarodott s később a nélkül , hogy férje észre vette volna: intett. Ez intés bizonyosan azt akarta jelenteni, hogy írni fog. Az én válaszom rövid és nemcsak olaszul olaszos is lesz. Lesz benne szemrehányás és egy kis boszu lehetne-e egyéb emnél: „Boldog újévet!“ II. Béla, tengerész. Adatok Katona József életrajzához. E sorokban Katona József életéből két nevezetesebb mozzanatot akarunk bemutatni olvasóinknak. A „Bánk-bán“ koszorús költője azon íróink sorába tartozik, kik minden irányban ismerve, tehát kellőleg méltányolva napjainkig nincsenek. Még mindig érezhető hiányával vagyunk úgy kimerítő kritikai életrajzának , valamint kiadásra érdemes összes műveinek. Pedig míg egyfelől tudjuk, hogy Katona József a legszorgalmasabb és legtevékenyebb emberek egyike volt, másrészről lehetetlen feltennünk azt is, hogy azon kedélyvilág, mely „Bánkbán“-t szülte, ezen nagyszerű kilángolása után kihűlt, sivár és terméketlen lett volna. E sorok közrebocsátásával adatokat óhajtunk szolgáltatni azon avatott toll rendelkezésére, ki majdan Katona József kritikai életrajza megírásának épen nem háládatlan munkájára vállalkozand. Az első mozzanat: Katona József első műve, — a másik : egy állandó kecskeméti színház létesítése közöli kezdeményezése. I. Katona József első, napjainkban már csak kevesek által ismert műve: ,,Szabados Kecskemét alsó Magyarország első mezővárosa történeteit, amelyet a nagynevű író halála után 1834-ben édes atyja, ki a négy latin osztályt szülővárosában végezte és folyékonyan beszélt deákul, Trattner Károlyi nyomdájában, 131 helybeli előfizető anyagi segédkezése mellett rendezett sajtó alá. E munkácska eredetére vonatkozólag a „kegyes olvasókhoz“ intézett előszavában idősb Katona József azt jegyzi meg, hogy: „e jelen levő munkát néhai Katona József fiam, szabados Kecskemét városa főfiskálisa terhes hivatalától üres óráinak haszonnal való eltöltése végett szerzette.“ Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Kecskeméten ma sem létezik oly gazdag könyvtár, mely az említett munka megírásánál használt mintegy 80 különféle eredeti latin, német és magyar kútforrással rendelkeznék, s hogy a „Bánk-bán“-ban észlelhető higgadt ítélő tehetséggel itt még mint kiforratlan pezsgő, olykor tréfás ifjú kedélylyel találkozunk , kénytelenek vagyunk a fenntebbi jóhiszemű vélekedés hitelességét kétségbe vonni, s azt állítani, hogy Katona ezen művét még pesti jurátus korában, az egyetemi könyvtár kincshalmazának igénybe vétele mellett készíté, tehát szerzőnek első nagyobb önálló műve. •Katona József 1810 elején már Pesten tanult, szálláson „a szeminárium innen eső oldalán lakozó Rozsnyik Ignácné asszonyságnál“ tartózkodván, kinek Márton nevű fia, hihetőleg magyar szó tanulás végett cserében volt helyette Kecskeméten az öregeknél. Erről a Mártonról írja az idősb Katona 1811 november 16-ról fiához intézett levelében, hogy „nem igen derék kényes gyerek.“ Katonáék kosztosokat tartottak Kecskeméten, ebből és a mesterségből befolyt jövedelemből küldözgettek édes atyja és anyja Borbók Juliánná apróbb összegecskéket, melyek azonban csekélységük mellett is eléggé fedezték Katona kevés igényeit, s el annyira biztosították Pesteni megélhetését, hogy tanulástól ment idejét szabadon tölthette az egyetem gazdag könyvtárában, s megkezdhető, mint fenntebb mondók , 80 eredeti kútforrás átbúvárlása után Kecskemét őstörténetére vonatkozó jegyzeteinek gyűjtését, majd ezek alapján első művének szerves összeállítását. E történetírási kísérletre vonatkozólag Katona egyik életírója azt mondja, hogy az „kiváló figyelmet nem érdemlő történeti töredék.“ Teljesen osztjuk e megjegyzést, mennyiben a kérdéses munkácska mint történelmi mű valóban gyenge, hanem nagyon is fontosnak tartjuk mint