Kecskemét, 1881. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1881-09-11 / 37. szám
IX. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz, vidékre postán küldve: Egész évre - - 5 frt — kr. Félévre - - 3 frt — kr. Negyedévre - - 1 frt 50 kr. Egy hónapra - -- frt 60 kr. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák tér 1. sz. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A „Nyilttér“ díjazása a szerkesztő által állapittatik meg. 37. szám, Kecskemét, 1881. Szeptember 11. Hirdetési díj: 1 centimeter magas hasábszeletért: 1- szer iktatva - - - 80 kr. 2- szer iktatva - - - 16 kr. 3- szor iktatva - - - 12 kr. Hivatalos hirdetmény minden beiktatása külön 3 frt. Bélyegdíj 30 kr. POLITIKAI ÉS KÖZMIVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1. sz. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Egyet szám 13 krért a kiadóhivatalban is kapható. A lidérc. Amióta a függetlenségi párt kormánypárti mamelukok ijedelmére és szelíd társalgók irigységére, úgy számban, mint tekintélyben váratlanul megizmosodva került ki a választási urnákból, amióta a nemzet választói egyenként és tömegesen tépik le magukról a közös ügy zsibbasztó hínárját, előre kiszámítva, mondhatni tervszerűleg üti fel magát, kormánypárti és habarék újságok posványából, jámbor szélsőbaloldali lelkek csalogatására, a delegációba csábítás bolygó lidérce. Nem az első eset ez már. A választások előtt szintén fölvettetett a kérdés, hogy bemenjen-e a szélsőbal a delegációba, vagy ne. És akkoriban akadt is néhány „gimpli,“ pártunk tagjai között is, aki ráment a „kormányképesség“ „hadügyi és külügyi költségvetés sikeresebb ellenőrzése,“ stb. címek alatt kitett delegációnál is lépre. Hiába intette őket Irányi. Most újra kisért a lidérc. És a cél evidentez nem egyéb, mint a félelmesen megszaporodott függetlenségi párt szétrobbantása, két felé szakítása. A lidérc felbukkant újra. És csalogatni igyekszik híveinket a közösügyes mocsárba, amelyben a régi balközép — szintén egy üres phantomot: az államháztartás rendezésének bolygó lidércét követve — Tisza Kálmán úrral együtt most már nyakig úszik és mind mélyebben sülyed a deficites hínárba, absolut kilátása nélkül a rendezett államháztartás szilárd talajára való juthatásnak. Mert olyan veszedelmes ingovány az a közös ügy, hogy ha egyszer oktalanul ráléptünk, minél jobban kapálódzunk, hogy kivergődhessünk belőle, annál mélyebben süppedünk a feneketlen posványba. Tehát mint mondok, a delegációba menés lidérce ismét fölütötte fejét s most azzal igyekeznek a mi „jóbarátaink“ a szépen kiegyengetett ösvényre rácsalogatni, hogy pártunk megszaporodván, ezen megszaporodás újabb kötelezettségeket is ró reánk. És ha mint parlamenti tényező, a komoly szereplés terére akarunk lépni, le kell dönteni az ábránd-politika légvárait s rátérni a reális politika kövezett országútára. Ám nagyon furcsa logika az, hogy azért, mert a függetlenségi párt most már megszaporodott, tehát mondjon le legsarkalatosabb elveiről. Hiszen ez gondolatnak is őrült! Egy párt, amely épen elveihez való puritán ragaszkodásának köszöni megszaporodását, midőn megszaporodott, akkor lökje ki maga fenátkitatásának alapköveit. Hiszen nemcsak az elmélet, a gyakorlat, a szomorú tapasztalás is ellene szól ennek. Gondoljunk csak a fúzió gyászos történetére. Nem akkor adta-e fel Tisza Kálmán is 7 esztendeig makacsul és a kíméletlenség fegyvereivel vívott álláspontját, amidőn pártja tekintélyben és számban egyaránt sikerrel mérkőzhetett volna már a bomladozó Deákpárttal ? És mi lett az eredmény ? A fuzionált baloldal életerejét kiszívta a közös ügy piócára s az ország ma szegényebb, nyomorultabb, veszendőbb, mint midőn elvei megtagadása árán átvette a kormányt, óriási többséggel, államháztartást rendező Tisza Kálmán. Nem. A fúzió csak egyszer eshetett meg. Kétszer nem lehet megcsalni egy nemzetet. És álljon a függetlenségi párt akár 7 emberből, akár 177-ből, — kötelessége mindig ugyanaz , az állami teljes függetlenség eszméjének szeplőtlen megőrzése, a „nem alkuszunk“ jelszó alatt. Sőt minél többen vagyunk, annál szívósabban tartozunk ragaszkodni elveinkhez, mert annál közelebb van azok megvalósíthatásának lehetősége. Ez a legfőbb kötelesség, melyet a megszaporodás reánk ró. Ez az egyedül reális politika, melyet a függetlenségi párt követhet. Márpedig a delegációban való részvétel nem volna egyébb, mint eddigi álláspontunk feladása; a csalogató lidércnek a közösügyes posványba való oktalan követése. Mert a delegáció a 67-es kiegyezés által megteremtett közösügyes állapotok incarnatiója. A delegátió a közösügy költségeit, tehát ennek fentartó elemét megszavazó bizottság. A függő pártnak e közösügy nem kell; nem kellhet tehát az az intézmény sem, mely azt illeti, istápolja. A külügy és hadügy a magyar országgyűlés elidegeníthetlen jogát képezi. A delegáció az országgyűlés ezen legfontosabb jogát nemcsak csorbítja, de teljesen absorbeálja is. A függetlenségi párt tehát abba semmiképen be nem mehet; részvétele által azt törvényesen a maga részéről is el nem ismerheti. Hiszen ha már a delegációba bemegyünk, egy kis segítséggel bemehetnénk a reichsrathba is. Az ősmagyar alkotmány szempontjából a delegáció egy cseppel sem törvényesebb, mint a reichsrath. Közjogi alaptörvényeink se egyikről, se másikról nem tudnak egy kukkot sem. Azért csak hadd játszak az a lidérc ott a kormánypárti és kabarék posványok fölött! Becsületes és választóit megcsalni nem akaró függetlenségi képviselő nem fogja azt a delegáció ingoványába követni soha. Kovács Pál: Emlékek. Az 1848/9-ki VI. honvéd zászlóalj történetéből és saját élményeimből. (Folytatás.) December 20-án azonban este 7 órakor egészen váratlanul lepett meg bennünket a parancs, hogy rögtön induljunk, mégpedig kocsikon Péterváradra. Pontban éjfél volt, midőn mindenfelől megérkeztek a kocsik számunkra, melyekre századonként tüstént felrakodván, nyomban indultunk. Sötét, hideg volt az éj, talán leghidegebb, mit még eddig e télen tapasztalául Nem látunk semmit, csupán dörömbölését baltánk a fagyos után messze elnyúló vonalnak és aztazt vettük észre, midőn kocsink az előtte menőbe, az utánunk jövő pedig a mienkbe ütközött, minélfogva csak igen lassan haladhatunk előre, és honvédeink felettébb átfázva a metcó északi szélben, inkább mentek volna gyalog. Épen 6 óra volt hajnalban, midőn Újvidék keskeny utcáiba beérkezénk és a városháza előtt leszállván, sorakozánk. Egy osztály a csend fentartása és tartalékul Újvidéken maradván, kettő rögtön megindult által a Dunán, Pétervárad alatt Kamenic felé, honnan még délelőtt szerencsésen kiűztük a rácokat. Két darab egy fontos ágyúcska, néhány fegyver és fogoly esett birtokunkba, s miután a szerbek Karlovic felé elfutottak, mi délutáni 1 óra tályban derült kedvvel tértünk vissza Újvidékre, hol századonként elszállásoltak bennünket a fogadókba. Ugyanekkor a péterváradi várőrség u. m. a Don Miguel ezred két zászlóalja és az Estei ezred 3-ik zászlóalja Karlovicot ostromolták, és már szerencsésen be is vették volna, ha épen azon percben, midőn már a győzelem csaknem kezükben volt, mert a szerb comite már futott ki Karlovicból, valamely jólelkű hazafi elő nem rukkolt egy parancscsal, hogy tüstént térjenek vissza és a Don Miguel ezred induljon Budapestre, így hiúsíttattak meg mindenütt legszebb győzelmeink az eldöntő percekben. Szegény Miguelék nem is akarák ott hagyni Péterváradot, mivel — mint mondák — az tüstént a rácok kezére fog kerülni, mihelyest elmennek. Sőt nem is engedelmeskedtek volna még a kormányparancsnak sem, ha nem látják, hogy honvédek mennek helyükre. És csakis ez nyugtató meg őket, s így indultak el december 22-én, miután az általuk szerencsésen megmentett várat valódi lelkesedéssel szívünkre kötötték, mert valóban a Miguel ezred lelkes altisztei és közvitézei tárták meg a várat a magyar nemzet részére, míg Arad és Temesvár gyalázatos árulókként felmondák hűségüket. Mi tehát december 23-án, miután a hidat a megindult zaj miatt még előtte való éjjel kirángatták a Dunáról, csak sok ügyel-bajjal, a jégtorlaszok között kompokon hurcolkodunk által Péterváradra, de csupán azért, hogy a karácsonyi szent napokat itt ünnepelhessük meg. Mi, kik mindekkorig a szabad jég viszontagságainak folytonosan kitéve, máris annyit szenvedünk, nem kevéssé örültünk azon, hogy majd minő nyugalomban fogjuk már majd itt eltölteni a telet; minélfogva mi tisztek azonnal alkalmas szállásokat szerezvén, a zsidók által be is bútoroztatánk, honvédeinket pedig a legnagyobb szorgalommal kezdénk betanítani a helyőrségi szolgálatokra. A várparancsnok ekkor Henci volt, a későbbi Budavári hős, ki örült ugyan, hogy a Miguelektől megszabadult, de bezzeg nem örült, midőn bennünk még makacsabb és szigorúbb őrökre talált. A vár kulcsait szokás volt ejtve, miután a várkapuk bezárattak, takarodó után naponként hozzá vinni és neki általadni. Mi ezt nem tevénk, hanem a felügyelő (inspections) tisztnek a hazánk által, ki folytonosan a főörsön tartózkodott, ki köteles volt a kapukat éjjel több ízben is megvizsgálni. Továbbá: mi az eddig még mindig szokásban volt német jelentések helyett, azonnal minden jelentéseinket magyar nyelven adtuk be, mit ő nem értett, stb. Mindezek tehát Henci uramnak sehogysem tetszenek, mert ebbeli nemtetszését ki is jelenté, és szerencséjére, alighogy magunkat szépen elhelyezőnk, alighogy mindent elrendezünk, jött egy kegyetlen parancs, mely minden szép terveinket egyszerre dugába dönté. A Miguel egyik zászlóalja visszajött Verbászról és nekünk távoznunk kelletett s ismét jót nevettünk a jámbor Migueleknek, midőn álliták, hogy nekik csupán azért kellett néhány napra távozniok a várból, hogy az idő alatt rácokat hoztak be a várba és elrették őket a kazamatokban, de majd megvizsgálják ők azon rajthelyeket azonnal, mert nagyon jól ismerik azokat. Indulj! Semmi kegyelem, semmi maradás, a katona élete háború idején örökös vándorlás ! Jéghidat épített már számunkra a jóltevő természet a Dunán, midőn dec. 30-án megindulánk vissza a táj felé, honnan idejövénk. (Folyt. köv.) nek tartván a feladást. Göczel most már mint polgári egyén Lendlhez, Mednyászky és Hentaller képviselőket küldte, hogy az elégtételadásra szóllítsák fel, a kapitány úr azonban a kihívást most sem fogadta el, mert Göczel tiszti rangjától „becsületén ejtett folt miatt fosztatott meg. Göczel ennélfogva szept. 7-én kelt nyilatkozatában úgy első izbeni kibúvásáért, mint másodszori takaródzásáért Lendl Vilmos kapitányt rágalmazónak és gyávának nyilvánítja. Lendl megfenyítésére még mindeddig a katonaságnál semmi sem történt, annak dacára, hogy Göczel ellen még semmi lépést sem tett. Itt adjuk a történteket, úgy amiként a fővárosi lapok közük. Hogy a dolog hova fog kifejlődni, később közölni fogjuk. Azonban már most mindenesetre levonhatjuk belőle a tanulságot. Minden kiegyezési törvény, minden királyi eskü dacára ezredéves alkotmányunk ime a közös hadsereg előtt semmi, de sőt védelmezőinek kímélése is foltot ejt a közös hadseregbeli katonatiszt becsületén, s aki meg nem fogadja, hogy alkotmányunk védelmezőire tűzzel-vassal törne, azt becsületbíróság űzi ki a hadseregből. Hova sülyed tehát a 67-iki hírhedt kiegyezés, ha a megmaradt alkotmányos jogok is igy vannak biztosítva, s ellene folyton igy feni a közös hadsereg agyarát? Ezért a biztosítékért ugyan kár volt az ezer millió adósságokat csinálni, hogy a felvett és elvállalt összegeken ily eszmékkel és elvekkel bíró hadsereg telhetetlen Molochjának gyomrát tömjük. Ha már a nemzet kiegyezett, megvárhatnánk, hogy legalább a hadsereg tisztelje a szentesített alkotmányt, s mikor arra semmi szükség sincs, azt legalább nem feszegetné. De nem. Nekik a gyűlölet folytonos fenntartása kell. Lend, mint Seemann, a zászlóletépő, bizonyosan előléptettetni fog. Jó magyarom, te csak fizess és vedd magadnak a halált.“ Ha ki nem egyeztél volna, fizetnél ugyan, de legalább nem gyilkolnád így magadat, s nem volna közel kétezer millió adósságod 14 év alatt. A mi pártunk jelszava: szabadság, függetlenség. Mint látjuk ezen alól minden kiegyezés hiába, sőt még vesztünket okozza. Külön hadsereg, s abban magyar nemzeti szellem, ez a mi kívánságunk. Ehez kell ragaszkodnunk. Olyan alkotmányra kell törekednünk, amelyet a lövetéssel ily könnyen nem fenyegethetnek, mert bizony különben a mostani ellen addig áskálódnak és fenyegetődzenek, hogy egyszer meg is teszik. A boldogító közös ügy. A közös hadseregben uralkodó eszmék felől élénk megvilágítást ad Göczel István szepességi születésű mérnökkari hadnagy esete, kihez Lendl mérnökkari kapitány egy vendéglőben azon kérdést intézte, hogy lövetne e a magyar alkotmány védelmezőire? Hiába mondta a hadnagy, hogy gondolni sem lehet, miként ezen eset előálljon, mivel a király a magyar alkotmányra megesküdött. Azt felelték neki, hogy politikai eskü nem kötelez, s a kapitány a feleletet követelte. Erre a magyar születésű hadnagy kijelentette, hogy a magyar alkotmány védelmezőire nem lövetne, miért a kapitány Göczelt feljelentette. Ennek folytán a tisztikari becsületbiróság Göczelt tiszti rangjának elvesztésére ítélte. Göczel Lendl kapitányt az összeszólalkozás folytán párbajra hívta ki, azonban a kapitány úr azt el nem fogadta, kényelmesebb a léghajózás. Ki volt tulajdonképen a léghajózás feltalálója? Itt csak azon léghajózást értjük, melyekkel emberek is felszállhatnak, mert hogy légberepülő gépek már az őskorban léteztek , az kétségtelen és ezt bizonyítják a gyermekek papír sárkányai is, melyek a legprimitívebb léggömbök. Nem akarunk oly messze visszafelé menni, mint Daedalus és Icarusra, kiket az újabb kor a mythoszbeli személyekhez számít, sem pedig Archytas galambjáig, sőt még a Regiomontanus által feltalált sasgépre, Albertus magnus szász természettudós röpülő golyójára, vagy gömbjére és a Bacon Roger, a barát és Bacon Francis Erzsébet angol királynő kancellárja által feltalált repülőgépekre sem, minthogy ezekről a találmányok történelme nagyon hiányos, hanem egy oly ember találmányára, melynek emléke részletesen leirva maradt fenn. Az első, ki a lég megritkításának tanát