Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)

1882-10-22 / 43. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordva, vidékre postán­ küldve: 43.s­zám. Kecskemét, 1882. október 22. Egész évre - - - - - 5 frt 2 kr. Félévre - - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 50 kr. Egy hóra ----- 50 kr. Egy szám ára - - - - 12 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzer­­féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák­ tér 1-ső szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. i» k ti­­­k ti k sí minei V As tim p. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, n. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kv. Kiadóhivatal: II. tized, Deák­ tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadó­­hivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A Petőfi-ünnep. Ott áll ércz-alakja gránit-talpazaton. Jobb kezét égnek emeli, baljában papírtekercset tart. Arczán ott ü­l a lelkesedés. Mintha csak hallanék ajkairól: Talpra magyar hi a haza! A Duna hul­lámai ott zsongnak el mellette és ő talán hallja a zúgó folyót és érti a hullámok beszédét. Ki tudja mit beszélnek azok neki ?... Talán nem is olyan nagyon édes dolgokat, mint amilyeneket az ő ba­rátjának „káprázó szemei“ látnak. Talán panasz­kodnak neki: Nézd onnan a del­ért hegyről me­resztik reád ércztorkukat azok a szörnyetegek, melyek ,,150 fontos argumentummal“ dönthetnek le téged gránit alapodról, amelyik pillanatban csak akarják !... Nézd ott fenn az ,,újra fennálló hon­védsereg­ új palotája előtt feketén vigyorog rád egy vasszobor, és henczegve hirdeti, hogy ő is létezett!... Ezek az emberek ! Ezek az emberek! Mindig csak fél munkát végeznek ! Szobrot emeltek neked, Petőfinek, a szabadság költőjének, ki azt énekelted egykoron: Akasszátok fel a királyokat! és meghagyták azt a másik szobrot, melyet a gel­lérthegyi c­itadella ágyúi vettek védelem alá! ,,És a szobor lát, érez és gondolkozik!“ Mert ő megérti a hullámok zsongását. S ki tudja, talán most is azt hajtja: „Talpra magyar!“ Hanem nincs aki megértse. Talán csak egyedül a hullámok értik őt meg, s mikor széltől korbácsolva odacsapkodnak a parthoz, az ő szavait ismétlik: „Talpra magyar!“ De a hullámokat sem érti meg senki, talán csak egyedül a bús esti szellő, mely sirva oson rajtuk végig s magával viszi a hullámok panaszát s annak az ércz-szobornak fájó gondolatait... . . . Mennyi virág, mennyi koszorú! Hány­szor jól lakhatott volna ezek árán a szegény költő m­ig élt s mig áldotta a végzetet, hogy vasból nincsenek fogai! Erzsébet román királyné is küldött egy ko­szorút a költők királyának. Ő nem látta benne a rebellist, hanem a költőt. A budai királyi váron pedig nagyító üvegen se lehetett volna fölfedezni zászlót. Csak a Hentzi-szobor vigyorgott feketén a Szent-György téren. Főuraink sem tartották méltónak leereszkedni a mészáros fiához. Távol voltak valamennyien, az igaz, hogy volt is rá okuk, hiszen délután lóver­seny volt. Pedig ez a mészáros ivadék legalább is tette olyan híressé a magyar nevét, mint azok a lovak, melyekkel ők magukat tönkre teszik . . . ... De legnagyobb baj volt, hogy az egész ünnepély nem volt méltó Petőfihez. A nemzet költője nemzeti ünnepélyt érdemelt volna meg. Az egész országból karavánoknak kellett volna felza­­rándokolni a fővárosba, hogy leboruljanak a sza­badság költőjének szobra előtt. Annak a pár ezer embernek kevés ajka volt, hogy tolmácsolhatta volna az egész nemzet tartozását. . . Körvonatoknak kellett volna szakadatlan tö­megben hozni a népek millióit, s mindenki, akinek Petőfi neve hallatára szive hevesebben megdobban­ott kellett volna, hogy legyen, mikor lehullott a lepel a nagy költő szobráról... Jókai mondott emlékbeszédet. Sok, sok keserű igazságot mondott. De talán legtöbbet a következő mondatban : „Jól járt, hogy meghalt­ mi, akik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást ki­sebbek leszünk, míg az ő alakja men­tül távolabbra halad az időben, annál magasabbá nő fel!“ Ők nagyon kicsinyek e kor férfiai! Harminczhárom év előtt: Kossuth, Pe­tőfi, Deák, Eötvös! Harminczhárom év után . . . nomina sunt odiosa! Harminczhárom év előtt: rajongó hazaszere­tet, dicső önfeláldozás, szent eszmény, magasz­tos eszmék! Harminczhárom év után: aljas önzés, üres frázisok, szó­durrogtatás, fajgyűlölet. Törpék ezek a nagyságok s törpe ez a kor is!.. Az akadémiában nagy és fényes közönség volt együtt. Tagadhatatlan jó hatást tett dr. E d e­­ s h e i m-G y u l­a y országos főhadparancsnok megjelenése. Hiszen olyan kevés dolog kell ahhoz, hogy valaki a magyarok kegyét megnyerje. Csak szeresse a magyarokat. És Ed­el­s­hei­m- G­y­u­l­ay­n­a­k bizony ezer és egy oka lehet a magyarokat szeretni! Ráth­ Károly polgármester mondott meg­nyitó beszédet. Az ünnepély fénypontját azonban Jókai be­szédje képezte. Hatalmas beszédet mondott. Klapka tábornok jól jegyezte meg róla, hogy Petőfi köl­teményei mellé Jókainak ezt a beszédjét kell le­nyomatni, csak igy lesznek azok teljesek. Csak egy gyöngéje van a beszédnek, hogy nem Petőfi Sán­dornak, hanem Tisza Kálmánnak barátja tartotta, aki el nem mulasztotta volna a rózsaszínt, melyet mindenhol látott, beszédje végére is oda meszelni. „ ... Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából felébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni tá­madt egy Petőfi ...“ így jellemzi ő Petőfit, s e pár sorban jobban kidomborodik a nagy költő alakja, mint amaz érczszoborban, melyet Huszár Adolf mintázott... Az akadémiából a nép a Petőfi-térre ment, hogy tanúja legyen a leleplezésnek. Ráth Károly főpolgármesteré volt ismét az első szó : „Nem volt egy igaz hazafi,“ — igy szólt — aki szive mélyében emléket ne emelt volna a nagy költő nevének, annál inkább, mert gyászoló nemzete máig sem lelhette föl jeltelen sírját, hogy azt a kegyelet koszorújával díszítse. És még­­is a lefolyt három évtizeden át úgy nélkülöztük ne­mes alakját és átszellemült tekintetét, hogy e nem­zetnek egyik legbuzgóbb óhaja volt lánglelkű dal­nokát éretszobor által is megörökítve szemlélni. De im a régi vágy teljesültének napja felvirult; a hálás és elismerő nemzet szine-java megjelent, hogy itt, hol működése, dicsősége és családi bol­dogsága legszebb napjait élte, itt az ország szivé­ben, Budapesten, ez a regszobrot leleplezze s a ke­gyelet adományaiból létesült díszes művet a nem­zet közkincseül átadja. Nem adand e szobor sem­mit az ő dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazda­gabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. Hulljon tehát le a lepel magasztos alakjáról.“ A főpolgármesternek e szavaira lehullott a lepel Petőfi szobráról s ezer meg ezer torokból fel­riadt a lelkes éljenzés, mely minduntalan meg­­megújult. Mindenki a szoborra nézett, mely igen kel­lemes hatást gyakorolt a nézőkre. A 12 méter magas éremoszlop büszkén emel­kedik az égnek. Nagysága igen jó arányban áll a térrel és a tért szegélyző palotákkal. Hátul áll a Heinrich-háznak, és a c­itadella felé néz. Beszé­des alaki félig kinyitva, jobb karját magasra emeli, hanyagul vállára vetett gallérköpönyege keblén összeér, baljában papírcsomót tart. Külö­nösen jó benyomást tesz a szobor, ha szemben nézzük, oldalról sokat veszt, s hátul még többet. A Heinrich-ház sarkától nézve karja nagyon me­rev s úgy tetszik, mintha hátra dőlne. Ez azon­ban csak látszat. A mű maga jobban dicséri mes­terét, Huszár Adolfot, minden dicséretnél. A grá­nit talapzat szintén dicséret érdemel. Szép négy­szög alakú, minden czifraság nélkül. Csak a felső peremzeten fut végig rajta egy domborművű fino­man kivágott és megaranyozott bronz-guirland. Alább a talapzat közepén áll a felírás: Petőfi. A túlsó oldalon pedig: Nemzeti adakozás­ból 1­882. A betűk igen ízlésesek. A szobor el­lenesei leginkább az arczot támadják meg, pedig ez a szobor legjobban sikerült része. A lelkesült­­ség, az ihlet, a költői rajongás és a hazaszeretet csodás harmóniába olvad ez arezon s megtestesítve lép elénk a múlt idők egyik hatásos pillanata. Ilyen lehetett ő, mikor ezreket és ezreket ragadott el hatásos szónoklatával. Az arezon minden egyes izom, minden egyes vonás az életből van ellesve. A mű sikerült öntése, Turbain Károly érdeme. Majd Nagy Imre szavalta el Endrődi Sándor pályadíj-nyertes alkalmi ódáját. Emeljük ki még egyszer, hogy alkalmi ódáját és aztán hallgassuk meg a Kölcsey hym­­nuszát, melyet a dalárda zengett. A szobrot 101 koszorú díszítette. Kissé elkésve érkezett ugyan, de intő pél­dául másoknak talán nem lesz fölösleges megem-Hát biz ezt nem lesz oly oly könnyű megálla­pítanunk, mert a kedves zeneszerző és az élelmes lib­­rettó-írók összeesküdtek, hogy a főszerep minden operettében férfi legyen, de azt csak­is nő játszhassa. Ilyesmi pedig trikó nélkül meg nem esketik spanyol és rokokó öltözékben. Szóval az operette-kultusz hajánál fogva kapasz­kodik a kor érzékies hajlamaiba: a zenéje csiklan­doztad, a librettója frivol, intenziója pedig körülbelül az, hogy milyen nevetséges az a nő, ki férjét rá nem szedi s milyen bárgyú férj az, ki hitvese erényeibe bizni tud. íme — ezzel a programmal hódította meg az operette az egész világot s Offenbachnak bizonyára fogalma sem volt arról, midőn az első operettet meg­írta, hogy milyen Pandora szelenczét nyitott meg ő akkor s hogy milyen furcsa háborút idézend majd elő ez a créda teremtés a művészet csendes berkeiben. Milyen epochális esemény volt azelőtt egy pri­madonna életében, ha férfit (pl. Italmát) játszott; még a suszterinasok is komoly napi eseménynek te­kintették azt, most csak másodrendű operette prima­donnák kárhoztatják arra, hogy női szerepeket ját­szanak. De az még csak hagyján az operettekben, ha a nő férfit játszik, ez még igen tisztességes dolog, az ember legalább tudja magát mihez tartani, de egy­­némelyikben a furfangos librettó irók pikantériát haj­­hászó igyekezetükben úgy intézik a dolgot, hogy az ember csak a darab végén tudja meg, hogy az a nő, ki férfit játszik asszony-e vagy ember — az­az bo­csánat — férfi. Annyit azonban bízvást elmondhatunk, hogy az egész operette kultusz halomra dőlne s elsenyvedne, mint a sási liliom sziklatetőn, ha nem volna a vilá­gon — erény. Nem volna ugyanis mit kifiguráznia. Mert ez az úgynevezett erény manapság a komikum legalkalmasabb objektuma. Milyen jó esik ennek a kedves librettó írónak, midőn az erénydíjat oly kis­asszonynyal nyerett el, a ki már feleség s a ki csupa vele született szende ártatlanságból vala­isteni, hog­y a­­ szerajevói magyar zsidók is küldöttek koszorút Petőfi szobrára. Boszniából semminemű más koszorú nem érkezett. . . Este bankett volt a vigadóban. 10 frt volt egy teríték. Petőfi soha életében olyan fényes ebédet nem látott, mint a milyet az ő tiszteletére elköltöttek. Ott volt Tisza Kálmán is és toasztirozott — persze már csak ebéd után! Hevesi József. Messze szép hazámtól. Messze szép hazámtól, távol tengerparton. Fejemet fáradtan két kezemre hajtom. Elmerengve nézek a zúgó habokba, Lábaimnál játszik kékes szinti fodra. Forró könyvimet szélnek könnyű szárnya, Hab játékul dobja enyelegve játszva. Elnézem a délre vonuló sok darvat, Kérdem: Hová .. ? Merre?. . Ah, de egy sem hallgat. Fölöttem a részek jós sk­ája szálldos, 0 ha megmutatná utam szép hazámhoz! Tenger felszínéről lomha felhők kelnek, Utjak arra viszen távol szép keletnek. 0 ha arra mentek, álljatok meg kérlek, Hadd szenjek az én édes jó szülémnek; Mondjátok meg néki, hogyha arra szálltok: Nem látok én többé rezgő délibábot. Szomorú fogságom egy helyhez tart kötve, Szomorú fogságban leszek én örökre .. . Napjaim és éjim könyek között folynak, Azt sem tudom mire virrad fel a holnap . . . Messze szép hazámtól, távol tengerparton, Fejemet fáradtan két kezemre hajtom.. Szép keletről mintha vándor felleg jönne. Mintha benne volna édes anyám könye. Lévai Sándor. Más idők, más primadonnák. — Csevegés. — írta : Zöldi Márton. Épen három évtizede annak, hogy a dráma ko­moly múzsájának versenytársa akadt, egy szeleburdi, könnyű vérű, ledér kis szellem, ki is minden teke­tória nélkül belecsimpaszkodott­amannak méltóságos köntösébe s a legszeretetreméltóbb szemtelenséggel azt mondta : hallod-e te vén pajtás, én veled megbir­kózom s elnyerem, vagy ha kell — ellopom az orrod elől a közönség kegyét. A drámának kotkurnusos múzsája persze olyas­formán mosolygott arra a kis tigrifüles jövevényre, mint mosolygott az ó-testamentumbéli Goliáth a kis Dávidra, midőn az viadalra ki­állani nem átallott. És ima a kis opperette-Dávid legyőzte a hatalmas dráma- Goliáthot és uralkodik zsarnoki kénynyel publikumon, direktoron, sőt magán a nagy képű korszellemen. A históriai hűség kedvéért csupán azt kell még megemlítenem, hogy győzelmét nem parittya kövekkel, hanem kecses alkotású lábikrákkal, vagy ha épen úgy tetszik a — skeptikusoknak — töltött trikókkal vívta ki. Hát bizon akármilyen tréfásan igyekszik is az ember ezt elmondani, de uique szomorú igazság ma­rad ez. Nemcsak nálunk, hanem Európaszerte pang a drámai művészet, hatalmas alakjai kiveszőkben van­nak, mint az amerikai benszülött indiánus faj s az a néhány bus epigon, kik nyomukban születtek, azon töpreng, nem jobb lenne-e elszerződni operette-koristá­­nak, így áll manapság hazánkban a világ, már t. i. a színpadi világ sora. Ne gondolja azonban senki, hogy lábikrákról és töltött trikókról szólván, én talán egy frivol mondást hajhásztam. A világért sem. Ez betű szerint így áll. Nézzünk csak egy pillanatra szemébe annak a dévai kohóidnak, ki immár 30 év óta vezeti orránál fogva a t. ez. közönséget és kisértsük meg először is tisztába hozni vájjon milyen nemű lénynyel van dol­gunk : asszonynyal-e avagy férfival? A hét története. Budapest, 1882. okt. 19. I. HAZÁNK. Mielőtt az országgyűlés, a bizottsági működések szakadatlan menetének eszközlésére és a delegácziók ülé­seinek foganatosítására, egy rövid hónapi szünetet szabott ki magának, a pénzügyminiszter előterjesztette az 1883-as költségvetést. Nagy ügyességgel kidolgozott szónoklat volt az, melyben a pénzügyminiszter az ötödik költségvetést mu­tatta be. És szép volt a költségvetést magában foglaló mi­niszteri oratio azért is, mert a jövő, melyre utal, oly rózsás színben van benne felmutatva, hogy alig akadt az ország­­gyűlési teremben egy ember, ki az első pillanatban ne érezte volna azt a sejtelmet, hogy a­mi Ghyczinek, Kerká­­polyinak és Széll Kálmánnak nem sikerült, a­mi kétségbe­ejtő végzetességgel ostromolja minden józan politikus jö­vendőbe vetett bizodalmát, a­mi kipusztítja az elzaklatott népet és kivándorolni készteti jobb világrészbe, az a nyo­masztó adóteher jobban leszen a jövőre beosztva és mig egyrészről ez nem ragad telhetetlen pióczaként a nemzet testén, az az állandó defíczit emelkedés nem sokára el fog tűnni. Egész más képet mutat azonban az 1883-diki pénz­ügyminiszteri előterjesztés most, midőn a nagy számok között való búvárkodás lemossa róla azt a külső kábító fényruhát, melyet a Tisza-kabinet fenállása óta közönsé­ges szokás mutatni a nemzetnek, hogy könnyen lehessen lépre vinni; a mélyebb gondolkodás káprázatnak ismerte föl legnagyobb részét annak, a­mit a valóság erős látsza­tával bizonyítgatott a pénzügyminiszter úr. A miniszteri expozé egyes tételeit bonczolva, nem bo­csátkozunk a bevezető rész vizsgálatába. Hisz a jövőről akarunk beszélni, ne rémizgessü­k hát tételünket az 1881- dik évi 70 milliónyi defic­ittel és ne ijesztgessük magun­kat azon sötét­ tételekkel, melyeket az 1882-dik évi zár­számadások majd mutatni fognak; térjünk röviden a költ­ségvetés nem sokára élénk vita tárgyát képező tételeire. Szapáry Gyula gróf a jövő perspektíváját igy állítja elénk: 1883-ban az előterjesztett prelimináre szerint a ren­des állami kezelésben nyolcz millió lesz a defic­it. Ha el­fogadtatnak a most előterjesztett törvényjavaslatok és ke­resztül viheti a jövő évben a kormány a szeszadó reformo­kat az ez által profithrozott jövedelem letöröl­e nyolcz mil­liónyi hiányból 5 és 1/2 milliónyi összeget; a fönmaradt két és fél milliónyi hiány fedezésére pedig majd javasolni fogja a kormány, a mostani alap némi enyhítésével, az ál­talános jövedelmi pótadónak fölemelését. Mit jelentenek e tételek más szóval ? Semmivel sem kevesebbet, minthogy az eddigi adótömeg az idén és a jövő évben nyolc­ millió erejéig menő emeléssel nagyobbodik a nemzet rovására! Igaz ugyan, hogy az új adók, melyek behozatalával akarja a pénzügyminiszter e hiányt fedezni, részben köz­vetettek és ez taktikának, különösen a mostani körülmény alakulatok között, midőn majd az adóemelések tényleges mennyi férfit — persze első­sorban a férjét — lóvá­­teszi, hogy egy órás­ segéddel megszökhessek. No de ne nagyképüsködjünk, ne akarjunk er­­kölcsbirák lenni, mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Mert hát könnyű ám azt az erkölcsöt pré­dikálni, de tessék azt megtartani a mostani áramlat­tal szemben. Jöjjön csak most egy társulat Kecskemétre, (mint ahogy például e héten jött a Miskolczyé) és tessék csak meghallgatni, mint vélekednek, vagy ha nem is vélekednek, de mint beszélnek az irányadó­ és nem adó körök. „Ugyan ki lesz az operette primadonna ?“ „Nem ismered?“ „Hm, azt mondják, hogy toiletteje — „De­hogy!“ „Annyi bizonyos, ha nem szép, elmehet az egész társulat.“ „No majd meglátjuk“ stb. stb. Mindig és mindenütt csak az operette, még a karszemélyzete is tüzetes kritika tárgyát képezi a társalgásnak és a látcsöveknek. Szegény drámai múzsa, de ebrováson állasz; még a színház tájékán ólálkodó kutyák sem igen vesznek tudomást isteni lényedről. Lear király bátran elmehet korcsmárosnak és lady Machbeth sokkal jobban teszi, ha kaffesb­ankot nyit. Hej pedig ezelőtt milyen kapitális volt egy jó drámai primadonna. Milyen ováziókkal fogadta a kö­zönség, a fáklyászene csak a középszerű demonstráci­­ók kategóriájába tartozott. Hja — más idők— más primadonnák. És ime Miklósy a dolgok ilyetén állapota mel­lett, vagy helyesebben: ellen, azt a szigorúan eltökélt szándékot táplálja, hogy az operette mellett a drámai művészetnek igyekezik érvényt szerezni, illetve, hogy egy hatalmas drámai műsorral áll majd elő ezen a téren. Hát lesz ez elég nyaktörő vállalat, de ha sike­rül, a legszebb diadala ez lesz úgy a társulatnak, mint a kecskeméti derék közönségnek. Meglássuk.

Next