Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1882-10-22 / 43. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve: 43.szám. Kecskemét, 1882. október 22. Egész évre - - - - - 5 frt 2 kr. Félévre - - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 50 kr. Egy hóra ----- 50 kr. Egy szám ára - - - - 12 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzerféle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák tér 1-ső szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. i» k tik ti k sí minei V As tim p. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, n. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kv. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A Petőfi-ünnep. Ott áll ércz-alakja gránit-talpazaton. Jobb kezét égnek emeli, baljában papírtekercset tart. Arczán ott ül a lelkesedés. Mintha csak hallanék ajkairól: Talpra magyar hi a haza! A Duna hullámai ott zsongnak el mellette és ő talán hallja a zúgó folyót és érti a hullámok beszédét. Ki tudja mit beszélnek azok neki ?... Talán nem is olyan nagyon édes dolgokat, mint amilyeneket az ő barátjának „káprázó szemei“ látnak. Talán panaszkodnak neki: Nézd onnan a delért hegyről meresztik reád ércztorkukat azok a szörnyetegek, melyek ,,150 fontos argumentummal“ dönthetnek le téged gránit alapodról, amelyik pillanatban csak akarják !... Nézd ott fenn az ,,újra fennálló honvédsereg új palotája előtt feketén vigyorog rád egy vasszobor, és henczegve hirdeti, hogy ő is létezett!... Ezek az emberek ! Ezek az emberek! Mindig csak fél munkát végeznek ! Szobrot emeltek neked, Petőfinek, a szabadság költőjének, ki azt énekelted egykoron: Akasszátok fel a királyokat! és meghagyták azt a másik szobrot, melyet a gellérthegyi citadella ágyúi vettek védelem alá! ,,És a szobor lát, érez és gondolkozik!“ Mert ő megérti a hullámok zsongását. S ki tudja, talán most is azt hajtja: „Talpra magyar!“ Hanem nincs aki megértse. Talán csak egyedül a hullámok értik őt meg, s mikor széltől korbácsolva odacsapkodnak a parthoz, az ő szavait ismétlik: „Talpra magyar!“ De a hullámokat sem érti meg senki, talán csak egyedül a bús esti szellő, mely sirva oson rajtuk végig s magával viszi a hullámok panaszát s annak az ércz-szobornak fájó gondolatait... . . . Mennyi virág, mennyi koszorú! Hányszor jól lakhatott volna ezek árán a szegény költő mig élt s mig áldotta a végzetet, hogy vasból nincsenek fogai! Erzsébet román királyné is küldött egy koszorút a költők királyának. Ő nem látta benne a rebellist, hanem a költőt. A budai királyi váron pedig nagyító üvegen se lehetett volna fölfedezni zászlót. Csak a Hentzi-szobor vigyorgott feketén a Szent-György téren. Főuraink sem tartották méltónak leereszkedni a mészáros fiához. Távol voltak valamennyien, az igaz, hogy volt is rá okuk, hiszen délután lóverseny volt. Pedig ez a mészáros ivadék legalább is tette olyan híressé a magyar nevét, mint azok a lovak, melyekkel ők magukat tönkre teszik . . . ... De legnagyobb baj volt, hogy az egész ünnepély nem volt méltó Petőfihez. A nemzet költője nemzeti ünnepélyt érdemelt volna meg. Az egész országból karavánoknak kellett volna felzarándokolni a fővárosba, hogy leboruljanak a szabadság költőjének szobra előtt. Annak a pár ezer embernek kevés ajka volt, hogy tolmácsolhatta volna az egész nemzet tartozását. . . Körvonatoknak kellett volna szakadatlan tömegben hozni a népek millióit, s mindenki, akinek Petőfi neve hallatára szive hevesebben megdobbanott kellett volna, hogy legyen, mikor lehullott a lepel a nagy költő szobráról... Jókai mondott emlékbeszédet. Sok, sok keserű igazságot mondott. De talán legtöbbet a következő mondatban : „Jól járt, hogy meghalt mi, akik megmaradtunk, mentül tovább toljuk az éveket egymás után, folyvást kisebbek leszünk, míg az ő alakja mentül távolabbra halad az időben, annál magasabbá nő fel!“ Ők nagyon kicsinyek e kor férfiai! Harminczhárom év előtt: Kossuth, Petőfi, Deák, Eötvös! Harminczhárom év után . . . nomina sunt odiosa! Harminczhárom év előtt: rajongó hazaszeretet, dicső önfeláldozás, szent eszmény, magasztos eszmék! Harminczhárom év után: aljas önzés, üres frázisok, szódurrogtatás, fajgyűlölet. Törpék ezek a nagyságok s törpe ez a kor is!.. Az akadémiában nagy és fényes közönség volt együtt. Tagadhatatlan jó hatást tett dr. E d e s h e i m-G y u la y országos főhadparancsnok megjelenése. Hiszen olyan kevés dolog kell ahhoz, hogy valaki a magyarok kegyét megnyerje. Csak szeresse a magyarokat. És Edelsheim- Gyulaynak bizony ezer és egy oka lehet a magyarokat szeretni! Ráth Károly polgármester mondott megnyitó beszédet. Az ünnepély fénypontját azonban Jókai beszédje képezte. Hatalmas beszédet mondott. Klapka tábornok jól jegyezte meg róla, hogy Petőfi költeményei mellé Jókainak ezt a beszédjét kell lenyomatni, csak igy lesznek azok teljesek. Csak egy gyöngéje van a beszédnek, hogy nem Petőfi Sándornak, hanem Tisza Kálmánnak barátja tartotta, aki el nem mulasztotta volna a rózsaszínt, melyet mindenhol látott, beszédje végére is oda meszelni. „ ... Volt egy varázsálomra bűvölt magyar nemzet, melynek nem volt szabadsága és mely nem érezte azt, hogy nincs szabadsága. A szellem kezén bilincs volt, a nép nyakán járom. Censura és jobbágyság. Ezt a népet álmából felébreszteni, ezt a szabadságot vallási dogmává felemelni támadt egy Petőfi ...“ így jellemzi ő Petőfit, s e pár sorban jobban kidomborodik a nagy költő alakja, mint amaz érczszoborban, melyet Huszár Adolf mintázott... Az akadémiából a nép a Petőfi-térre ment, hogy tanúja legyen a leleplezésnek. Ráth Károly főpolgármesteré volt ismét az első szó : „Nem volt egy igaz hazafi,“ — igy szólt — aki szive mélyében emléket ne emelt volna a nagy költő nevének, annál inkább, mert gyászoló nemzete máig sem lelhette föl jeltelen sírját, hogy azt a kegyelet koszorújával díszítse. És mégis a lefolyt három évtizeden át úgy nélkülöztük nemes alakját és átszellemült tekintetét, hogy e nemzetnek egyik legbuzgóbb óhaja volt lánglelkű dalnokát éretszobor által is megörökítve szemlélni. De im a régi vágy teljesültének napja felvirult; a hálás és elismerő nemzet szine-java megjelent, hogy itt, hol működése, dicsősége és családi boldogsága legszebb napjait élte, itt az ország szivében, Budapesten, ez a regszobrot leleplezze s a kegyelet adományaiból létesült díszes művet a nemzet közkincseül átadja. Nem adand e szobor semmit az ő dicsőségéhez, csak nemzetét teszi gazdagabbá egy köteles hála lerovásának tudatával. Hulljon tehát le a lepel magasztos alakjáról.“ A főpolgármesternek e szavaira lehullott a lepel Petőfi szobráról s ezer meg ezer torokból felriadt a lelkes éljenzés, mely minduntalan megmegújult. Mindenki a szoborra nézett, mely igen kellemes hatást gyakorolt a nézőkre. A 12 méter magas éremoszlop büszkén emelkedik az égnek. Nagysága igen jó arányban áll a térrel és a tért szegélyző palotákkal. Hátul áll a Heinrich-háznak, és a citadella felé néz. Beszédes alaki félig kinyitva, jobb karját magasra emeli, hanyagul vállára vetett gallérköpönyege keblén összeér, baljában papírcsomót tart. Különösen jó benyomást tesz a szobor, ha szemben nézzük, oldalról sokat veszt, s hátul még többet. A Heinrich-ház sarkától nézve karja nagyon merev s úgy tetszik, mintha hátra dőlne. Ez azonban csak látszat. A mű maga jobban dicséri mesterét, Huszár Adolfot, minden dicséretnél. A gránit talapzat szintén dicséret érdemel. Szép négyszög alakú, minden czifraság nélkül. Csak a felső peremzeten fut végig rajta egy domborművű finoman kivágott és megaranyozott bronz-guirland. Alább a talapzat közepén áll a felírás: Petőfi. A túlsó oldalon pedig: Nemzeti adakozásból 1882. A betűk igen ízlésesek. A szobor ellenesei leginkább az arczot támadják meg, pedig ez a szobor legjobban sikerült része. A lelkesültség, az ihlet, a költői rajongás és a hazaszeretet csodás harmóniába olvad ez arezon s megtestesítve lép elénk a múlt idők egyik hatásos pillanata. Ilyen lehetett ő, mikor ezreket és ezreket ragadott el hatásos szónoklatával. Az arezon minden egyes izom, minden egyes vonás az életből van ellesve. A mű sikerült öntése, Turbain Károly érdeme. Majd Nagy Imre szavalta el Endrődi Sándor pályadíj-nyertes alkalmi ódáját. Emeljük ki még egyszer, hogy alkalmi ódáját és aztán hallgassuk meg a Kölcsey hymnuszát, melyet a dalárda zengett. A szobrot 101 koszorú díszítette. Kissé elkésve érkezett ugyan, de intő például másoknak talán nem lesz fölösleges megem-Hát biz ezt nem lesz oly oly könnyű megállapítanunk, mert a kedves zeneszerző és az élelmes librettó-írók összeesküdtek, hogy a főszerep minden operettében férfi legyen, de azt csakis nő játszhassa. Ilyesmi pedig trikó nélkül meg nem esketik spanyol és rokokó öltözékben. Szóval az operette-kultusz hajánál fogva kapaszkodik a kor érzékies hajlamaiba: a zenéje csiklandoztad, a librettója frivol, intenziója pedig körülbelül az, hogy milyen nevetséges az a nő, ki férjét rá nem szedi s milyen bárgyú férj az, ki hitvese erényeibe bizni tud. íme — ezzel a programmal hódította meg az operette az egész világot s Offenbachnak bizonyára fogalma sem volt arról, midőn az első operettet megírta, hogy milyen Pandora szelenczét nyitott meg ő akkor s hogy milyen furcsa háborút idézend majd elő ez a créda teremtés a művészet csendes berkeiben. Milyen epochális esemény volt azelőtt egy primadonna életében, ha férfit (pl. Italmát) játszott; még a suszterinasok is komoly napi eseménynek tekintették azt, most csak másodrendű operette primadonnák kárhoztatják arra, hogy női szerepeket játszanak. De az még csak hagyján az operettekben, ha a nő férfit játszik, ez még igen tisztességes dolog, az ember legalább tudja magát mihez tartani, de egynémelyikben a furfangos librettó irók pikantériát hajhászó igyekezetükben úgy intézik a dolgot, hogy az ember csak a darab végén tudja meg, hogy az a nő, ki férfit játszik asszony-e vagy ember — azaz bocsánat — férfi. Annyit azonban bízvást elmondhatunk, hogy az egész operette kultusz halomra dőlne s elsenyvedne, mint a sási liliom sziklatetőn, ha nem volna a világon — erény. Nem volna ugyanis mit kifiguráznia. Mert ez az úgynevezett erény manapság a komikum legalkalmasabb objektuma. Milyen jó esik ennek a kedves librettó írónak, midőn az erénydíjat oly kisasszonynyal nyerett el, a ki már feleség s a ki csupa vele született szende ártatlanságból valaisteni, hogy a szerajevói magyar zsidók is küldöttek koszorút Petőfi szobrára. Boszniából semminemű más koszorú nem érkezett. . . Este bankett volt a vigadóban. 10 frt volt egy teríték. Petőfi soha életében olyan fényes ebédet nem látott, mint a milyet az ő tiszteletére elköltöttek. Ott volt Tisza Kálmán is és toasztirozott — persze már csak ebéd után! Hevesi József. Messze szép hazámtól. Messze szép hazámtól, távol tengerparton. Fejemet fáradtan két kezemre hajtom. Elmerengve nézek a zúgó habokba, Lábaimnál játszik kékes szinti fodra. Forró könyvimet szélnek könnyű szárnya, Hab játékul dobja enyelegve játszva. Elnézem a délre vonuló sok darvat, Kérdem: Hová .. ? Merre?. . Ah, de egy sem hallgat. Fölöttem a részek jós skája szálldos, 0 ha megmutatná utam szép hazámhoz! Tenger felszínéről lomha felhők kelnek, Utjak arra viszen távol szép keletnek. 0 ha arra mentek, álljatok meg kérlek, Hadd szenjek az én édes jó szülémnek; Mondjátok meg néki, hogyha arra szálltok: Nem látok én többé rezgő délibábot. Szomorú fogságom egy helyhez tart kötve, Szomorú fogságban leszek én örökre .. . Napjaim és éjim könyek között folynak, Azt sem tudom mire virrad fel a holnap . . . Messze szép hazámtól, távol tengerparton, Fejemet fáradtan két kezemre hajtom.. Szép keletről mintha vándor felleg jönne. Mintha benne volna édes anyám könye. Lévai Sándor. Más idők, más primadonnák. — Csevegés. — írta : Zöldi Márton. Épen három évtizede annak, hogy a dráma komoly múzsájának versenytársa akadt, egy szeleburdi, könnyű vérű, ledér kis szellem, ki is minden teketória nélkül belecsimpaszkodottamannak méltóságos köntösébe s a legszeretetreméltóbb szemtelenséggel azt mondta : hallod-e te vén pajtás, én veled megbirkózom s elnyerem, vagy ha kell — ellopom az orrod elől a közönség kegyét. A drámának kotkurnusos múzsája persze olyasformán mosolygott arra a kis tigrifüles jövevényre, mint mosolygott az ó-testamentumbéli Goliáth a kis Dávidra, midőn az viadalra kiállani nem átallott. És ima a kis opperette-Dávid legyőzte a hatalmas dráma- Goliáthot és uralkodik zsarnoki kénynyel publikumon, direktoron, sőt magán a nagy képű korszellemen. A históriai hűség kedvéért csupán azt kell még megemlítenem, hogy győzelmét nem parittya kövekkel, hanem kecses alkotású lábikrákkal, vagy ha épen úgy tetszik a — skeptikusoknak — töltött trikókkal vívta ki. Hát bizon akármilyen tréfásan igyekszik is az ember ezt elmondani, de uique szomorú igazság marad ez. Nemcsak nálunk, hanem Európaszerte pang a drámai művészet, hatalmas alakjai kiveszőkben vannak, mint az amerikai benszülött indiánus faj s az a néhány bus epigon, kik nyomukban születtek, azon töpreng, nem jobb lenne-e elszerződni operette-koristának, így áll manapság hazánkban a világ, már t. i. a színpadi világ sora. Ne gondolja azonban senki, hogy lábikrákról és töltött trikókról szólván, én talán egy frivol mondást hajhásztam. A világért sem. Ez betű szerint így áll. Nézzünk csak egy pillanatra szemébe annak a dévai kohóidnak, ki immár 30 év óta vezeti orránál fogva a t. ez. közönséget és kisértsük meg először is tisztába hozni vájjon milyen nemű lénynyel van dolgunk : asszonynyal-e avagy férfival? A hét története. Budapest, 1882. okt. 19. I. HAZÁNK. Mielőtt az országgyűlés, a bizottsági működések szakadatlan menetének eszközlésére és a delegácziók üléseinek foganatosítására, egy rövid hónapi szünetet szabott ki magának, a pénzügyminiszter előterjesztette az 1883-as költségvetést. Nagy ügyességgel kidolgozott szónoklat volt az, melyben a pénzügyminiszter az ötödik költségvetést mutatta be. És szép volt a költségvetést magában foglaló miniszteri oratio azért is, mert a jövő, melyre utal, oly rózsás színben van benne felmutatva, hogy alig akadt az országgyűlési teremben egy ember, ki az első pillanatban ne érezte volna azt a sejtelmet, hogy ami Ghyczinek, Kerkápolyinak és Széll Kálmánnak nem sikerült, ami kétségbeejtő végzetességgel ostromolja minden józan politikus jövendőbe vetett bizodalmát, ami kipusztítja az elzaklatott népet és kivándorolni készteti jobb világrészbe, az a nyomasztó adóteher jobban leszen a jövőre beosztva és mig egyrészről ez nem ragad telhetetlen pióczaként a nemzet testén, az az állandó defíczit emelkedés nem sokára el fog tűnni. Egész más képet mutat azonban az 1883-diki pénzügyminiszteri előterjesztés most, midőn a nagy számok között való búvárkodás lemossa róla azt a külső kábító fényruhát, melyet a Tisza-kabinet fenállása óta közönséges szokás mutatni a nemzetnek, hogy könnyen lehessen lépre vinni; a mélyebb gondolkodás káprázatnak ismerte föl legnagyobb részét annak, amit a valóság erős látszatával bizonyítgatott a pénzügyminiszter úr. A miniszteri expozé egyes tételeit bonczolva, nem bocsátkozunk a bevezető rész vizsgálatába. Hisz a jövőről akarunk beszélni, ne rémizgessük hát tételünket az 1881- dik évi 70 milliónyi deficittel és ne ijesztgessük magunkat azon sötét tételekkel, melyeket az 1882-dik évi zárszámadások majd mutatni fognak; térjünk röviden a költségvetés nem sokára élénk vita tárgyát képező tételeire. Szapáry Gyula gróf a jövő perspektíváját igy állítja elénk: 1883-ban az előterjesztett prelimináre szerint a rendes állami kezelésben nyolcz millió lesz a deficit. Ha elfogadtatnak a most előterjesztett törvényjavaslatok és keresztül viheti a jövő évben a kormány a szeszadó reformokat az ez által profithrozott jövedelem letöröle nyolcz milliónyi hiányból 5 és 1/2 milliónyi összeget; a fönmaradt két és fél milliónyi hiány fedezésére pedig majd javasolni fogja a kormány, a mostani alap némi enyhítésével, az általános jövedelmi pótadónak fölemelését. Mit jelentenek e tételek más szóval ? Semmivel sem kevesebbet, minthogy az eddigi adótömeg az idén és a jövő évben nyolc millió erejéig menő emeléssel nagyobbodik a nemzet rovására! Igaz ugyan, hogy az új adók, melyek behozatalával akarja a pénzügyminiszter e hiányt fedezni, részben közvetettek és ez taktikának, különösen a mostani körülmény alakulatok között, midőn majd az adóemelések tényleges mennyi férfit — persze elsősorban a férjét — lóváteszi, hogy egy órás segéddel megszökhessek. No de ne nagyképüsködjünk, ne akarjunk erkölcsbirák lenni, mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Mert hát könnyű ám azt az erkölcsöt prédikálni, de tessék azt megtartani a mostani áramlattal szemben. Jöjjön csak most egy társulat Kecskemétre, (mint ahogy például e héten jött a Miskolczyé) és tessék csak meghallgatni, mint vélekednek, vagy ha nem is vélekednek, de mint beszélnek az irányadó és nem adó körök. „Ugyan ki lesz az operette primadonna ?“ „Nem ismered?“ „Hm, azt mondják, hogy toiletteje — „Dehogy!“ „Annyi bizonyos, ha nem szép, elmehet az egész társulat.“ „No majd meglátjuk“ stb. stb. Mindig és mindenütt csak az operette, még a karszemélyzete is tüzetes kritika tárgyát képezi a társalgásnak és a látcsöveknek. Szegény drámai múzsa, de ebrováson állasz; még a színház tájékán ólálkodó kutyák sem igen vesznek tudomást isteni lényedről. Lear király bátran elmehet korcsmárosnak és lady Machbeth sokkal jobban teszi, ha kaffesbankot nyit. Hej pedig ezelőtt milyen kapitális volt egy jó drámai primadonna. Milyen ováziókkal fogadta a közönség, a fáklyászene csak a középszerű demonstrációk kategóriájába tartozott. Hja — más idők— más primadonnák. És ime Miklósy a dolgok ilyetén állapota mellett, vagy helyesebben: ellen, azt a szigorúan eltökélt szándékot táplálja, hogy az operette mellett a drámai művészetnek igyekezik érvényt szerezni, illetve, hogy egy hatalmas drámai műsorral áll majd elő ezen a téren. Hát lesz ez elég nyaktörő vállalat, de ha sikerül, a legszebb diadala ez lesz úgy a társulatnak, mint a kecskeméti derék közönségnek. Meglássuk.