Kecskemét, 1892. január-június (21. [20.] évfolyam, 1-26. szám)
1892-02-14 / 7. szám
XXL évfolyam. 7. szám, Kecskemét, 1892. február 14. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre - - - - - 2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadóhivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia utcza 8. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt. — egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. B ilyeg díj minden beigtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési dijak fizetendők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia utcza 8. szám. Dalotti úr vádjai. Mióta a „Kecskeméti Lapok“ szerkesztőt cserélt s hasábjai fölött Dalotti Ödön úr uralkodik, azóta úgyszólván minden számban vádat emel ellenem s csak az utolsó számban csapja mellém Ugrón Gábort is. Lássuk mi a vád ? Azt írja Dalotti úr: „Eddig egyik képviselő se törődött városunkkal. Tévedhetek s nem veszem rossz néven a helyreigazítást, de én nem hallottam soha, hogy akár Ugrón Gábor, akár Horváth Ádára is igyekezett volna befolyását érvényesíteni, akár a város belfejlődése érdekében itthon, akár kívülről jöhető segély kieszközlése útján. Így van-e ez? Ha így van, rosszul van.“ Tehát Dalotti úr egyenesen azt vágja szemünkbe, hogy nem is törődtünk a várossal, azaz még csak igyekezetünk, akaratunk, szándékunk sem volt hozzá. De azután e vádat maga is merésznek találja s megengedi, hogy „tévedhet“ s mentségére hozza fel, hogy ő nem hallotta soha, hogy mi bármit is „igyekeztünk“ volna tenni a város érdekében. Dalotti úr úgy látszik nincs tisztában azzal, hogy minő súlyos vádat emelt ellenünk, mert ha tudná vádja súlyosságát, úgy előbb igyekezhetett volna magát tájékoztatni s akkor ily nagy vádat nem dobott volna oda mentegetőzés kíséretében, e helyett azonban Dalotti úr olyan vádat hangoztat ismételve lapjában, amelynek valóságáról maga sincs meggyőződve. Hát azon nem csodálkozom, hogy Dalotti úr „nem hallotta soha, hogy akár Ugron Gábor, akár Horváth Ádám is igyekezett volna befolyását érvényesíteni stb.“ 1884 óta vagyok a kecskeméti közélet terén, soha sem igyekeztem elbújni és mégis Dalotti úrral csak most találkozom, amidőn átvette a „K. L.“ szerkesztőségét. Kivált még honn voltam, alig merült fel mozzanat, amelyben részt nem vettem volna, de Dalotti urat soha, sehol nem láttam! így aztán nem csoda, ha ő se látott sem engemet, sem azt, hogy mi történik körülötte. Ő visszavonulva élt mindentől a legutóbbi időkig s talán nem volt s ma sincs jogczime ahhoz, hogy elzárkózottságában Ugrón Gábor és én neki külön jelentsük, amidőn valami kicsit „törődtünk“ a város ügyeivel. Ugrón a képviselőházban beszélt a kecskeméti gazdasági iskola átvétele mellett, ugyanezen tárgyban mindketten folyton felváltva és együtt ostromolják a minisztert. Ugrón sokat tett a kecskemét-tiszai vasút érdekében. A terv sikerülhetése miatt az engedélyt kérőnek saját mérnökeit adta át, maga nyújtotta be az engedély iránti kérvényt s szorgalmazta azt. Ma is élénk figyelemmel kíséri az ügyet, pedig ő ebben csupán mint Kecskemét egyik képviselője van érdekelve. Bármikor felszólíttatott, mindenkor kész volt a város érdekében közbenjárni. Dalotti úr velem szemben következetlen. A legutóbbi számban azt állítja, hogy én nem igyekeztem „befolyásomat“ felhasználni, holott az előző számokban azt vitatta, hogy én eljátszottam a kormány és a többség jóakaratát s igy semmit sem tehetek. Melyik hát az igaz a kettő közül? Van-e befolyásom vagy nincs? Igaz, hogy képviselői állásom miatt s azért, mert kenyérkereső foglalkozásom is Budapesten van, nem tölthetek annyi időt szeretett szülővárosomban, mint óhajtanám, ámde azért a fontos ügyeknél mindig igyekezem honn lenni s azok eldöntésében résztvenni. Mióta 1889 ápril havában e lap szerkesztését átvettem, annak erős munkatársa is vagyok s azóta a helyi érdekű czikkeket igen kevés kivétellel részben nevem alatt, részben név nélkül vagy álnév alatt én írtam. Tehát legalább is az „igyekezet“ meg volt bennem a város ügyeivel „törődni.“ A képviselőházban az osztrák-magyar államvasút társaság államosítása alkalmával beszéltem Kecskemét érdekében. Nézzen utána Dalotti úr, mit felelt reá Baross, a kereskedelmi miniszter? Kérdezze meg Dalotti úr a város fejeit, hogy akár a regáli bérleti, akár a vasúti ügyekben való közbenjárásom ellen van-e kifogásuk? Kérdezze meg, hogy városunk elöljáróságának, mikor erre felszólított, nem álltam-e mindig készséggel rendelkezésére ? Dalotti úr vádját általános kifejezések alá rejti. Azt mondja, hogy nem igyekeztünk befolyásunkat érvényesíteni akár a város belfejlődése érdekében itthon, akár kívülről jöhető segély kieszközlése útján egyebütt. Hát legyen szíves ezeket az általános frázisokat pozitív formába önteni Dalotti úr! Mondja meg: itt és itt, ekkor és ekkor a képviselőkre lett volna szükség s akkor ilyen és ilyen haszna lett volna a városnak. Mutasson fel konkrét eseteket, amelyekben bennünket mulasztás terhel! Ámde úgy látszik, Dalotti úr nagyon elmaradt a világtól. Ajánlja nekünk, hogy a lapja legutóbbi számában „megpendített“ két eszmét vegyük pártfogásunk alá. Melyik ez a két eszme ? Az egyik az, hogy Kecskemét megye székhely legyen; a másik az, hogy ezt úgy érhetjük el, ha városunkat vasúti csomóponttá tesszük. Az első eszme is, a második is jó, de nem új s nem a ,,K. L. “ pendítette meg. Hogy tovább ne menjek, a megyék területeinek legutóbbi rendezése alkalmával b. e. Fórián Károly tartott beszédet a képviselőházban ez értelemben. A belügyminisztériumban (bár Luczaszék módjára) dolgoznak a megyei területek rendezésén és igen erős kombináczióba van véve Kecskemét, mint megyeszékhely. Ezt, amint megtudtam, e lapban meg is írtam. Ami a vasúti csomópont kérdését illeti, mindjárt az osztrák-magyar államvasút államosítása után a lajosmizsei és tiszai vasutak mellett sürgettem a mostani vasútvonal öszszeköttetését a budapest-zimonyi vasúttal, mert ez is szükséges ahhoz, hogy városunk vasúti csomópont legyen. Egészségi állapotom nem engedi, hogy mindenre kiterjeszkedjem s azért csak még egy-két megjegyzést. Örömmel látom, hogy Dalotti Ödön úr, aki hosszú idő óta az igazak álmát aludta, újra megjelent a küzdőtéren, sőt ott az őrszemet foglalta el. Ha politikailag nem egy táborban küzdünk, azt sajnálom, de nem az én hibám. Ha valami jóra figyelmeztet, cselekvésre adott alkalmat tár fel előttem, azért hálás leszek. Ha konkrét esetben mulasztásomat lobbantja szememre, hibámat el fogom ismerni. De általánosságban odadobott „tévedhetek“ s „én nem hallottam“-féle spanyolfalakkal maszkírozott vádakat mindenkor viszszautasítok ! Horváth Ádám: TÁBBLA. NEM KÉREK ÉN... Nem kérek én az Istentől Miként Sándor — nagy hírnevet, Egy szerény kis körben hatni, Számomra már dús élvezet. Nem kérek én az Istentől Lukullusi gazdagságot, A mulékony földi jóra Keblem soha sem sóvárgott. Nem kérek én az Istentől Plától mély bölcseséget, A szív és hit kincsén kívül Örök tudásszomj nem éget. És nem kér óra az Istentől : Legyen részem tisztes aggkor! Ha betöltöm hivatásom, Már eleget éltem akkor. Csak azt kérem én Istentől Fiúi szent bizalommal. Üdvözítse szerelmével Éltemet egy tiszta angyal. Kiss József. Mi az a szerelem? Gárdonyi Géza novellája. (Vége.) — Többet mondj. — Valami nagyon jót, ami fáj is. Ennél többet nem tudott kihozni, pedig még öt hatossal meg is toldottam a felelete árát, s megengedte neki, hogy máskor is ott legeltetheti a tehenét, ha a tiszttartó nem látja. Hogy a szerelem valami olyan jó, ami fáj is, elég homályos arra, hogy csak az értse, aki mondja. Nekem üvegtiszta definiczió kellett, hogy keresztül lássak rajta s a világosságon megtört színeit felbonthassam. Tanulatlan parasztleánytól többet nem várhattam. Az efféle nem elmélkedik, csak ábrándozik. Nem tud, csak érez. Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen mintha lehullott volna egy darab, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász van ott. Az szokott beszélgetni a tűzzel, meg a kutyáival. Hátha ezt kérdezném meg? Ez ugyan sem írni, sem olvasni nem tud, de azért sokszor fején találja a szeget. A kutyája néhány csalintással jelentette az érkezésemet. István feltámasztotta a félkezével a derekát a gyepen, és megbillentette a kalapját. — Megint a maga okosságához folyamodom István, — szóltam melléje heveredve; hanem ma ugyancsak meg kell az eszét erőltetnie öreg, mert olyan kérdést adok fel, amelyhez képest a lakadalmi találós mesék puha héjú mogyorók. Megtömte a makráját a dohányzacskóból, azután gondosan előlválogatott egy gömbölyű kis parazsat, meglánczoltatta a tenyéren és rágurította a pipájára. — Azt mondja meg öregem, mint tapasztalt ember, aki sok mindenen keresztülment és sok minden felöl elmélkedett, hogy mi az a szerelem ? Az öreg ugyan sohasem ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a patakon, mert mióta él mindég juhász volt és a határon kívül csak Szentmihálykor járt a szegedi vásáron, ahol csizmát vagy szűrt vett magának — dehát tudom én azt Pascal nélkül is, hogy szóval kell megnyerni az embereket, ha valamit akarunk tőlük. Az öreg meggyőződést szerzett magának arról, hogy a pipa helyesen adja a füstöt és hogy a füst apró sárkányalakokban száldogál az ég felé. Majd belemerengett a tűzbe, amely vörös fényfoltokat vetett az arczára, és csöndesen dünnyögte : — A szerelem czifra dolog. Komoly, szürke szemeivel egy pillantást vetett rám, mintha most jutna eszébe, hogy oka lehet a kérdésnek, majd ismét megcsóválta a fejét és röviden, némi jóakaratú részvéttel jegyezte meg: —■ Az már baj. A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág piroslott benne. Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat. Nem is azért volt a tűz, hogy melegedjék nála, hanem hogy ne legyen egyedül. — Az baj, — ismételte az öreg, mintha magában beszélne. És én mélyen elfogódva néztem a tűzbe. Magam is éreztem, hogy a szerelem valami bajféle. Eltalálja ezt az öreg egy szóval is. A távolból halkan, mintha a föld zengene, hallottuk hogyan harangoznak Szabadkán. Nem vettük le a kalapunkat. Nem nekünk szólt a harang. A mienket korábban elhúzták, mikor a nap lemerült a távoli kukoriczák közé. Vigabban is szól a mi harangunk. Azt mondta egyszer az öreg, hogy „jobban viszi az imádságot“, mint a szabadkai. — Volt maga szerelmes? — kérdeztem végre az öreget. Már akkor hason feküdt, végig nyújtózva a subáján és két tenyerébe támasztotta a fejét. — Megesett velem, — felelt a lángra bámulva, — mikor legény voltam. — És hogy érezte, milyen az a szerelem? Mi az ? Micsoda erő az az emberben? Hogy lehet azt leküzdeni ? — Azon, — szólt csöndes malencholiával, — az Isten sem segít. — E szerint, a ki szerelmes, nem segíthet a baján ? — Dehogy nem, — felelt az öreg, — segíthet. Bálterem és színház. Még mielőtt csörgős sipkát nyomnánk a farsang fejébe, illik vele szóba állani legalább egy perezre, hiszen nem viselte magát sem oly jól, hogy elpirulhatna, ha szemébe megdicsérjük, sem oly rosszul, hogy vele szóba állani nem volna érdemes. Bár elég fényesen haladt eddigi útján, azért mégsem képes elfeledtetni az árnyat, mely a fényt kiséri s melynek körvonalai annál élesebbek, melynél nagyobb a fény. Azt mondják: az élet az érzők előtt tragédia, a gondolkodók előtt komédia; de aki érez is, meg gondolkozik is, az előtt a széptani elvek szerint nem lehet más, mint színmű, s annak szereplői színészek, akik épen úgy vannak maszkírozva, mint ott a színpadon. A mi mánnapi élet apró részletei alig kifürkészhetők, másrészről annyira magánjellegűek, hogy még általánosságban is alig lehet őket bírálat tárgyává tenni, de másrészről erre szükség egyáltalán nincs is, mert ennél sokkal alkalmasabb, mindenki által ismertebb jelenségei is vannak társas életünknek, amelyeknek többé-kevésbbé mindnyájan, ha nem is egy időben, részesei, alkotó elemei vagyunk , ahol ízlésünk, műveltségünk, szóval összes társadalmi fogalmaink a többség magatartásában jutnak kifejezésre. Ezek a helyek véleményem szerint a bálterem és a színház, ahol mindkét helyen színészek szerepelnek, a különbség csak az, hogy a színpadon nem szégyenük megvallani színész voltukat. Állításom igazolására legyen szabad egy példával szolgálnom. Ma bálba megy egy család. Mi minden szükséges ahhoz, hogy a felszerelés teljes legyen, hány ember foglalkozik avval, hogy a család reménye, egy 16 éves kisbaba teljes fényében ragyoghasson ! Ott van a frizőrnő, a varrónő, a szobalány stb., egész lelkesedéssel sürögnek-forognak, nehogy valami kifogásolni való legyen. Ez csak a bálra előkészítő ünnepélyes aktus, amelyet megelőzött a szaloni műveltséget előadó professzorok egész légiója, akik megtanították a kisasszonyt méltóságosan járni, modorosan nevetni; ha elkerülhetetlen, hidegnek, tartózkodónak lenni, ha kell, sikkesen meghajolni, szépen tánczolni, zenei ritmusokban beszélni, zongorázni stb. stb., amely elkerülhetetlen a mi modern társadalmi életünkben egy szerepelni hivatott hölgyre nézve. És melyik hölgy nem érzi magát szerepelni hivatottnak? Talán a konyhán? Ugyan hagyjuk ezt az unalmas dolgot, ily fogalomhoz csak le nem ereszkedhetni egy modern hölgy, ez a szakácsnő dolga. Megkezdi diadalútját az első bállal, minden szem rajta csügg, ő a legsikkesebb — már legalább azt hiszi, üres bókok kijárik mindenüvé, fogadja őket készpénz gyanánt; minden tekintet az ő látásán kévül s tánczosa karján önfeledten keringőzik s erőt vesz rajta az a mámor, amin a női kebel nem uralkodik annyira, hogy annak képeit még saját képzeletével is ki ne aranyozza. Hogy saját, értékére nem tudja leszállítani, az már természetes, erre nem készítették elő, s tőle még annyi önállóságot senki sem követelhet, hogy magától megtegye. Pedig itt már a nevelés be van fejezve: erre már a leánykori életnek az a mozzanata következik, amit közönségesen leánykodásnak neveznek, de amelynek a valódi neve az áruba bocsátás. Ez is kellemes foglalkozás a leányokra