Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1899-12-03 / 49. szám
l kozással, melynek 17-ik szakasza szerint a szabadkai zeneiskola igazgatója 18, zongoratanára 12, hegedűtanára 14 heti óra tartására van kötelezve. íme, a szabadkaiak még többet hevernek. 8. Ha adófizető polgártársunk az adóját olyan hazafias készséggel számítja, mint amilyen eredetiséggel a zeneiskola költségeit mérlegeli, aligha fog obstruálni a felemelt kvóta ellen. Adófizető úr ismét önálló módszerével számít így kénytelenek vagyunk hamis számait megigazítani. Ugyanis elég bátor kijelenteni, hogy a zeneiskola a városnak „évente 6 - 7 ezer forintjába került. Mennyire szerencsétlen az igazmondásban, utalunk a költségtáblázatra, mely szerint csak 1845 frt 52 kr. szerepel évi átlagul a város kiadásai között a zeneiskolát illetőleg, pedig ez összeg magában foglalja az összes dologi kiadásokat is. 4. Az állami szerződés értelmében csak okleveles tanerők alkalmazhatók. „És azok is vannak?!* kérdi érdeklődve Szabados úr. Készséggel felelünk szíves kérdésére. Először is az oklevél kérdését illetőleg világosítjuk fel, hogy zenetanári oklevelet csupán a zongora szakból lehet szerezni, ilyeneket a Magyar Királyi Országos Zeneakadémia állít ki 1891. óta A zeneművészet egyéb ágaira oklevél alakjában képesítést nyerni ez idő szerint nem lehet. Tanításra jogosítanak, illetőleg ilyenekül vannak elismerve a Magyar Királyi Országos Zeneakadémián kívül a Budai Zeneakadémia, a Budai Állami Paedagogium, végre a Nemzeti Zenede „végbizonyítványai. “ Az állam ezek közül az elsőt, a Magyar Király Országos Zeneakadémia végbizonyítványait részesíti előnyben a többiek felett. Ennyit felvilágosításul. Zeneiskolánk tanárai egytől-egyig kiváló képzettségű tanerők. Ezt tudják és vallják mindazok, kik elfogulatlanul bírálják a működésüket. Azonban, hogy Szabados úr kíváncsiságát kielégítsük, képzettségű külső bizonyítékait is felsoroljuk. Szent-Gály Gyula az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián, hol a Liszt Ferenczféle ösztöndíjat élvezte, jeles eredménynyel végezte a zeneszerzési főtanszakot, s Mihalovics, az akadémia igazgatója külön elismerő iratot mellékelt bizonyítványához, melyben magasztalólag emlékszik meg tanítványáról, kit mindig „pontos, lelkiismeretes, szerény és alapos készültségű zenésznek“ ismert. Azonkívül id. Ábrányi Kornél, a magyar zeneművészet egyik legismertebb képviselője még fényesebb bizonyítványban méltatja tehetségét, mert úgy nyilatkozik, hogy Szent- Gály Gyulában a „művészet, a hazai zene oly hivatott képviselőt s művelőt nyerend, ki a hazának csak díszére s előnyére válandó. Bourdeaux Géza okleveles tanító. Zenei kiképzését a budapesti polgári iskolai tanitóképezdében nyerte s általános jeles bizonyítványt kapott. Veres Klára okleveles tanítónő. Zenei tanulmányait illetőleg a Budapesti Nemzeti Zenedeklik kiművelési osztályában a zongora tanszakból jeles bizonyítványt nyert. Koller Ferencz, a Budai Zeneakadémia „hegedű osztályának legfelsőbbikéről* jeles bizonyítványt érdemelt. Az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián pedig, mint a Lisztféle ösztöndíj élvezője, a legelső magyar hegedűművésznek, Hubaynak volt tanítványa. Tanulmányai végeztével a Népszínházba lépett be, mint a szólóhegedűs, majd egyidejűleg a budapesti Szervitásend kínálta meg hangverseny-mesteri állással. Feladatát — mint Noseda Károly, a m. kir. opera tagja, a nevezett rend egyházi karnagya írja — „mindig a hivatalnok pontosságával és a művész genialitásával oldotta meg”. Kádár Emma, a Nemzeti Zenedében végezte a czimbalom tanszakot kitűnő sikerrel. Ezután az Országos Magyar Királyi Zeneakadémiára iratkozott be a híres Kun Lászlóhoz, s az első osztály elvégezése után itt is kitűnő bizonyítványt nyert. Láthatja tehát mindenki, hogy Szabados Géza úr torzsalkodása e kérdésben is alaptalan, mert a zeneiskola minden egyes tanárának van tanításra jogosító bizonyítványa s ezeket, Veress Klára és Bourdeaux Géza bizonyítványait kivéve, hazánk legmagasabb zenei tanintézete, az Orzságos Magyar Királyi Zeneakadémia állította ki. Szabados Géza úr tehát kifogásait — feltéve, de meg nem engedve, hogy kifogásolni joga van — csupán Veress Klára és Bourdeaux Géza képesítésére vonatkozólag tehetné meg. Amennyiben azonban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium ismeretes kikötését, hogy az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia által kiállított oklevelek, illetőleg végbizonyítványok más zenei tanintézetek bizonyítványaival szemben előnyben részesítendők. — 1896-ban tette, mikor az iskolát államsegélyre méltónak ítélte, ez az állami szerződés megkötése a két jeles tanerőt már az iskolában érte, azóta pedig más zongoratanár — mert csupán ily oklevél létezik — nem alkalmaztatott, így áll, tisztelt Szabados úr és egyéb nagyságok, az oklevél kérdése! „Hat esztendeje elmúlt már“ (talán csak lesz?) „hogy fenn áll a városi zeneiskola, de még eredményt a saját növendékeivel felmutatni nem tudott, hanem oly növendékekkel produkálják magukat, kik már néhány esztendőn keresztül máshol tanultak valamit és akik az ingyen tanítás nem megvetendő ígérete vagy megadása által oda húzódnak, így a tisztelt adófizető úr. Ez alaptalan és nevetséges állításokra a következőkben teszszük meg észrevételeinket: A zeneiskola egész működése alatt a két magán zenedéből és privát mesterektől összesen 38 növendéket vett át. Nemesszeghy zenedéjéből az 1895/6. évben 1, 1897/8-ban 2, 1898/9-ben 2, 1899/900-ban 1, tehát együtt véve 6 növendék került a városi zeneiskolába. Szabados Géza zenedéjéből 1894/5-ben, 1897/8-ban, 1898/9-ben, 1898/9-ben 9,1899/900- ban 5, tehát 17 növendék iratkozott át. Magánmesterektől ment át az 1895/6. évben 1, az 1897/8-ikban 1, 1898/9-ikben 3, végre a jelen évben 10, együtt 15 növendék. Ne folyamodjék, tisztelt Szabados úr, mindjárt tetsző magyarázathoz. Vallja csak élő színpadi lexikonnak kell lennie, tehát költői, színészi és általános művészi érzéssel és érzékkel, meg általános műveltséggel bírnia. A rendező tartja kezében az összes szálakat, hogy művészi egészszé kösse, neki kell az egyensúlyt, kerekdedséget, az ensemblet megteremtenie, — szóval: stilt vinni az egyes tényezőkbe. Vidéki színpadainkon, sajnos, csak ötletszerűen megy minden s a színészek a tanulatlan tömeg tapsaira áhítoznak, a művészetet sutba dobják. Jellemábrázolást szinfalhasogatás helyettesít és a színművészet semmi több, mint kóklerség, komédiázás a szó legroszszabb értelmében. A rendező kötelessége a jellemeket megmagyarázni, psycho-physikai részletekre bontani, szóval, úgy bonczolni, hogy az egyes elemek teljesen megértessenek és összetéve, tökéletes egészet alkossanak. Ez a két első olvasópróbán* történhet, még mielőtt a szi* A próbák dolgában sok humbugot űznek színtársulataink. Etz nemi próbarend volna a következő: két olvasópróba, egy rendelkező próba, emlék- és összpróbák szükség szerint, végül a főpróba díszletekkel, kellékekkel és jelmezekkel. Az első olvasópróbán a rendező általános utasításokat ad, ismerteti a jellemeket, megállapítja a keretet, szóval feltünteti a darab lelkét. A második olvasópróbán aztán mindent tisztába hoz; a rendelkező próbán megállapítja az apróbb részleteket, jövést, menést, szünetet stb.is, úgy, hogy az emlékpróbán a színész már mindent kidolgozhat, az önnpróbákon az ensemble kikerekül és ki-ki nész szerepét tanulja. A rendezőnek kell tisztába hozni a jellem felfogását, mert a színész sokszor meghamisítja, hogy t. i. többet hozjon ki belőle. Magát nézi és az elérendő hatást, nem pedig a jellemet s a darab össz- hatását. A rendező szeme előtt az egész lebeg s az egyeseket ehhez szabja, tehát az előadásban és jellemzésben erős része van, ezért vontuk őt is a tárgyalás keretébe. A temperamentum, mint fentebb mondtuk, a külsőben, arczvonásokban is megnyilatkozik, a színésznek tehát a fiziognómiát és mimikát szorgalmasan kellene tanulmányoznia. Pedig, dehogy teszi. Konvenczionális mozdulatok, megmerevedett arczvonások, ijedt, mosolygó, haragos, komoly képek grasszálnak színpadainkon — egyéb semmi. Az ember s az alapvető munkák (Darwin, Piderit, Mantagazza, Michel könyvei az indulatokról s azok nyilatkozásáról) komoly, beható tanulmányozása nagy hasznára van a színész mimikájának. Fechner psychophisikája, Taine, Bölsche és Mantagazza filozófiai művei pedig a jellem felfogásában lehetnek segítségére. A színész kötelessége művészetét és elemeit elméletileg is tanulnia. Tehát a lélektant, élettant, a logikát, mimikát, a természettudomá-nyok elemeit, a világtörténetet, irodalom-, művészet- és művelődéstörténetet, különösen a jelmeztant, meg a modern nyelveket tudnia kell, ha művészetét komolyan veszi. Várjon a magán színésziskolák tanítják-e kimerítően e tárgyakat? Az a színész, aki nem tudja, vagy nem akarja egész erejét, szorgalmát és odaadását művészetének szentelni, vonuljon félre, úgy is sok a stréber és mesterember e pályán is, melyre pedig csak ihlett lélekkel volna szabad lépni. Természetes alapon nyugvó kerekded művészetre van szükségünk. Ezt nagy jellemek, pl. Shakespere alakjainak tanulmányozásával kell fejleszteni, mert becsül minden időkre szól. A színészre pedig, aki korának szellemét leghatásosabban tolmácsolhatja, nagy feladat vár. Költők és színészek korunk reformátorai, amint ezt egy előző czikkben már fejtegettük, de ezzel kötelességek is járnak. Senki sem vonhatja ki magát e kötelességek alól. Igazi művésznek kell lenni, ez az egész. Megérdemlik-e sokat emlegetett „nagy” színészeink e nevet mindnyájan ? , világosan tudja teendőit. A rendező munkája a főpróbán folytatódik ismét, mely a játékot a legapróbb nuance-ig feltünteti, hogy pontos képét nyújtsa az előadásnak. Hány vidéki színpadon van ez így? talán a fővárosban sem mindenütt. KECSKEMÉTI LAPOK 49. sz.