Kecskeméti Lapok, 1899. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1899-12-03 / 49. szám

l­ kozással, melynek 17-ik szakasza szerint a szabadkai zeneiskola igazgatója 18, zongora­tanára 12, hegedű­tanára 14 heti óra tartá­sára van kötelezve. íme, a szabadkaiak még többet hevernek. 8. Ha adófizető polgártársunk az adóját olyan hazafias készséggel számítja, mint a­milyen eredetiséggel a zeneiskola költségeit mérlegeli, aligha fog obstruálni a felemelt kvóta ellen. Adófizető úr ismét önálló módszerével számít így kénytelenek vagyunk hamis számait megigazítani. Ugyanis elég bátor kijelenteni, hogy a zeneiskola a városnak „évente 6 - 7­ ezer forintjába került. Mennyire szerencsét­len az igazmondásban, utalunk a költség­táblázatra, mely szerint csak 1845 frt 52 kr. szerepel évi átlagul a város kiadásai között a zeneiskolát illetőleg, pedig ez összeg magá­ban foglalja az összes dologi kiadásokat is. 4. Az állami szerződés értelmében csak okleveles tanerők alkalmazhatók. „És azok is vannak?!* kérdi érdeklődve Szabados úr. Készséggel felelünk szíves kérdésére. Először is az oklevél kérdését illetőleg világosítjuk fel, hogy zenetanári oklevelet csupán a zongora szakból lehet szerezni, ilye­neket a Magyar Királyi Országos Zeneaka­démia állít ki 1891. óta A zeneművészet egyéb ágaira oklevél alakjában képesítést nyerni ez idő szerint nem lehet. Tanításra jogosítanak, illetőleg ilyenekül vannak elis­merve a Magyar Királyi Országos Zeneaka­démián kívül a Budai Zeneakadémia, a Budai Állami Paedagogium, végre a Nemzeti Ze­nede „végbizonyítványai. “ Az állam ezek kö­zül az elsőt, a Magyar Király Országos Zeneakadémia végbizonyítványait részesíti előnyben a többiek felett. Ennyit felvilágo­sításul. Zeneiskolánk tanárai egytől-egyig kiváló képzettségű tanerők. Ezt tudják és vallják mindazok, kik elfogulatlanul bírálják a műkö­désüket. Azonban, hogy Szabados úr kíván­csiságát kielégítsük, képzettségű külső bizo­­nyítékait is fel­soroljuk. Szent-Gály Gyula az Országos Magyar Ki­rályi Zeneakadémián, hol a Liszt Ferencz­féle ösztöndíjat élvezte, jeles eredménynyel végezte a zeneszerzési főtanszakot, s Miha­­lovics, az akadémia igazgatója külön elismerő iratot mellékelt bizonyítványához, melyben magasztalólag emlékszik meg tanítványáról, kit mindig „pontos, lelkiismeretes, szerény és alapos készültségű zenésznek“ ismert. Azonkívül id. Ábrányi Kornél, a magyar zeneművészet egyik legismertebb képviselője még fényesebb bizonyítványban méltatja te­hetségét, mert úgy nyilatkozik, hogy Szent- Gály Gyulában a „művészet, a hazai zene oly hivatott képviselőt s művelőt nyerend, ki a hazának csak díszére s előnyére válandó. Bourdeaux Géza okleveles tanító. Zenei kiképzését a budapesti polgári iskolai tanitó­­képezdében nyerte s általános jeles bizonyít­ványt kapott. Veres Klára okleveles tanítónő. Zenei tanulmányait illetőleg a Budapesti Nemzeti Zenede­klik kiművelési osztályában a zon­gora tanszakból jeles bizonyítványt nyert. Koller Ferencz, a Budai Zeneakadémia „hegedű osztályának legfelsőbbikéről* jeles bizonyítványt érdemelt. Az Országos Magyar Királyi Zeneakadémián pedig, mint a Liszt­féle ösztöndíj élvezője, a legelső magyar he­gedűművésznek, Hubaynak volt tanítványa. Tanulmányai végeztével a Népszínházba lé­pett be, mint a szólóhegedűs, majd egyidejű­leg a budapesti Szervitás­end kínálta meg hangverseny-mesteri állással. Feladatát — mint Noseda Károly, a m. kir. opera tagja, a nevezett rend egyházi karnagya írja — „mindig a hivatalnok pontosságával és a mű­vész genialitásával oldotta meg”. Kádár Emma, a Nemzeti Zenedében vé­gezte a czimbalom tanszakot kitűnő sikerrel. Ezután az Országos Magyar Királyi Zene­akadémiára iratkozott be a híres Kun Lász­lóhoz, s az első osztály elvégezése után itt is kitűnő bizonyítványt nyert. Láthatja tehát mindenki, hogy Szabados Géza úr torzsalkodása e kérdésben is alapta­lan, mert a zeneiskola minden egyes tanárá­nak van tanításra jogosító bizonyítványa s ezeket, Veress Klára és Bourdeaux Géza bi­zonyítványait kivéve, hazánk legmagasabb zenei tanintézete, az Orzságos Magyar Ki­rályi Zeneakadémia állította ki. Szabados Géza úr tehát kifogásait — feltéve, de meg nem engedve, hogy kifogásolni joga van — csupán Veress Klára és Bourdeaux Géza képesítésére vonatkozólag tehetné meg. A­mennyiben azonban a vallás- és közoktatás­­ügyi minisztérium ismeretes kikötését, hogy az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia által kiállított oklevelek, illetőleg végbizo­nyítványok más zenei tanintézetek bizonyít­ványaival szemben előnyben részesítendők. — 1896-ban tette, mikor az iskolát államse­gélyre méltónak ítélte, ez az állami szerző­dés megkötése a két jeles tanerőt már az is­kolában érte, azóta pedig más zongoratanár — mert csupán ily oklevél létezik — nem al­kalmaztatott, így áll, tisztelt Szabados úr és egyéb nagy­ságok, az oklevél kérdése! „Hat esztendeje elmúlt már“ (talán csak lesz?) „hogy fenn áll a városi zeneiskola, de még eredményt a saját növendékeivel felmu­tatni nem tudott, hanem oly növendékekkel produkálják magukat, kik már néhány esz­tendőn keresztül máshol tanultak valamit és a­kik az ingyen tanítás nem megvetendő ígé­rete vagy megadása által oda húzódnak,­ így a tisztelt adófizető úr. Ez alaptalan és nevetséges állításokra a következőkben teszszük meg észrevételeinket: A zeneiskola egész működése alatt a két magán zenedéből és privát mesterektől összesen 38 növendéket vett át. Nemesszeghy zenedéjéből az 1895/6. év­ben 1, 1897/8-ban 2, 1898/9-ben 2, 1899/900-ban 1, tehát együtt véve 6 növendék került a városi zeneiskolába. Szabados Géza zenedéjéből 1894/5-ben, 1897/8-ban, 1898/9-ben, 1898/­9-ben 9,1899/900- ban 5, tehát 17 növendék iratkozott át. Magán­mesterektől ment át az 1895/6. évben 1, az 1897/8-ikban 1, 1898/9-ikben 3, végre a jelen évben 10, együtt 15 növendék. Ne folyamodjék, tisztelt Szabados úr, mindjárt tetsző magyarázathoz. Vallja csak élő színpadi lexikonnak kell lennie, tehát köl­tői, színészi és általános művészi érzéssel és érzékkel, meg általános műveltséggel bírnia. A rendező tartja kezében az összes szálakat, hogy művészi egészszé kösse, neki kell az egyensúlyt, kerekdedséget, az ensemblet meg­teremtenie, — szóval: stilt vinni az egyes tényezőkbe. Vidéki színpadainkon, sajnos, csak ötletszerűen megy minden s a színészek a tanu­latlan tömeg tapsaira áhítoznak, a művészetet sutba dobják. Jellemábrázolást szinfalhasoga­­tás helyettesít és a színművészet semmi több, mint kóklerség, komédiázás a szó legrosz­­szabb értelmében. A rendező kötelessége a jellemeket meg­magyarázni, psycho-physikai részletekre bon­tani, szóval, úgy bonczolni, hogy az egyes elemek teljesen megértessenek és összetéve, tökéletes egészet alkossanak. Ez a két első olvasópróbán* történhet, még mielőtt a szi­* A próbák dolgában sok humbugot űznek színtár­sulataink. Etz nem­i próbarend volna a következő: két ol­vasópróba, egy rendelkező próba, emlék- és összpróbák szükség szerint, végül a főpróba díszletekkel, kellékekkel és jelmezekkel. Az első olvasópróbán a rendező általános utasításokat ad, ismerteti a jellemeket, megállapítja a keretet, szóval feltünteti a darab lelkét. A második olvasó­próbán aztán mindent tisztába hoz; a rendelkező próbán megállapítja az apróbb részleteket, jövést, menést, szünetet stb.­is, úgy, hogy az emlékpróbán a színész már mindent ki­dolgozhat, az önnpróbákon az ensemble kikerekül és ki-ki nész szerepét tanulja. A rendezőnek kell tisz­tába hozni a jellem felfogását, mert a színész sokszor meghamisítja, hogy t. i. többet hoz­­j­­on ki belőle. Magát nézi és az elérendő hatást, nem pedig a jellemet s a darab össz-­­ hatását. A rendező szeme előtt az egész le­beg s az egyeseket ehhez szabja, tehát az előadásban és jellemzésben erős része van, ezért vontuk őt is a tárgyalás keretébe. A temperamentum, mint fentebb mond­tuk, a külsőben, arczvonásokban is megnyi­latkozik, a színésznek tehát a fiziognómiát és mimikát szorgalmasan kellene tanulmányoz­nia. Pedig, dehogy teszi. Konvenczionális moz­dulatok, megmerevedett arczvonások, ijedt, mosolygó, haragos, komoly képek grasszálnak színpadainkon — egyéb semmi. Az ember s az alapvető munkák (Darwin, Piderit, Man­­tagazza, Michel könyvei az indulatokról s azok nyilatkozásáról) komoly, beható tanul­mányozása nagy hasznára van a színész mi­mikájának. Fechner psychophisikája, Taine, Bölsche és Mantagazza filozófiai művei pedig a jellem felfogásában lehetnek segítségére. A színész kötelessége művészetét és elemeit elméletileg is tanulnia. Tehát a lélektant, élet­tant, a logikát, mimikát, a természettudomá-­­­nyok elemeit, a világtörténetet, irodalom-, művészet- és művelődéstörténetet, különösen a jelmeztant, meg a modern nyelveket tudnia kell, ha művészetét komolyan veszi. Várjon a magán színésziskolák tanítják-e kimerítően­­ e tárgyakat? Az a színész, a­ki nem tudja, vagy nem akarja egész erejét, szorgalmát és odaadását művészetének szentelni, vonuljon félre, úgy is sok a stréber és mesterember e pályán is, melyre pedig csak ihlett lélekkel volna szabad lépni. Természetes alapon nyugvó kerekded művészetre van szükségünk. Ezt nagy jelle­mek, pl. Shakespere alakjainak tanulmányozá­sával kell fejleszteni, mert becsül minden időkre szól. A színészre pedig, a­ki korának szellemét leghatásosabban tolmácsolhatja, nagy feladat vár. Költők és színészek korunk refor­mátorai, a­mint ezt egy előző czikkben már fejtegettük, de ezzel kötelességek is járnak. Senki sem vonhatja ki magát e kötelességek alól. Igazi művésznek kell lenni, ez az egész. Megérdemlik-e sokat emlegetett „nagy” szí­nészeink e nevet mindnyájan ? , világosan tudja teendőit. A rendező munkája a főpróbán folytatódik ismét, mely a játékot a legapróbb nuance-ig feltünteti, hogy pontos képét nyújtsa az előadásnak. Hány vidéki színpadon van ez így? talán a fővárosban sem mindenütt. KECSKEMÉTI L­APOK 49. sz.

Next