Kelet-Magyarország magazin, 1992

1992 / nyári magazin

— Nem folytatólagosan. Bodrogi Gyula is foglalkoztatott a Vidám Színpadon, sőt egy szezon erejéig szerződtetett színésze is voltam, de annak leteltével mégiscsak jobbnak láttam, ha a magam igazgatója vagyok. Ezután következett a mindent eldöntő találkozás Emmanuelle-lel. • Szó se róla, nagyszerű, de kissé meglepő fordulat a pálya eddigi vál­tozásaihoz képest. • Talán csak elsőre. Jött egy pillanat ugyanis, amikor úgy éreztem, hogy a budapesti színházakban lassan elfogynak azok a darabok, amelyekben játszottam, ezért új munka után kellett nézni. Engem már jó pár éve kerestek könnyűzenei szakemberek és érdeklődtek, nincs-e kedvem áttérni a színészetről az éneklés­re, illetve csak énekléssel foglalkozni. Szécsi Pállal hoztak összefüggésbe, hogy hasonlítok rá. Nemcsak a hangom, ha­nem külsőre is vagy fordítva. Már akkor is mondtam, hogy megtisztelő számomra a párhuzam, de én elsősorban a magam útját szeretném járni. • Ezt a helyzetet használta ki, amikor kezdtek elfogyni a színész, Gergely Róbert feladatai? — Nagyjából. Jelentkeztem a Magneo­­ton Kiadónál, és mondtam, hogy most volna időm arra, hogy énekesként dolgoz­zam velük, és ha még áll az ajánlatuk, úgy, ám legyen. Akkor folytak éppen a Filmslágerek magyarul című kazettának a munkálatai, amiről felajánlották nekem a dalt az Emmanuelle-ből. Elfogadtam, el­énekeltem. Innentől számítható egy má­sik munka, egy másik élet, egy másik kép kialakulása Gergely Róbertről. Aranylemez két hét alatt • Aztán hirtelen jött az önálló kazetta. — Felbuzdultunk az Emmanuelle sike­rén, és megállapodtunk abban, hogy le­gyen folytatás, hogy készítsünk egy önálló összeállítást. Elkészült. Akkor senki nem tudhatta, milyen fogadtatás lesz, de ma már megállapíthatjuk: sikert ért el. Két hét alatt aranylemez, majd két és fél hónap elteltével platinalemez lett az első önálló Gergely Róbert-program. Ami 150 ezer eladott példányt jelent. Ez ma, amikor sok a szegény és az emberek meggondolják mire költsenek, nagy dolog! • Nem nehéz kitalálni, hogy mostaná­ban újra bőven van elfoglaltsága, Emmanuelle meghozta a fordulatot. — így is fogalmazhatjuk, hiszen való­ban újabb munkákat hozott, de színész­ként is egy sor feladat, illetve kötelezett­ség vár rám, de mostanában nem könnyű művészetből megélni, és egy szabadúszó akkor érzi jól magát, ha dolgozik. • Visszatérve a dalokra és a Szécsi Pállal való hasonlóságra, azt hi­szem, azt nyugodtan leszögezhet­jük, hogy a kemény, viszontagságos korszakokban még talán jobban él az emberekben a vágy a lírai muzsi­ka iránt, vagyis az ön megjelenése az énekesek között egy valóságos hiányt pótol. — Nem hittem, hogy a zenei stílus, az az érzelemvilág, amit én szívesen éneklek és hallgatok, vagyis amiben jól érzem magam, a lágy pop, vagy soft pop annyi embert ragad magával, mint amennyit a dalaim sikere mutat. Ezek szerint, sze­rencsére, sokan vagyunk olyanok, akik szeretjük az olyan lírai, érzelmes, kissé simogató dallamokat, amelyek szólnak valamiről. Ha választani lehet, én tovább­ra is maradnék Szécsi Pál és Máthé Péter nyomdokain. És ha már itt tartunk, hadd árulok el egy titkot: azért késtem néhány percet a találkozónkról, mert Mészáros Mártával tárgyaltam. Szécsi Pál életéről készül ugyanis egy film, amit egyszer, évekkel ezelőtt már beharangoztak, és úgy néz ki, hogy az idén tényleg elkezdő­dik a forgatása. Könnyen kitalálható, hogy én játszanám az énekest. Nagy filmnek készül, aminek lesz tv-változata is, sőt vele egy időben felvesszük egy emlékle­mez anyagát is. Emmanuelle után a Szé­csi Pállal való átvitt értelmű találkozásom is elkerülhetetlennek látszik. Szécsihez közel • Vannak úgynevezett szerepálmai? — Azt hiszem, megtalálnak a nekem való szerepek, pontosabban a szerepkihí­vások. Nem biztos ugyanis, hogy mindig feltétlenül az való nekem, ami annak lát­szik. A Lepkegyűjtő nem tűnt testre sza­bottnak és sikerült, Szécsi Pál alakja közel áll hozzám, de még egyáltalán nem biz­tos, hogy olyan lesz, mint amilyennek szeretném. • Ha választani kellene, mi lenne in­kább, énekes vagy színész? — Megpróbálnék énekes színész ma­radni, de ha mindenáron kenyértörésre kerülne a sor, akkor inkább színész. Azért, mert amellett énekelhetnék, de egy énekes vajmi keveset színészkedhet, ha csak pályán kívül nem... az viszont nem az én formám. • Köszönöm a beszélgetést, és olva­sóink nevében is további sikereket kívánok. Réti János Kelet-Magyarország­i Nyári Magazin 21. oldal Kodály­­hangversenyek a Nyírségben (Folytatás a 19. oldalról) már áprilisban véget ért a tanév és a to­vább is tanuló nyolcadikosoknak nem volt kitől elbúcsúzniuk, így a nyolc éven át várt ballagás elmaradt. A diákélet befejezésének másik szép emléke a nyolcadikosok tablója. Elődeink tablói ott függtek gimnáziumunk folyosóin. Áhítattal ismertük fel elődeink között is­merőseinket, tanárainkat fiatalabb koruk­ban. 1940-ig a tablókon a diákok zsakett­ben vagy szmokingban fényképeztették le magukat. 1941-ben következett be a vál­tozás, mert ekkortól kezdve csak sujtá­­sos, Bocskai-magyar ruhában készültek a fényképek a tablókra. 1942-re, amikor a második Kodály­­hangversenyre került sor, a Kossuth gim­náziumban általánossá vált a népdal sze­­retete. Ismertük Kodály műveit. Ismertük Bartók Béla állásfoglalását, aki akkor már Amerikában volt. Szerinte a magyar nép­dal van olyan művészi értékű, mint egy Bach-kantáta vagy egy Mozart-szonáta. Ezt láttam igazolni, amikor részt vehettem Basilides Mária — a Korona szálló nagy­termében megtartott — hangversenyén. Ő mind ez ideig a legnagyobb alténekes­nőnk. Hangversenyén nagyestélyi ruhá­ban jelent meg. Sötét, gesztenyebarna haját simára fésülve, kontyba szedve vi­selte. Alt hangján olyan művészettel éne­kelte a népdalokat és Bartók, Kodály fel­dolgozásait, mellyel tökéletesen igazolta Bartók Béla állítását a népdalokkal kap­csolatban. Míg erre a megemlékezésre készültem, bekapcsoltam a Magyar Rádió Kossuth adóját. Egyszer csak a bemondó közli a következő műsorszámot. Követke­zik Kodály Zoltán feldolgozása, Mo­nár Anna balladája. Énekli Basilides Mária, zongorán kísér Bartók Béla. Igen. Ez az, amit Bartók állított. Ők hárman, a magyar zene huszadik századi nagyjai, olyan magas szintre emelték a magyar népdalt, amely Bach, Mozart zenéjével ér fel. A háború után győzedelmeskedni lát­szott egy ideig ez a szellem, de később változott a felfogás. Hivatalosan is elítél­ték, főleg Bartók zenéjét, amelyet deka­densnek minősítettek. Ma már a világon Bartókot mindenütt ismerik, és mi magya­rok is szeretettel fogadtuk hamvait itthon, aki 1945 óta idegen földben, Amerikában volt eltemetve. A Farkasréti temetőben nyugszik, légvonalban alig egy kilométer­re Csalogány utcai lakásától, közel nagy barátjához, Kodály Zoltánhoz. Az utóbbi évtizedekben a magyar ifjú­ság inkább fordult az idegen, dobhártyare­pesztő zene felé. Szerencsére, hogy Nyír­egyházán voltak és vannak ének-zene tanárok, akik Vikár Sándor utódaiként Bartók és Kodály szellemében dolgoznak. Ők azok, akik megszerettetik növendé­keikkel a magyar nép dalait. Ők azok, akik most fél évszázad után is felelevenítik a harmincas években végzett munkát. Ezért csatlakozom hozzájuk, aki szemé­lyesen éltem át a két nagy Kodály-hang­­verseny élményét. Dr. Reményi Mihály

Next