Kelet-Magyarország, 1958. március (15. évfolyam, 51-76. szám)

1958-03-21 / 68. szám

1958. MÁRCIUS 21. PÉNTEK KELET M­AGYARORSZAG TURÁN ISTVÁN: Úri bitangok láncait nyögte, S vonszolta sorsát munkás és paraszt, Vérharmat gyöngye hullt minden rögre, És mormolt a száj hangtalan panaszt, Robotolt a két kérges tenyérrel, A derék sajgóit, s némán tűrt tovább — De az ész lázadt! Tűrte elégszer Népünk a tőke tépő vasfogát. ... Bilincset tömi kék­ harcos csapat, Fiatal szívek riadót vertek: Messze, Keleten tűzvirág fakad, S napfényre virrad minden rab nemzet! Kibontott zászló vezette őket, S vártak reájuk győzelmes csaták.,, Ajkuk dalolta nyíló jövőnek Egekre zengő, szárnyaló dalát. Börtön sötétje, bitók árnyéka Szította bennük új harcok lángját. És — hogy vak éjben ér­jenek célba — Lobogva égtek rőtszínű fáklyák. ★ Múltak az évek. Csillagos szárnyon Régvárt­ bíborán jött a Szabadság. (Valóság lett a szép, merész álom) Láttuk beérni elhintett magját. Messzire csendült győzelmi ének. Tűzpiros zászló volt a záloga: Prédája gyűlölt zsarnoki kénynek Hazánkban többé nem leszünk soha! Bányák és gyárak hirdették büszkén: Születni készül új történelem, S magasba törő kémények füstjén Túl — traktor szántott széles földeken ... De szélvész támadt fekete őszön, És vér patakzott szürke köveken. Múlt jött, hogy jelent s jövőt legyőzzön, S agyat és szivet próbára tegyen. Láttuk elesni legjobbjainkat, S mikor már úgy tűnt, minden elveszett — Kegyetlen próbán sokan megingtak —, N­y barát nyújtott megmentő kezet. ★ Zord, fagyó s tél jött a szomjas őszre, S mi tavaszt vártunk, nagy, szent ébredést, Hogy erőt töltsön a csüggedökbe, És földjeinken ringjon dús vetés. tt.S a zászló újra ott leng az élen: Követik harcos ifjak ezrei... (Nem hull a porba, bárha sötéten Múlt szörnyű réme jön kísérteni!) Országot vednek messze, a végén: Kezükben fegyver, bizton célt talál, Szívükben ott él bevésve mélyen Egy nép szerelme, * jöhet száz halál! •...Zengő gyárakban gépek dohognak: Zúgják az Élet örök himnuszát. Kinyílva int már felénk a Holnap, S menetel útján, nézd az ifjúság! ÉVFORDULÓRA (Egy éve bontott zászlót a KISZ) Kitüntetések a Tanácsköztársaság kikiáltásának 39. évfordulója alkalmából A Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Tanácsköztársaság kikiáltásának 39. év­fordulója alkalmából a munkásmozga­lomban kifejtett több évtizedes tevékeny­ségük elismeréséül a Munka Vörös Zászló­ Érdemrendje kitüntetést adományozta: Szilágyi Dezsőnek, az­ MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztály vezetőjének, a Munka Érdemrend kitüntetést Jakab Rudolf nyugdíjasnál­, Jackwert Ferenc­nek, a forradalmi munkás-paraszt kor­mány titkársága munkatársának, Spiesz József nyugdíjasnak, Matejka Jánosné nyugdíjasnak, Kelen Józsefné nyugdíjas­nak, Kiss Elek nyugdíjasnak, Székely La­jos nyugdíjasnak, Ács Vilma nyugdíjas­nak, Tóth László nyugdíjasnak és Paksi József nyugdíjasnak. A kitüntetéseket Kristóf István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsánál­ tit­kára csütörtökön délben az Országház épületében nyújtotta át. A kitüntetések átadásakor jelen volt Apró Antal, a for­radalmi munkás-paraszt kormány első elnökhelyettese, Kiss Károly, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Rónai Sándor, az országgyűlés elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Olt Károly, a Minisztertanács titkárságá­nak vezetője és Bárd András, a munkás­­mozgalom régi harcosa. A kitüntetettek nevében Spiesz József mondott köszönetet. ül kihontott zászló (Liadalmasan Lobog,... )Évfordulós jegyzetek M­intha csak tegnap lett volna... Olyan rövidnek tűnik az eltelt háromszázhatvanöt nap. Pedig éppen a negyedik évszakra szök­ken a naptár azóta, hogy Buda­pesten az Erkel-színházban és több vidéki helyen zászlót bontott a Kommunista If­júsági Szövetség. Éppen ma egy éve ... Azon a napon megyénkben is talpra­­álltak fiatalságunk legjobbjai. Emlékez­zünk csak egy kicsit! Tavaly márciusban aggódtunk: mi lesz ifjúságunkkal? Mikor talál már révbe az ellenforradalom ir­án magára hagyott, vezetés, összefogás nél­küli ifjúságunk? Az üzemekben, hivata­lokban, falvakban és az iskolapadokban egyaránt káosz uralkodott. Egységes ifjú­sági szervezet? Még a merészebb­iatalok is csak titkon gondoltak ilyenre. És me­gyénk ifjúsága nagyon hiányolta már a kiutat A termelés, a népgazdaság lassan, lassan normális mederbe terelődött. Meg­kezdődött a küzdelem az életért, a hol­napért. És ekkor a Tizenkilenc emlékeit fel­elevenítő fiatalok újra zászlót bontottak. Nem véletlenül március 21-én. Ez a dá­tum hős kommunisták emlékét idézte — az ellenforradalom után talán a leghat­­hatósabban. Szamuely, Soltész Mihály utódai is emlékeztek itt Nyíregyházán egy év előtt, azon a napon. És cselekedtek. A helyfír­­sági tiszti klub nagytermében elhangzott a régen várt jelszó: Együtt, közösen a szocialista hazáért. Nem volt könnyű az út ezen az egy éven át. Azt a fiatalságot kellett egységbe tömöríteni, amelyet 1956 októberében megtévesztettek és a jobb élet felé vezető útról tereltek le az ellenforradalmárok. Gimnazistákkal kellett elbeszélgetni, esz­tergályos fiatalokkal és gépíró lányokkal, traktorosokkal és markot szedő vidéki­­lányokkal szót érteni. De sikerült. És­­bár a több tízezres Nyíregyházán ta­­valy még csupán 350—100 fiatal tömörült­ a kibontott zászló alá és a feladatok* programok kidolgozása sem volt — nem is lehetett — a legtökéletesebb, olyan, amilyennek azt elképzelték a húzódozéki fiataljaink többsége azonban egyre John­ban bekapcsolódott a szervezet munká­jába. Ma már 65 városi szervezet műkö­­­dik a megye székhelyén — két és félezer taggal. S most kivöpös büszkeség tölth­eti el kisziszüinkat, hogy az egy éves évfordu­­lón már jelentős eredményeket is felmu­tathatnak. Több üzemben — 53-as Aköv,v fűtőház, 110. sz. MTH iskola — a m munka­­verseny, a takarékosság és a társadalmi tulajdon védelme terén kimagasló teljesít* ményeket értek el fiataljaink. És új ter* veket szőnek, új feladatokat tűznek m­a­a­guk elé. Talán éppen ezen a napon fo­gadják meg a baktai fiatalok, hogy meg­­valósítják mindazt, amiért a gyilkosok golyója kioltotta tizenkilenc kommunista életét a fehér terror idején Baktalóránt­­házán. De emlékeznek és még magasabb­ra emelik a kibontott zászlót megyénk, valamennyi községében, üzemében ön hivatalában. Kevés ez a kis írás ünnepi emléke­zésként. Nagyobb terjedelmet érdemelne, ha mindazt meg akarnánk örökíteni* amire gondolt és amit érzett az a kétszáz fiatal, aki tegnap részt vett a nyíregyházi nagyaktíván. Hallgatták a beszámolót és arcukra, tekintetükre a jóleső érzés vo­násai ültek. Ünnepeltek, és ígéretet tet­tek. Megígérték, hogy az egy éve lobogó­­zászlót örökké a magasban tartják. VALAHOL Salgótarján kör­nyékén, fenn a hegyeken áll egy fekete, mohos sziklatömb. Az érkezőnek már messziről fel­tűnik, mert őrködni látszik a vidéken. Máskülönben közönsé­ges kőtömb, amit valaha feltolt a vulkanikus erő és oszlopsze­rűre faragott a viszontagságos idő. E sziklaoszlop alatt egyszer egy turista­társaság heverészett. A hegymászók közt volt egy régész is, aki a pihenőt arra használta fel, hogy sorra végig­kopogtatta a hozzáférhető kőze­tet. Amint gyanútlanul így ko­pogtat, egyszer csak lehámlik az említett sziklaoszlop oldalá­ról a fonnyadt moha és elébe tűnik egy ötágú csillag. Látni lehetett, hogy évtizedek óta ott van, hogy egykor valami csep­pet sem kőforgácsolásra alkal­mas eszközzel vésték azt oda. A hozzáértő jártas szem még azt is felfedte, hogy az egykori vés­nök ereje nagyon fogytán lehe­tett, amikor e hátramaradt mű­vének megörökítésén dolgozott. A régész valami nagy titkot sejtett. Hozzá is fogott a kuta­táshoz. Régi iratokból, könyvek­ből és hadtörténelmi feljegyzé­sek közül annyit kivett, hogy a szikla akát 1910-ben frontvonal húzódott, de a csillagra vonat­kozóan egy betű utalást sem ta­lált. Már-már felhagyott minden reménnyel, amikor előkerült né­hány katona neve, azokéi közül, akik a szikla­ környéki harcok­ban résztvettek. Felkereste sorra e megőszült embereket, de ered­ményre még ez sem vezetett. Már csak egy ember volt hátra, egy szótlanságáról híres nyug­díjas vasgyári kovács. Elment hát ehhez az emberhez és el­mondta, hogy mi járatban van. — Fiam, magának nagy sze­rencséje van... — Hogy-hogy? —csillant fel a régész szeme. — Azért fiam, mert arról e csillagról csak két ember tudott. Az egyik már tizenöt esztendeje lent pihen, mert agyonverték a csendőrök, a másik pedig én va­gyok ... Én is gyengécske va­gyok már, örülök, hogy elmond­hatom, legalább megmarad a ké­sőbbi kornak is ... mert amit el fogok mondani, megérdemli, hogy fennmaradjon... Az öreg így beszélte el a hű­ség sziklájának történetét. A SZIKLA ALATT vonult valamikor egy kis görbe út. Ezen az utacskán portyázgatott egy, szakasz vöröskatona. A he­gyek felől nem lehetett támadást várni, de az út hegyekbe vesző vége felől annál inkább. Ezt­ tud­ták a vöröskatonái­. A vörösegy­­ség parancsnoka azt mondja egyszer az ember­inek: — Elvtársaim, világos, hogy va­lami készül, jó volna, ha e szikla alatt felállítanánk egy géppus­kát. Jó magasan van, nagy, csa­pást lehetne onnan mérni a fe­hérekre. A katonák helyeseltek. — Én nem jelölök ki senkit — mondta a parancsnok —, mert nem bizonyos, hogy akik oda felmennek, támadás esetén le is tudnak onnan jönni, így hát je­lentkezőkre van szükségem. Kisvártatva jelentkezett há­rom harcos. Mind a három vas­gyári munkás volt. Így került fel egy géppuska e szikla alatti néhány négyszög­­öles kis füves térségre. Eltelt két-három nap, de a géppuska, békében várt. Nem jelentkezett ellenség a szikla alatti úton. Egy hajnalon azonban arra fi­gyelt fel a három ember, hogy cseh fehérgárdisták fordulnak be az útkanyarulatnál. Először csak néhányan jöttek, majd szakasz szakasz után, százas század mö­gött. — Hadd jöjjenek, csak akkor lövünk, ha a zöm ideér — mond­ta a géppuska irányzója, egy Ko­vák nevű vöröskatona. Igen ám, de a csehek is, meg­látták a sziklit. Jó volna oda felküldeni egy géppuskát, hogy biztosítsa a vonulásukat — gon­dolták. Mutogattak is fölfelé. Néhány katona egy francia gép­fegyverrel meg is indul­, hogy tüzelőállást foglal e szikla alatt. Hiába, nem lehet tovább várni, lőni kell. NOVAK MEGIRÁNYOZTA az alant­ vonuló egység tanács­kozó tiszti csoportját. —­• A munkáshatalomért — mondta és megnyomta a fegyver elsütő billentyűjét. A géppuska megszólalt, hosszú sorozatok csaptak az alant állókra. Egy pillanat, és öt-hat aranygalléros felrengett a porban. Utána a szűk úton megszorult egységekre irányította a fegyvert. Vágtak a sorozatok, akár a tüzes ostor. Hulltak a cseh feh­érgárdisták, hörögtek, jajgattak a sebesültek. Egy jó félóra is eltelt, mire ma­gukhoz tértek a fehértisztek. Nagynehezen rendbeszedték a megtépázott egységeket és roha­mot vezényeltek a szikla alatt kelepelő géppuska ellen. Már magasan volt a nap, de a fehérek még nem jutottak felénél feljebb a szikla alatti meredélynek. Dél is elérkezett, de akkorra csak a kétharmad útját tették meg. Útjukon tíz és húsz halott, százra menő sebe­sült mutatta, hogy kemény le­gények vannak odafent a gép­­pusk­a mellett. Elhagyta a delelőt a nap, ek­kor már alig volt lőszer. Most­­már nem is lőttek a géppuská­ból csak ritk­án, inkább a kara­bélyt használták. Volt néhány kézigránát is, de azt majd az ellenség végső rohamánál szán­dékoztak az alant rohamozók közé vetni. Délután három óra felé már csak egy harcos küzdött odafent, az irányzó. Novák vöröskatona, vasgyári munkás. Ritkán lőtt, de a fehérek nem mertél­­lúsze­­ledni. Attól tartottak, hogy ha mozdulnak, rájuk zúdul a ret­tentő géppuskatűz. Óvatosam kúsztak, vártak, hátha megunja a várakozást odafent az a gép­­puskás. De Novák vöröskard­ot bírta türelemmel, pedig több sebből vérzett, az ereje is fo­­gyott, többször rájött a szédü­lés. — Ó, csak a végső rohamnál legyek erős, hogy a grináid­­t­u —- sóhajtozott. NÉGY ÓRA UTÁN a­ fehér­* tisztek megunták a várakozást és rohamot vezényeltek. A cse­hek felugráltak és örökölve, köz­­ben lövöldözve közeledtek. No­­vák leadott néhány fektető soro­­zatot, aztán lőszer hiányában várt, várt, hogy dobótávolságt érjen a rohamozók zöme. A gránátok egymás után rob­bantak, mindig ott, ahol a leg­kevésbé várták, ahol a legtöbben csoportosultak. A gránátok köz­zül az utolsó a már veszélytől nem tartó, újra összecsoporto­ sult tisztek közé hullt. Novák vöröskatona irányzó és* két társa helytállt... Egy hét múlva kerültek » szikla alatti útra vöröskatonák. Ekkor a három hős harcostársai­ fölmentek a sziklához. Ott találták a három vörös* katonát vérbafagyva, holtan .» mögöttük a sziklán az ötágú csillagot. Szuronnyal véste oda halál előtti perceiben egy fogyó erejű ember. A szikla azóta is áll és a be­vésett csillag minden eljövendő nemzedéknek hirdeti: aki népé­hez hűséges, az halhatatlan. (— bőg­y)

Next