Kelet-Magyarország, 1963. április (20. évfolyam, 80-99. szám)
1963-04-06 / 80. szám
Kettős jubileum e lőtt a njli*«ar_vbázi ipariskola NYOLCVAN ÉVE KEZDŐDÖTT AZ OKTATÁS Hazánkban 1770-re tehetjük az intézményes iparoktatás kezdetét: külföldi mintára ebben az időben állítják fel az első ,,Nemzeti Rajziskolát" Budán. Több, mint fél évszázaddal később Kossuth kezdeményezésére megnyitották a „Mesterinas iskolát"*, amelynek már szervezeti szabálytalana volt. Újabb fél évszázadig azonban nem történt előrehaladás, majd a nyollcvanas évek után kezdik szervezni az első tanonciskolákat. Idén lesz nyolcvan éve, hogy Nyíregyházán is megkezdődött az ipari tanulók oktatása, s ötven esztendeje, hogy az Országos Gyermekvédő Liga hatodikként az országban megnyitotta az Iparostanulók Otthonát az akkori Hadzel téren. Péter Imre, a 00-es ipari - tanuló-iskola helyettes igazgatója korabeli feljegyzések, levéltári dokumentumok alapján idézi a kettős ,jubileumot megelőző eseményeket. Díszbeszédek, Idsgsnksdds Bármilyen erőfeszítéseket tettek kezdetben az ifjúságért aggódó nyíregyháziak, pénz hiányában még a legelemibb feltételeket sem teremthették elő, így történhetett meg, hogy a városvezetők, képviselők tetszetős, átfűtött díszbeszédei ellenére 52 éven át saját épület nélkül állt fenn a nyíregyházi tanonciskola. A különböző elemi iskolákban tűrték meg a tanoncokat heti hét órányi oktatáson, késő este. 1924-ig általános irányú volt az iskola, a szakosítást gátolták az anyagi nehézségek. S a rendszer bűne, a tanoncok előképze üsegének hiánya: az analfabétákat — akik jócskán akadtak úgynevezett „kezdő osztályokba", az egykét elemivel rendelkezőket az „előkészítő osztályokba"* sorolták be. Valamennyi tanonc kisiparosnál szolgált, ingyen, fizetés nélkül, sokszor ruha, cipő és tanszerre való pénz hiányában nem látogathatta az elméleti előadásokat. Egy iskola csődbe jut A szétszórtság miatt nem tudtak gondoskodni a tannoncaik erkölcsi neveléséről, még 1935-ben is csak 3 főihivatású tanára volt az iskolának és senki sem ellenőrizte, mennyit dolgoztatják a mesterek a leendő szakembereket. Ezt csak a Tanácsköztársaság tette meg, amikor a Közoktatásügyi Népbiztosság tanonevédő rendeleti, a munkaidőt heti 36 órában állapította meg és szigorúan eljárt a megszegőkkel szemben. Nem sokáig tartott A Horthy korszakban — különösen pedig a 30-as évek gazdasági krízise idején — csődbe jutott a nyíregyházi tanoncoktatás: 1931 novemberében bezárták az otthon kapuját, mert a minimális költségeit sem tudták fedezni. Cask három évvel később kapták meg újra az iparostanulók s ekkor már iskolának rendezték be. Minőségi változás Közvetlenül a felszabadulás után aránylag hamar megindult a tanítás a nyíregyházi ipari iskolában, s az 1945 46-os tanév 250-es létszáma fokozatosan emelkedett. Idén már 3302 tanuló van megyénkben. Valamennyi tanuló össztöndíjba, vagy órabérben részesül, nemcsak a tanítás ingyenes, számos szociáli juttatás könnyíti a felnövő szakemberek tanulását. Nyolc éve — a hagyományos szakmák mellett ■— traktoros gépészek iktatását is megkezdték Nyíregyházán. Az oktatás minőségi változását jelzik azok az évenként megismétlődő sikerek, melyeket a nyíregyházi ipari tanulók ez országos vetélkedésen elértek. Kellemesebb gondok Az ötven évvel ezelőtt keltezett röplapon még csalogatni kelett a növendékeket. — Ma már az a gondunk, hogy nem tudjuk a jelentkezőket felvenni. Tavaly például több, mint hatszáz elsőéves tanítását kezdtük meg. Idén ez a szám tovább emelkedik — közli Péter Imre. Nemcsak elméleti, gyakorlati, kulturális és sportbeli sikerei vannak a nyíregyházi „száztizesnek’*, akadnak gondjai is. Se ezek a gondok már sokkal kellemesebbek, mint a nyolcvan, vagy ötven év előttiek: Nyíregyházán például a három helyen lévő 12 tanteremben 53 osztály tanul! Igen, kevés a tanterem, hiányzik a klubhelyiség, a tornaterem, a színjátszók, énekesek nem tudnak hol próbáink , az igényeik fokozatosan nőnek. A megduzzadt létszám miatt több szakképzett tanár kellene vidékre... E kettős jubileumi nehézségek azért elárulják: Szabolcsban is társadalmi méretűvé vált a tudásvágy. A. S. MODERN FÜGGÖNY, SZŐNYEG, csillár és rádió árubemutató AZ IPARCIKK KISKER VÁLLALAT RENDEZÉSÉBEN az V. az. Alt. Iskolában április 6—13-ig. Nyitva: mindennap 10—14 óráig és 16—19.30-ig. (Vasárnap is.) A bemutatott áruk a helyszínen megvásárolhatók (1150) 3 1963. április 6. Olvasóira ima. Becsületből jeles A közelmúltban felvettem a postán 1900 forintot, és mindjárt be is szettem 240-et. A nagy tolongásban nem vettem észre, hogy a megmaradt 1680 forintot és a csekket leejtettem. Csak otthon vettem észre, hogy hiányzik a pénzem. Sírva mentem vissza a postára pusztán azért, hogy a saját, lelkiismeretemet megnyugtassam, mert szinte biztosra vettem, hogy a pénzem eltűnt.. Nea tudom leírni azt a nagy megkönnyebbülést, felszabadult érzést, amikor a tisztviselő elém tette az 1660 forintot, hiánytalanul. Egy nő találta meg, és anélkül, hogy a címét közölte volna, visszaadta. Nagyon szerettem volna megköszönni neki ezt a nagylelkűséget, de mind ez idáig nem volt alkalmam. Beteges ember vagyok, s talán egy idegösszeroppanástól mentett meg. Ezúton mondok köszönetet a becsületes ismeretlennek. .. Özv. Balla Jánosné, Nyíregyháza, Dózsa Gy. u. 7. Vetik a csillag fürtöt az encsencsi Virágzó Tsz-ben. A csillag fürtőt zöldtrágyázásként alá szántják, s a terülésre gyümölcsöst telepítenek. Egymillió emberhez viszik el a kultúrát a művelődési autók Kezdetiként, 1959-ben 19 gépkocsit állítottak a közművelődés szolgálatába, azóta 50 járja már az országot és számukat a következő esztendőkben tovább gyarapítják. Segítségükkel az alföldi tanyavilág mintegy 750 ezer, s a majorságok negyedmillió lakójához viszik el a kultúrát. A gépkocsik felszerelése lehetővé teszi, hogy filmeket mutassanak be, könyveket kölcsönözzenek — tavaly például 180 ezer kötetet —, ismeretterjesztő előadásokat tartsanak. A rendkívül népszerűvé vált gépkocsi, s a rajtuk utazó művelődési munkás.s most új feladatokat is kapnak. Vándorkiállításokat szállítanak majd, s elviszik a távoli településekre is az irodalmi színpadok tagjait, a műkedvelő együtteseket, a hivatásos művészeket ALEKSZANDR MSZIBOV: 54. — Mutassa meg az igazolványait. Aszker előhúzta a zsebéből és átadta az igazgatónak a személyi igazolványát, a gépkocsivezetői jogosítványát, a katonai igazolványát, s a kórház egy igazolását. — Maga megnézte ezeket? — kérdezte Khametz az irodavezetőt. — Igen, igazgató úr. Khametz lapozott egy ideig az iratokban, aztán az asztalra dobta őket. — Hová való? — Tessék, igazgató úr. — Krieger egy teleírt papírlapot tett az igazgató elé. — Én részletesen kikérdeztem Heinrich Gubet, s ide leírtam az egészet. — Kelet-Poroszország, — mormogta az orra alatt. Khümetz. — Pillauból való? — Igenis, igazgató úr. Csak nem magából a városból, hanem vagy öt kilométerre attól délre. Apró kis települések vannak ott elszórtan. Én a Zöllde nevű településről származom. Aszker határozottan válaszolt. Nem félt, hogy hibázik, vagy belezavarodik a szerepébe, noha könnyen meglehet, hogy az illető, akivel beszél, véletlenül szintén éppen arról a környékről való. Pillant is, Zöldét is alaposan tanulmányozta még Moszkvában. Felkutatott róluk minden apróságot. Ugyanilyen aprólékosan tudott beszélni Aszker a „családjáról” is. Ezenkívül a szovjet felderítő szervek nem hagyták ki a számításból, hogy a németek Kerimov -Cube ellenőrzésére utána nézhetnek a személyének Kelet-Foroszországban. Ha élnek ezzel a lehetőséggel, akkor sincs vész. Pillauból kedvező válasz érkezik majd, bárki érdeklődik... —• Meleg Van most ott, a maga vidékén. —■ mondta az igazgató. — Meleg? Egyáltalán nincs. A tenger felől állandóan lengedezik a szél, hozza a jó hús levegőt... — Nem úgy értem, —szakította félbe bosszúsan Khametz. — Meleg helyzet van, nehéz napokat él most át Poroszország, Gube. Aszker alig észrevehetően biccentett a fejével. — Valóban nehéz most ott, igazgató úr —, felelte. — Ami igaz, az igaz. — És hogy kerül ide, a mi vidékünkre? — kérdezte Khametz, miközben még egyszer alaposan végigmérte az előtte álló jövevényt. — Magam sem tudom, igazgató úr. Az utolsó amire emlékszem: az oroszok zuhanóbombázójának éktelen zúgása, s azután valami a fejemhez csapódott... A sebesültszállító kocsiban tértem eszméletre ismét. Hamburgba kerültem, a 22—40-es kórházba meggyógyítottak és idejöttem. Az „Ostburger Zeitunkban” olvastam az önök hirdetését. Szeretnék... — De miért nem megy haza, Pirauba? Khümetz észrevette, hogy a sofőr jelölt zavartan lehajtotta a fejét, vállait elernyesztve előre engedte, s addig ökölbe szorított ujjait kiengedte. — Beszéljen, — követelte Khametz. — ön maga jegyezte meg, igazgató úr, hogy meleg most ott a helyzet, — mondta csendesen Asaker. — Nekem jócskán kijutott már a háborúból. Nem megyek vissza Pirauba. Itt töltöm el ezt a néhány hónapot, amit még pihenésre szántak nekem. Hiszen tudom nem tetik bele fél esztendő se, és megint jön a behívó,öltözhetek katonaruhába. . — És miért nem maradt Hamburgban? — Ugyanaz az oka, igazgató úr. Nincs olyan nap, hogy ne látogatnának oda az angol, vagy az amerikai bombázók. Ég a kikötő, ég a város. Hamburgban, vagy Poroszországban, teljesen egy kutya. — Henrich Gube, egyébként szerencsés fickó. Burokban született, — szólt közbe Krieger. Khametz értetlenül nézett az irodavezetőre. — Egy nappal azután, hogy Gube elhagyta a kórházat, — magyarázta meg előbbi szavait Krieger — a 22—40-es a levegőbe repült. — Igen... — dörmögte az igazgató. — De honnan tudja maga ezt, Krieger? — Aztán, hogy Gube jelentkezett nálam, telefonáltam Hanburgba. A parancsnokság megerősítette mindazt, amit most ő elmondott. Bár természetesen, ez még csak előzetes tájékozódás volt, küldünk nekik egy hivatalos megkeresést is. Oda és Pirauba, Khometz elgondolkozott. Aztán még néhány kérdést feltett Gubenak a katonáskodásról, a családjáról, azokról a gépkocsi típusokról, amelyekkel eddig már dolgozott. Aszker válaszai világosak és pontosak voltak. Minden arról tanúskodott, hogy Gube kiegyensúlyozott ember, s Khümetz nem sokat kockáztat, ha sofőrjévé fogadja. Megszólalt a telefon. Az igazgató azonnal nyúlt a kagylóért — Khümetz, — mondta, s az arca nyomban felvidult örömében még a székről is felállt — Üdvözlöm, Gruppenführer úr! — szólt nyájaskodva a kagylóba. — örülök, hogy hallhatom a hangját, s még jobban örülök, hogy nem felejti el a régi barátokat,!... Hét hogyne! Én is. Mondja, kedves Upitz úr, nem reggelizne esetleg nálunk? A feleségem boldog lenne... Sok a munka? Igen, igen, megértem. Hát mit csináljunk! Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez, ahogy keleten mondják... Úgy szeretném már látni magát, azonnal indulok. Khametz letette a kagylót. Vidám volt, elégedetten dörzsölte a kezét, s mosolygott. Fütyörészve lépett ki az asztal mögül, hogy levegye a fogasról a kalapját. Aszker felsegítette az esőköpenyét. — Krieger, — szólt már az ajtóból — foglalkozzék ezzel az emberrel. Felvesszük próbaidőre. — Ne kezdjük meg már most a kipróbálását, igazgató úr? — kérdezte Krieger. — Az új sofőr esetleg el is vinné az igazgató urat. Khametz megáll, s gondolkozva nézett Aszkerra. — Jól van, — mondta kisvártatva. — Vezesse Gubet a garázsba, s álljon elő a kocsimmal. Krieger és Aszker kiment a szobából. Aszker csakhamar megjelent a főbejáratnál az igazgató kocsijával. Khametz már a járdán várta. Az új sofőr könnyedénfékezett, kiugrott a kocsibó’ s kinyitotta a hátsó ülés íráját az IcatopiAtmV. — Az Abwehr épületéhez — mondta Khametz, miközben beült. (Folytatjuk.) fordította: SZATHMÁRI GÁBOR chonzó élet titka Életerő, optimizmus és kilencvenhárom év A falról megsárgult fényképek tekintenek ránk. Az ablakban régi imakönyv. Csöndesen ül özvegy Molnár Lajosné, fekete kendőben, fekete szoknyában. Mintha gyászolna valakit. Az arcát figyelem, ezt a halovány barnás-sárga arcot, amely korát nem árulja el. Csak a szeme körül látszanak a ráncok, meg a szája beomolva. Gyakran pislogva beszélget. Gondolatai nagyon értelmesen formálják szavait. Ki hinné, hogy kilencvenhárom éves? Filmszerűen pergeti le előttem életének egyes szakaszait. Voltak kellemes és nehéz évei is. Legszívesebben a menyaszszonyságára, legfájóbban férje halálára emlékezik. Tizenhárom gyereknek adott életet. Ma már csak három él belőlük. A többi? „A sors rendeltje volt.” — Mondja. I Iász unokát és huszonhárom dédunokát mondhat magáénak. Életkedvét, vidámságát a hosszú évek sem halványították el. Ma is olyan kedélyesen mókázik a kis unokákkal, mint fiatal korában. Az egyik unokája mesélte róla, hogy legutóbb is a Mikulás szerepét ő vállalta magára. Aztán még ma is felöltözik farsangi maskarának. És milyen ügyesen. Ember legyen aki megismeri, és utánozni tudja. A hosszú élet titkáról faggatom. — Hogy mi a titka? A munka! Mert én egész életemben dolgoztam. A tétlenséget soha nem szerettél«. A télen még én vágtam fel a fát, nyáron meg kapálok. — És nem nehéz a munka? — Hát... hogyis mondjam csak... nem olyan könnyű, mint fiatal koromban, de azért még elkapálgatok... — Hallom most beteg, mi a baja? — Én, beteg? — csodálkozik. Majd hirtelen feláll és kiegyenesedik. — Úgy nézek ki? Eltáncolnám magával a csárdást is. Mert azt nagyon szerettem táncolni. Csak úgy dőltek ki mellőlem az emberek. Úgy jártam mint a hát isten nyila... A meséskönyvet forgatja, nézegeti. — Nagyon szeretek olvasni. Ebből olvasok meséket a kisunokáimnak. Hogy szeretik, egyem meg a lelküket! Most jól érzik magukat, nem úgy mint én, az én időmben. Majd a régi ferencjóskás világról beszél. Meg a gyerekeiről. Tizenhármat hozott a Világra, de egyiknél sem volt bába. De ezek a mai fiatalok... Ha egy kicsit betegek, már az orvosért szaladnak... De ez így van helyén... — És a néni nem volt beteg? — Egész életemben csak tavaly voltam először az orvos kezében — mondja büszkén. — Fát akartam vágni, közben elestem. Megütöttem a csontomat — mutat a derekára — Lehet, hogy megrepedt, de ebcsont beforrad... Ettől még tudok majd kapálni! Aztán az italról beszélgetünk. Dicsérem a híres szamosbecsi szilvánál inkát. Rámnéz, mosolyog. — Igen, azt mondják az él sokáig, aki a jó pálinkát szereti... Én egész életemben nem ittam egy kortyot sem. Hát tessék mondani melyik az igaz? Közben a konyhába megy, edényeket rak el. — Ne tessék már haragudni a rendetlenségért, de nem tudtam, hogy vendégem lesz. Most ebédeltem meg, a kisunokám hozta. — Ki gondoskodik magáról? — Legjobban az unokáim — mutat a mellettem ülő fiatal asszonykára. — Mert tetszik tudni nyugdíjat is kapok... Megvak egy kis kertem tele almafával... Nem vagyok én szegény. Tízezer forintom van a takarékban... Annak hagyom, aki gondomat viseli... Figyelem ezt a kedves kis öreg nénit. És irigylem is! Mennyi életerő optimizmus árad belőle, kora ellenére! Szereti a nagy családot, az embereket. Mert úgy beszél és olyan tisztelettel adózik mindenkinek, mintha az egész falu, az egész Szamosbecs az ő gyermeke lenne. A küzdelmes évek tanították meg erre. Kilencvenhárom év! Soknak tűnik, de igazában csak az utolsó tizenöt évet élvezi. Hogyan? Döbbenek meg. De, megerősíti! Búcsúzunk A kézfogásnál megjegyzi: — Aztán majd tessék eljönni a századik évfordulóra is... Bálint Lajos.