Kelet-Magyarország, 1992. január (49. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
1992. január 18. Másképpen lesz végre? Átértékelés Balogh József A privatizációs programok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket — mondta a héten Csépi Lajos, az Állami Vagyonügynökség ügyvezető igazgatója egy sajtótájékoztatón, ahol az intézmény tavalyi eredményeiről tájékoztatta az újságírókat. Elmondta azt is, hogy a privatizációból származó bevételek meghaladták ugyan a tavalyra tervezett összeg alsó határát, ám 10 milliárd forintos bevételtől elesett a vagyonügynökség. Tulajdonképpen ha nem lett volna tájékoztató, akkor is leírhattam volna ezeket a sorokat, legfeljebb nem országos adatok birtokában, egyszerűen csak hétköznapi, mindenki által látható, érzékelhető tapasztalatok alapján. Mert nekem akkor is az effajta kiesések jutnak eszembe, amikor meglátok, meghallok egy olyan reklámot, mint amilyet mostanában hallhattunk a Centrum áruházaktól, mert privatizálják az áruházakat, emiatt végkiárusítást tartanak, viheti mindenki 40—60, százalék kedvezménnyel készleten lévő portékáikat. Őszintén megmondom: nekem nem tetszenek az ilyen reklámok. Nem értem, miért nem lehet árukészletével együtt eladni egy boltot, ha az a továbbiakban is bolt marad, miért kell elkótyavetyélni több százmilliós értéket, ha ezután nem temetkezési vállalattá lesznek, hanem — legfeljebb más néven — ezután is áruház marad az országos hálózat. Félreértés ne essék, nem a vevőktől sajnálom a vásárláson megspórolt összeget, csak nem értem, kinek van felhatalmazása arra, hogy elprédálja a hatalmas árukészletet, vagy megfordítva a dolgot: honnan volt felhatalmazása a mostani reklámárnak kétszereséért adni eddig, ha ilyen áron is nyereséges. Az idén a tavalyinál is több vállalat kerül képletesen kalapács alá, hiszen a program szerint a mintegy 1660 állami vállalatból az önprivatizációs modell második lépcsőjében 1000 vállalat kerülhet magánkézbe, és körülbelül 300 vállalatból alakul majd társaság. Jó lenne arra is ügyelni, hogy a privatizáció előtt ne lehessen egy részüket szándékosan tönkretenni, hogy aztán áron, értéken alul lehessen eséllyel pályázni rá. A vevőnek nyilván az az érdeke, hogy minél olcsóbban szerezze meg egyenként, vagy együtt a vállalat, mostani példánknál maradva: az áruházhálózatot. De az eladónak egészen más érdeke kell legyen, még ha a bevétel nem is övé, a vagyonügynökségé, áttételesen tehát az államé is lesz. A privatizációról szóló tájékoztatón nyilván ezért hangzott el, hogy a tavaly átalakult 189 állami vállalatnak 316 milliárd könyv szerinti és 418 milliárd átértékelt saját vagyona volt. Vajon mennyi lett volna, ha az elherdált vagyont sajátjuknak érezve nem így értékelik át? Kallódó tehetségeink Ha szociológus lennék, érdekes feladatot adnék magamnak: megpróbálnám feldolgozni tudományos alapon, hogy hányan mennek el hazánkból évente valamelyik fejlettebb nyugati államba, hogy ott keressék boldogulásukat, és milyen körből, rétegből kerülnek ki, akik felhagytak itthon minden reménnyel. Ám mivel nem vagyok szociológus, pontos adataim sincsenek, meglehetősen kevés információ alapján próbálkozom meg azzal, hogy az egyedi esetekből némi általánosítást megkockáztassak. Az ugyanis fontos lehet országunk jelene és jövője szempontjából is: milyen szakmájú, hivatásos foglalkozású emberek számára kell olyan feltételeket teremteni, hogy itthon is biztonságosnak érezzék egzisztenciájukat. Az történelem már, hogy a második világháború előtt, a legszegényebbek, azután tudósok, a természettudománnyal foglalkozók indultak útnak, mert ebben az országban soha nem volt annyi pénz, hogy nagy terveiket, vágyaikat, eszközigényes kutatásaikat valóra válthassák. A háború alatt politikai okai voltak inkább a kivándorlásnak, a nácizmus elől voltak kénytelenek menekülni, akik itthon csak áldozatokká válhattak. A háború utánra is maradt a politikai ok: a gondolkodást is gúzsba kötő éra elől menekültek az értelmiségiek, bár az új haza választásának gazdasági okai is voltak. És így következett el '56, a nagy kivándorlás, még inkább a nagy menekülés esztendeje, amikor elmentek néhányan kalandvágyból is, ám a többségnek élete, szabadsága megóvása miatt létkérdéssé vált a határokon túlra távozni. Most a rendszerváltozás után az emberek többsége végre szabadnak érezheti magát, a kivándorlás azonban azóta sem szűnt meg. Ha jók az információim, tavaly is kétezren mentek el, nyilvánvalóan nem politikai, hanem gazdasági okok miatt. És többnyire most is tudósok, kutatók, legnagyobb számban pedig műszakiak kötöttek útilaput saját talpukra. Ha végiggondoljuk helyzetünket, mindez tulajdonképpen érthető. A mérnököket foglalkoztató nagyüzemek többsége nem kínál csak bizonytalan megélhetést, a privatizáció pedig bizonytalanná teszi jövőjüket. A tudósok, a kutatók ma épp úgy nem számíthatnak helyzetük, lehetőségeik gyors javulására, mint ahogyan az országban élő átlagember sem, s ha valaki nem akarja elkallódni hagyni tehetségét, s kamatoztatni szeretné anyagiakban is, nincs ideje kivárni, míg kis hazánk is képes lesz hozzá megteremteni a feltételeket. Az egyén szempontjából mindez természetesen érthető és logikus érvekkel alátámasztható. Éppen ezért a kezdő lépést itthontartásukra az országnak kell megtenni. Vagyis kifejezni minden eszközzel, hogy a most magát mostohának érző réteg tehetségét is értékeli. Nehogy mire az elhatározás megszületik, már késő legyen. Airelt-A Magyarország hétvégi metékete 7 A kastélypark szerelmese Negyvenöt éve halt meg Czóbel Minka Margócsy József Nyíregyháza (KM) — Halálának 45. évfordulóján emlékünnepséget rendezett Anarcs község és a helyi könyvtár, előadással, kiállítással, s természetesen megkoszorúzták a szülőház parkjában levő sírját is. A költő műveit ma már kevesen ismerik; nevéről sem tudják, hogy milyen eredetű. Amikor 1855. június 12-én megszületett, öt nap múlva a keresztelőn Wilhelmina (Vilma), Izabella, Leopoldina, Sophia nevet kapott, a családi szokásoknak megfelelően. Ebből az első névből lett a családban Mina, Minus, majd 16—17 éves korától végleg Minka. Édesapja anarcsi földbirtokos, anyja a berkeszi Vay gróf leánya, Éva. A három életben maradt gyerek közül Minka a legfiatalabb, a kedvenc: nem is engedik sehova iskolába, intézetbe. Csak otthon részesül oktatásban, de főleg magától, kedvére tanul — még latinul is. Hosszabb külföldi útjait is ismereteinek bővítésére használja fel, de azért közben szívesen vesz részt fogadásokon, táncos vígasságokon, ahol sikert sikerre halmoz éles eszével, szépségével, szellemesen csipkelődő modorával, s főleg mint jókedvű, fáradhatatlan táncos. Egyébként inkább zárkózott életet él, legkedvesebb szórakozóhelye az otthoni kastély parkja. Sokat dolgozik a virágágyak szépítésén, a nemes fák gondozását, újabb fajták telepítését szorgalmazza. Az utazásokról, látogatásokról új virágfajtákkal tér haza nagy örömmel, máskor naplójának hosszan siránkozik, ha a pusztító vihar kárt tett kertjének kincseiben. Egyelőre ő maga sem tudja, hogy ezek a benyomások egyszer majd költészetében is fő helyet kapnak. Harmincöt éves, amikor első kötete, a Nyírfalombok megjelenik (1890). Ez az irodalmi körök elismerése, a közönsége érdeklődése nyomán, még ebben az évben II. kiadásban is megjelenik. Sógora, a festő Mednyánszky László és az ő barátja, Justh Zsigmond előtt váltak ismertté első próbálkozásai. S ezek a férfiak magukhoz emelik Minkát a művészet magasabb régióiba, elsősorban azzal, hogy „kinyitják a szemét”, kiszabadítják a hagyományos kommersz könyvek világából. Ellátják a kortárs világirodalom legjavával, az újító költők köteteivel. Ezek nyoma már mind megmutatkozik a következő új versekben. Mert ezek már nem folytatják a Petőfi- és Arany-epigonokat, a keserű hangulatba és nosztalgiába beirkolózó századvégieket, hanem az eljövő új század elejének költészetét ,,vezetik be”. Érdemes felidézni azt a kissé tanáros, skatulyázó megállapítást, mely szerint Czóbel Minka Ady-verseket írt, — Ady sikeres köteteinek megjelenése előtt. Szakít a hagyományos versformákkal is, többnyire a szabadverset kedveli, jó ritmikával; ha környezetét, vidékének parasztjait „mutatja be”, ■ alakjainak belső világát ábrázolja, nem külső, tárgyi valóságát; nem retten vissza a misztikumtól sem; kertjük élményei valamilyen keleti, panteisztikus világ illusztrációi, a korai szecesszió dekorációival. Mindez zsúfolódik verseiben, köteteiben, ezért is jelentett fellépésekor újdonságot, biztosított számára megértést, biztató elismerést, sikert. Ugyanakkor eluralkodik benne a kiábrándultság saját osztályából, környezetéből, társadalmából. Fiatalsága élvezi a mándoki és tuzséri rokonok, a Forgáchok és Lónyayak kastélyában a fényes bálokat, a szédítő táncot, de másnap már a társalgások ürességére, a táncosai műveletlenségére döbben rá, ahogy a kedves parkra néző ablak mögött, dolgozószobájában, jó barát könyvei között naplójának vallja meg legbensőbb érzéseit. Budapesti látogatásairól is kiábrándultan tér haza: örül a hangversenyélményeknek, egy-egy nagyszerű kiállításnak, de az úgynevezett művészi társaság hangja, felületessége nem neki való, inkább hazamenekül innen is, Így nem is csoda, hogy amikor a megismert fiatalok a Nyugat körüli költők folytatják és kiteljesítik az ő hangját, eredetileg új szemléletű költészetét, róla majd gyorsan megfeledkeznek. De hiszen a Nyugat indulásakor ő már 43 éves, lírai költőnél ez már maga az öregség; vidéken is él, ráadásul megbocsáthatatlanul dzsentri, és főleg: csak nő. Az a tucatnyi kötet azonban, amely 1890-től a Nyugat nagy nemzedékének fellépéséig megjelent, irodalmunk egyik nagy újítójának, egyéni hangú költőjének emlékét őrzi. Rajongva szerette szülőföldjét, Anarcsot, annak népét, valamilyen újfajta népiesség kifejezésének, kifejtésének szándéka élt benne. Éppúgy, mint Istvánban, filozófus bátyjában, vagy író barátjában, a regényíró Justhban. Vagyis: az uralkodó osztály és a nép eszmei, társadalmi, genetikai keveredésében, megújulásában, megnemesedésében bíztak, minden bizonnyal túlságosan romantikus hittel és ábrándozással, miközben a koruk sivár valósága elől menekültek. Ezért is érdemes most emlékezni Czóbel Minka gondolkodására, költészetére, nemes emberi értékeire. A 87 éves Czóbel Minka költői levele nyíregyházi olvasóihoz, amikor 1942 áprilisában betegsége miatt nem jöhetett el kedves hívásukra. Hogyha kóborolva a világot jártam. Bűbájos Nyírségre mindig visszavágytam. Itt, hol bölcsőm ringott akácvirág alatt. Másképp énekelnek talán a madarak. Másképp nő a cserje, csillag másképp ragyog. Itt érzem igazán csak, hogy itthon vagyok. Futó szél zúgása tengeri levélben Sárgarigó füttye bokrok sűrűjében. Még a felhőzet is másképp lép e tájra. Szebben, könnyebben száll fodros glóriája. Tündér táj közepén van egy kedves város, Szőlőktől övezve, erdőkkel határos. És kik benne laknak, minden szebbre, jobbra Hajlandók — mutatja Bessenyei szobra Dús kévéket hajtott a szellemi élet. Talán árva hazánk szebb jövőre ébred, Ha mint itt — reménynek van egy támaszpontja, Mely a késedelmest bűvkörébe vonja. E kedves városból hívó szó jött értem. Szeretnek. — úgy mondják: szerencse, nem érdem — Kedves hívásukra'de szívesen mennék. Ha nem kötne ágyhoz undok, konok vendég, Influenza neve, idegen származott S mint annyi idegen, nekünk sok gyászt hozott, így csak gondolatban lehetek veletek. Gondolatban küldöm nagy szeretetemet, Melyhez más szavakat nem találok itten: Kedves testvéreim! áldjon meg az Isten! TARCA ~fk Tézzük a tévéhíradót. /%/ Éppen két politikus * hosszan tartó, férfiasnak és barátságosnak szánt kézfogását látjuk. — Te, Apu! — mondja a fiam (tízéves), olyan még nem volt, hogy az egyik politikus annyira megszorította a másik politikus kezét, hogy az felordított fájdalmában? Sajnos, nem is- s------merem ilyen tüzetesen a diplomácia történetét, de az ötlet elragad. Képzeljék, ahogy az ünnepélyes kísérők között, a tévékamerák kereszttüzében Gorbacsov és Bush kezet ráz, egyszer csak az egyik erőlködéstől eltorzult arccal szorítja, ahogy csak bírja, a másik meg fölordít, fájós kezét a hóna alá kapja, féllábon körbeugrál, s imigyen szól: Te marha! Nagyon jó! Esetleg ahogy kiszállnak a hadihajó nagyságú, felzászlózott, golyóálló autómonstrumokból, és elindulnak fölfelé a lépcsőn, valaki az elöl haladó elnök fenekére húz, s amikor az fölháborodva hátrafordul, az összes hátul jövő előrenyújtja a kezét, és az ujjait billegtetve zümmög, zíj-hűti, s ha az elnök nem találja el, ki adta a simát, vissza kell mennie az autójába, újból kiszállni, és addig folytatni a játékot, amíg el nem találja. Vagy az se kutya, ahogy Jelcin és Mitterand mennek az Elysée palota folyosóján, és egyszer csak a kockás kövezeten Jelcin ugróiskolát kezd játszani. Háromszor féllábra, aztán szétvetett kettőre, megint félre — ez a nyaki — leng a zakója, lobog a . ■ haja, újra kettőre, pördülési Mitterand se hagyja magát, féllábra kap, nosza a kíséret is, háromszor féllábra — dönn-dönn-dönn — szétvetett kettőre — bumm — zeng az Elysée palota. — Hallod, Apu, mit kérdeztem? Hallom, hallom, csak egy picit várj még, ezt megnézem, az ENSZ-ben vagyunk, a Biztonsági Tanács ülésén, a delegátusok a hasukat fogva röhögnek, mert egyiküknek a hátára van tűzve egy cédula „HÜLYE VAGYOK" fölirattal, de akinek a hátára van tűzve, az nevet a legjobban, mert egy másiknak is a hátára van tűzve, de ő meg még jobban, mert ő meg azt hiszi... de nicsak, mindenkinek a hátán ott a felirat, dőlnek a röhögéstől, azt hiszik, ők maguk kivételek, kipirult arccal, fulladozva nevetnek, de jó kis ülés ez, röhög a Biztonsági Tanács, Karinthy után szabadon. — Apu! Most zavarsz, amikor Bush éppen a Kreml elé érkezett, és a szovjet kormányszóvivő közli vele, hogy Gorbacsov elbújt, keresse meg az elnök úr, ha bírja, ne arra tessék, az hideg, hideg, hideg, úgy föl a lépcsőn, az már jobb, langyos, langyos, most meleg, arra hideg, jaj, megfagyok, melegszik, melegszik, forró, forró, Gorbacsov kiugrik egy kredenc mögül és vérfagyasztó arccal kiáltja: húúú, Bush a szívéhez kap, és azt mondja: „Nem ér a nevem, ijesztget a Misát" — Apu, volt már olyan? A képernyőn e pillanatban ér véget a kézfogás, természetesen minden incidens nélkül — sajnos, egyik fél sem vette a bátorságot. — Láthatod — mondom —, ezek mindig így fognak kezet. Zajlik tovább a híradó. Nézzék meg, nincs egy cédula a hátamon? Lázár Ervin: Rózsa Endre: Levélhullás A 75 éves Csorba Győzőnek, hány, de hány hadar levegőbe leírt kanyar! Hamar fanyar avar, előbb csak furcsa var, amit a szélzavar csócsálva széthadar, majd keserű szaga az irgalmatlan égig önhiányára visszamar, s így is: hamvába hal, minden csupasz, csapkod a havas ág, metsző vihar. Egy csipkebogyóörökmécs fa értük is izzik lámpásaival.