Kelet-Magyarország, 1993. szeptember (50. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-18 / 218. szám
, 1993. szeptember 18. Az ünnepelt fénye világít ránk Százötven esztendeje született Lukács Ödön, Nyíregyháza első történetírója Stevanyik András Nyíregyháza — Másfél évszázada született Lukács Ödön, Nyíregyháza első történetírója, a jeles prédikátor, népnevelő református lelkész. Tevékeny élete nem múlt el nyomtalanul. A templom, amelyért olyan heroikus küzdelmet vívott, maradandó dísze a belvárosnak. Az enyésző időből még menthető ismeretfoszlányokat — aprólékos gonddal — rendszerező helytörténeti munkája pótolhatatlan, becses kincse a múltjáért még áldozni tudó közösségnek. Márványba vésett neve válasz gyakran feltörő kételyeire. Nem felejtette el szeretett gyülekezete. A református templom belső cintermének falán — 1987 óta — tábla őrzi emlékét. Egyszerűségük ellenére felemelő, hogy utcanévtáblákról is visszaköszön egy feliratnyi múlt, jelezvén: az utókor befogadta őt mindennapjaiba is. Szerényen, hivalkodás nélkül, ahogyan rövid, de mozgalmas földi élete folyt. A százötven év kerek évforduló, tiszteletre méltó ünnep. Csak kevesek érdeme lehet a századokon átnyúló őrző emlékezet. Az elvadult idő szorításában vergődő utókor egyre ritkábban merítkezhet meg saját múltjában. Időzzünk el mégis néhány percig e kedves ismerősnél, illanó fények villanásaiból idézzük tovatűnő alakját. A Lukács család híres vendégváró, jókedélyű társaság hírében állott. Szép időben a Kálvin téri parókia udvara mindig megtelt váratlan látogatókkal. A terített kerti asztal roskadozott a saját termésű gyümölcsöktől. Mindenünnen az otthonosság bája áradt, pedig nem voltak tősgyökeres nyíregyháziak. Lukács Ödön egy Szamos menti kisfaluban látta meg a napvilágot. Itt volt lelkész édesapja. A szatmári tájak természetes szépségét — Szamossályi, Kocsord — Sárospatak sűrű történelmi levegője váltja fel. Közel két évtizedig érlelődik ebben az utánozhatatlanul mély és sajátosan szabad magyar szellemiségű környezetben. Az 1848/49-es szabadságharc utáni gyászos némaságban a legavatottabb helyen készült elkötelezett szolgálatára. Esküdt diákként, segédtanárként és végül seniorként tökéletesítette ismereteit, csiszolta latin, német, francia nyelvtudását. Arany, Petőfi hatására került közelebbi kapcsolatba a költészettel. Eredetiben olvasta Heinét, Goethét és maga is megpróbálkozott versírással. Mindig hálával gondolt alma materére. Nem véletlen, hogy szellemi hagyatéka — kiadatlan prédikációi, versei — később Patakra kerültek. A lelkészi vizsga után rövid ideig Zsurkra költözik, de egy év múltán már Nyíregyháza választott református lelkésze lett. Fáradhatatlanul vetette be minden erejét a gyülekezet erősítésére. Akkortájt — 1870-ben — a reformátusoké a legkisebb felekezet. A 200 éves kistemplom elhanyagolt, szinte használhatatlan állapotban várta végítéletét. Az új lelkipásztor csillapíthatatlan lelkesedéssel vállalja fel az új templom építtetésének minden nehézségét. Az ő érdeme, hogy a szerényebb elképzelések helyett a svájci-francia építész, Melhouse impozánsabb terve került kivitelezésre. Az 1873-as alapkőletétel után még egy évtized kitartó munkája kellett az álom teljes megvalósításáig. A gyűjtésekkel, kilincselésekkel, jótékonysági koncertek szervezésével terhes időszak rengeteg energiát lekötött, szinte csoda, hogy mindezek árnyékában mi mindenre kiterjedt figyelme. Szónoklatainak híre szárnyakon járt, számos gyülekezet szerette volna átcsábítani. Még a kálvinista központ — Debrecen — is megkereste kecsegtető ajánlatával. Lukács Ödön azonban mindvégig hűséges maradt választott városához. A református iskola építtetése, a tanítói állásokért folytatott kérlelhetetlen harca szerves részévé vált munkásságának. Nem csak saját gyülekezetéért küzd, ő kezdeményezi 1881-ben a Felekezetnélküli Népnevelési Egyesületet és tényleges feladatokat lát el a vármegyei népnevelési bizottság elnökeként. Példás buzgalommal teljesíti felső-szabolcsi esperesi címéből adódó egyházszervezői feladatait is. Jut ideje lapszerkesztésre és saját érzéseinek versbeöntésére is. A szerteágazó és sikeres pálya nyilván sok öröm forrása lehetett, de korán lelkébe költözött a fájdalom is. A Bach korszakot és a Schmerling-provizóriumot átszenvedett népe, megváltoztathatatlanként elfogadta a kiegyezés szabadabb lehetőségeit. A szabadság elveszítésénél is fájdalmasabb megpróbáltatás volt saját fiai, lányai eltemetése. A tizenegy Lukács gyermek közül öten hamar eltávoztak. A vígasztalhatatlan apa gyakran állt szótlanul a régi nyíregyházi temetőben, az egymás mellé emelt öt kicsike sírhant fölött. Az örökkön égő tűz lassan felemésztette erőtlenedő szervezetét. Az életben maradt gyerekek egy része kiröpült a családi fészekből. Átmeneti felüdülést jelentett a hímesi szőlőskert művelése, vagy a baráti beszélgetések a főtéri padokon. Gyakorta és derűsen diskurált a katolikus plébános, az evangélikus lelkész, a zsidó rabbi a reformátusok mindig szellemes, nagyvonalú esperesével. Az éjszakák és hajnalok azonban újra csak a diófa íróasztalhoz láncolták. Prédikációkat írt örvendetesen növekvő gyülekezetének, versekkel bajlódott, vagy a város jövőjét álmodta hófehér papírra. Lesz-e tervezgetéseimnek valami sikere? Méltatják-e azt némi figyelemre azok, akik e város ügyeit fogják vezetni a jövendőben? — írta. Már életében megtapasztalhatta aggodalma feleslegességét. Megépült az állandó kőszínház, működött a dohánybeváltó, lázas építkezések indultak a Sóstói úti villasoron és maga Sóstó-fürdő csinosítása is lendületet kapott. A Millennium évében, egy hűvös márciusi délutánon váratlanul tört rá a halál. Ma szívinfarktusnak neveznénk azt a gyors, könyörtelen véget, amely lezárta Lukács Ödön folyton izzó, fényes életét. Távozása megrendítette az egész települést, hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. Egyházmegyéje díszes síremléket állíttatott, a város tanügyi alapítványt tisztelt meg nevével. Rendszerektől függetlenül emléke megőrződött a valószínűtlenül gyorsan kivirágzó szabolcsi városban. Hat éve változatlan szöveggel kinyomtatták történeti művét, felavatták emléktábláját. Százötven éve született Lukács Ödön. Az ünnepelt fénye világít ránk, míg mi is hazatalálunk örökül kapott, vagy választott városunkban. A Rákóczi út eleje a századfordulón Archív felvétel és a bárka esete — Regényt — mondta a férfi, és másik agyarára tolta a pipát. — Abban a korban van. — Orvosnál volt már? — kérdezte a gyűrűs. —Igen. —Kiengedték? —Igen. — Nem helyes — dörmögte a fiatalember. — Kér? — emelte meg az üveget a nő. —Igen. — Iszik is? — A művészek isznak — mondta a nő (az idősebbik?) — És mit iszik, ha iszik? — kérdezte a férfi (a fiatalabbik). —Ami van — mondta a pohár. — Szegény, ugye? — kérdezte valaki. — Az írók szegények — mondta a szőke. — Ült már? — kérdezte a gyűrűs. — Nézz rá — mondta a fiatalember. — Maga gyáva, ugye? — kérdezte a nő (zacskó?). —Nem. — Dolgoztatni kellene — mondta a fal. — Keszeg szegény. — Tornázott valaha ? — Szesztornát — mondta a fiatalember. —Fel tudna emelni egy Trabantot? — A falát — mondtam, és éreztem, hogy pirosodik a szemem. — Nyomja a falat, attól is erősebb lesz — mondta a fiatalember. — Laci... — Komolyan — mondta a fiatalember. — Új izomerősítő módszer, én is csinálom. Nyomni kell az elnyomhatatlant. Az űrhajósok is csinálják. Nézz ide, megmutatom. Magam elé néztem. A bárka jutott az eszembe, és a kéziratok, szobám, és életem fő berendezése. — Ide nézz, te ökör, nem érted? — ordított a fiatalember. — Laci... — Kuss. Figyeljetek! — harsogott a fal. — Odaállsz, keszeg, á fáihoz, ráteszed a kezedet, aztán nyomod, nyomod, erőlködve, lihegve, amíg ki nem fulladsz, így, így, látod, aztán lazítasz, kifújod magad. Érted, keszeg? Mintha ki tudnád dönteni a falat, világos?! — Igen. — A börtönben is csinálhatod majd, keszeg, ha becsuknak. Megerősödsz, mire szabadulsz. — Biztos. — Te leszel a legizmosabb író. Na gyere, próbáld meg. —Laci... — Gyere, keszeg, meg kell erősödnöd, hogy köztünk maradhass. Gyere csak. Talán már holnap itt lesz a bárka — gondoltam, és a falhoz mentem. — Úgy — mondta a fiatalember, és az asztalhoz lépkedett. — A tenyeredet a falnak támasztod, aztán egy-kettő, nyomod, nyomod, ahogy csak az uszonyaid bírják... Nevettek, hangosan, harsányan. Hátranéztem, kezem már a falon. Az idős nő műfogat csillogtatott, a férfi hasa rengett az ing alatt, szállt a szőke haj, a konyak tapsolva táncolt az asztalon, a fiatalember mosolygott, emeletnyi magasból nyúlt le a pohárért, engem néztek, nevettek, harminckét foggal, örökéletűen... Vajon belefér-e minden írásom a bárkába? —gondoltam. Nekifeszültem a falnak, teljes erőmből, nyomtam, nyomtam, két kézzel, zihálva... A fal engedett, kidőlt, kiugrottam a lezuhanó mennyezet alól, futottam a vízpart felé, hatalmas robaj a hátam mögött, palacsörgés, téglák zuhanása, mélyhangú ordítás, a laposra nyomott tüdő nyögése, gyűrűcsengés, zenecsend, aztán a száraz ágak rügyezése, parton megálltam, visszafordultam. A ház: törmelékdomb. Mozdulatlan, halott halom. A hátam mögött megcsikordult a föveny. A bárka — gondoltam. És nem féltem. A 13 •Kelet-1Magyarország Hétvégi melléklete 13 A cigányok száz éve Budapest (MTI) — Ki a cigány? Mi a cigányság? A kérdés megválaszolása korántsem egyszerű, főképp pedig nem egyértelmű. Mert más és más lehet a válasz attól függően, hogy politikai, antropológiai, etnográfiai, szociológiai megközelítésből szemléljük-e. Magyarországon azt tekintik cigánynak, aki annak vallja magát — a legutóbbi népszámlálás adatai szerint mindössze ötvenezren voltak — s azt, akit közülük a szerepek (marginalitás, szegénység) rákényszerítettek. A Néprajzi Múzeum Képek a magyarországi cigányság XX. századi történetéből című kiállítása néprajzi, kulturális, szociológiai, társadalom-antropológiai szempontból vizsgálja a témát. Az október végéig látogatható tárlat fotóanyaga egy nagyszabású albumban is megjelent ez alkalommal. Négy évvel ezelőtt a múzeum saját fotóiból már rendezett egy cigány kiállítást. Most viszonylag teljes körűen mutatják be az elmúlt száz év cigányság szemléletét, a különböző fényképész törekvéseket. Etnográfusok, antropológusok, fényképészmesterek, művészek örökítették meg kamerájukkal a cigányokat. Míg ők maguk nem fényképeznek, nem fényképezkednek, újabban is legfeljebb videóznak. De nem csak szép és érdekes képeket láthatunk a falakon, előítéletekről, vonzódásokról és taszításokról, félelmekről is szól a kiállítás a fotóalbum. Ezért is a szemléletmód szerinti csoportosítás. A század elejének profi fényképésze rácsodálkozik az európai vademberre, aki karavánokban, cigánycsoportokban vándorol, sátorozik. Az etnográfusok a cigánymesterségeket dokumentálják, analizálják. Az üstfoltozó, vályogvető, teknővájó, szegkovács, téglavető és égető munkák szereplőit és körülményeit örökítik meg. A csengőöntésről tizenhat képből álló sorozat mesél. A műtermi fényképészek az ünnepi díszbe öltözött, ünnepi magatartást öltő cigányokat fényképezték. Kronológiailag itt a második világháború, a holokauszt szól közbe. Képileg erről a deportált, a haláltáborokba gyűjtött cigányok és egy mai emlékmű fotója emlékezik. A hatvanas években az 1961-es párthatározat szellemében mindent megtettek, hogy a cigányok társadalmi beilleszkedése valós legyen. Felszámolták a cigánytelepeket, csökkent értékű lakásprogramot dolgoztak ki, s támogatták a cigányság városba áramlását, a paraszttá válásukat, polgárosodásukat. A hurrá optimizás nem tartott soká. A nyomortelepekről, az újbóli elszegényedésről, a társadalom szélére kerülésről az újabb kori szociófotók tudósítanak. A szegénységből fakadó devianciák, a börtönbe került cigányok és a rasszizmus néznek szembe a látogatóval a tárlat második részében. Itt kap széles teret a cigánykultúra, a cigány népművészet, a cigány ünnepek, lakodalmak, temetések, bálok, búcsúk bemutatása, és a különböző társadalmi hovatartozású cigányok lakás- és életkörülményeinek megjelenítése. Enteriőrök színesítik a múzeumi teret , felállítottak cigánysátrakat, beás kunyhót, sártapasztott putrit, zenész-paraszt cigánylakásokat, polgárosodottak tisztaszobáját. Munkaeszközöket, használati és dísztárgyakat állítottak ki a 400 fotó mellé. (A katalógusul is szolgáló antropológiai fotóalbumba 740 képet gyűjtöttek.) Cigány közmondást írtak a kiállítás és a kötet címe alá: A világlétra, amelyen az egyik fel, a másik le megy. Rostás Mihály mesemondó * Németh István felvétele 1991 Tekerős mángorló (vasalószerkezet) Balázs Anna felvétele