Kelet Népe, 1939 (5. évfolyam, 1-11. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2 Jankovich Ferenc: Élő halál csodás alak közülünk, ha eddig senki, hogy a drámának fordulatot adjon? A »Kárpátok arénájában« lezárult minden felvonás, kivéve azt az egyet. Sokszor változott, átrendeződött, most végleg megbomlott a színpad is. Vége közeledik a drámának, a szereplők leszerepeltek. Mind elbuktak, egyik a másik után. Remélni, most? A történelemben nincs Deus ex machina. Oly tragédia volt, amelynek végén összeomlott a színpad is és láng csapott fel a díszletek közül, — írják majd a jövő Annalesei. A színpad is, de talán még a nézőtér is. Mekkora naivság, vakság, káprázat, minő arcátlanság volna most már a remény! A tragédiák a múltban köttetnek. S lehet-e küzdeni az ellen, ami, akár a hős hibájából, akár a fátumok játéka folytán, de megtörtént, ami múlt? Csak egyet lehet már: férfiasan felkészülni az utolsó felvonásra. Legalább ne lássanak elérzékenyülni. * Mint a tenger, ringat az álmatlanság. Meddig bírja még az idegek árbockötélzete? A központi idegduc, amelyen fönt, mint árbocon a kosár, ingadoz a fej s benne riadtan fülel a kétségbeesés? Most jut eszembe, volt egyszer egy hajóm, amely esténként, távol a függőlámpa fényétől, ágyam fehéren tornyosodó hullámain többször hajótörést szenvedett. S én vele haltam... Mindig így képzeltem el a tengeri vihart, ilyen érzésekkel, mint aminőkkel az elmúlt esztendő »történelmi« éjszakái ajándékoztak meg. Lélekzetelállítóan aggasztóak voltak ezek az éjszakák, és mégis olyan ismerősök, olyan magukra mutogatok, hogy izgatottan kezdtem keresgélni utánuk emlékezetemben. Felidéztem magamban a világháború emlékeit. Akkor még gyerek voltam! Gyönyörködtem a kürtzajos izgalmakban. Egy városunk határán túli, meseszerű világ dicsfényének morzsáit fedeztem fel a viszszakerült sebesültek homlokán, akik onnan tértek meg a valóságban, ahová én négy-ötéves fejjel elindítottam ólomkatonáimat egy karácsonyfa alatt. Igen, a világháborús iszonyatát, bár nagyon közelről, de azért másként, emlékezéssel és belátással értettem meg sokkal később, nem pedig akkor, az átviharzás melegében. És mégis oly ismerősök voltak a most átélt, az idegeimen átzúgott éjszakák; nem tudom, mire emlékeztem. Hacsak nem ama hajótöréses, nyugtalanul átálmodott éjszakáimra, ott, a gyermekkori ágy sötéten tornyosodó hullámai alatt? Mert így vagyunk mi is a történelem gyermeke. S a történelem időnként, épúgy, mint a tenger, megmozdul, titkos és ismeretlen ingerek cikáznak át magnetikus idegein s egyszerre kitör rajta valami őrület. Dühöngeni kezd, sziklához veri lakóit. Egy-egy országot, egy-egy világrészt, egy-egy népet is. »Forr a világ bús tengere, a magyar ...«