Keleti Ujság, 1919. május (2. évfolyam, 94-118. szám)
1919-05-29 / 117. szám
Csütörtök 1919. május 29. É3&B17£$sAc iszfullos „Eleven Hisófja *# Ti „szombatosai" akciói — Kolozsvár hajdani eodémiei — BaríSia IRtfelös 24 párbaja — tíz első kolozsvári jászat Beszélgetés a kommün-napok eSS fíMiw szereplőjével # SÍK Oirosziáef Gréfeor emlé s!fSI — Karcag és Török* szentmiklós gyásznapjai — «Csíkfie Hsédjára rónai* fők kin — mondja a fcolssrifer Höfer Kolozsvár, május 28 A „szombatosok" bohém társaságára vissza kell térnünk még egyszer. Két érdekes, emlékezetes kezdeményezés indult ki a régi Kolozsvár bohém bandájából, amelyek közül az egyik nagyszabású társadalmi ünnepség keretében folyt le. Ha jól emlékszem, az árvízről 1879-ben rombadőlt Szeged újjáépítésének (mely csak a 80-as évek közepén fejeződött be) alapja javára eredményezett egy akkoriban páratlan összeget. Ennek az ünnepségnek amelyre külsőiben a főváros ivóvilágának is egész csapata rándult le Kolozsvárra — többek közt Pulszky Ferenc, Ágai Adolf, Hermann Ottó, — a clouja volt a mi „Élesen Hirlap“-unk, amelynek szellemes, nívós volta nemcsak a rengeteg közönséget, hanem fővárosi nőtársainkat is élénk tetszésnyilvánításokra ragadta. De hiszen tény, hogy olyan igazi,elite zsurnalisztakar, mint akkor volt Kolozsváron, nem igen akadt az egész országban. Már a zseniális Papp Miklós, Szász Béla tisztelné tették itt a publicista tollát és az előbbi elhunyta után is egy Bartha Miklós, egy Peteley léptek örökébe, hogy Békéssy Károlyért, Nagy Jánost, Frits Albertet , az idősebbet és a minorum gentium jeles táborát ne is említsem, akik közt olyan tehetségek is húzódtak meg, de bontogatták már szárnyaikat, mint Bede Jób, Abonyi Árpád, Justh Zsigmond, Kovács Dezső. A mi lapunknál rendes belmunkatársak voltak — a két szerkesztőn, Peteleyn és Békássyn kívül — Szász Béla, Moldován Gergely, Sándor József, akit röviddel ezután csak Emke Jóskának hívtak, a vezércikkek és román lapszemlék írói; Erdélyi Gyula, Hild Jóska — az utóbbi az első igazi hivatásos sporttudósító, akinek éppen kapóra jöttek a felújított kolozsvári lóversenyek, hogy tősgyökeres pesti turf-kifejezésekkel ejtse bámulatba közönségünket, amellett eredetiből fordítván a tárca számára angol és francia regényeket. Itt dolgoztak még e sorok szerény írója mellett Abonyi, Gyalui Farkas, Bede Jób,, a többi helyi újságnál: Kapdebó Ferenc, később marosvásárhelyi közjegyző, ifj. Frits Albert, Rajner Ernő, Sebesy Jób, a meleg kis versek szerzője, Petrán József, Salamon Antal, Nagy János, Hegyessy Vilmos, Szász Károly, de ezenkívül egész sereg külmunkatárs és volántair voltak naponta a szerkesztőség vendégei — utóbbiak bizonyos amfibiumok a mai „álhirlapírók“ és az írás igazi rajongói között, kiket Szász Károllyal „lapunk barátjai" cím alatt állandó humoros alakká léptettünk elő. Ezek az éles és jó tollú emberek — különböző pártállású lapok munkatársai révén — egymással naponként hadakoztak az újságok fehér lapjain, de éppen a szombatosok társasága révén — a fehér asztal mellett esténként megint összebarátkoztak és igen jól megfértek. Legfélebb, ha kiviccelték, vagy megtréfálták egymást. A 80-as évek vége felé, azonban nagyon kiélesedtek a politikai ellentétek — főként Bartha kíméletlen polémikus modora miatt és a bohém egyetértés is megbomlott. Akkor már nem csak az történt meg, hogy Bartha Miklós párbajt vívott Békássy Károllyal, amelynél szebb viadalt a jelenlevő szakértők szerint képzelni se lehetett, minthogy mindkettő elsőrangú vivő volt, de megtörtént az is, hogy egyszerre huszonnégy kormánypárti korifeust — köztük Szász Domokost, a püspököt is — kihívott párbajra a rugonfalvi spadassin, akik közül egy kilőtte Bartha kezéből a pisztolyt. Sokkal enyhébb és kedélyesebb volt a magam párbaja Salamon Tónival, aki egy kiránduló társasággal 4—5 napot töltvén a francia fővárosban, borzasztóan lenézte kritikáiban a szegény kolozsvári „ Nemzeti “-t és ilyenformát írogatott: „Én voltam Párisbani s élveztem a nyugati kultúra észbontó hatását, stb.“ — Amire én másnap így kezdtem a magam recenzióját: „Én nem voltam Páriában és — szerencsémre — nem éreztem a nyugati kultúra észbontó hatását ..." A mivel aztán szegény Tónit sokáig bosszantották. De azért élte végéig rajongott a franciákért. Bródy Sándor, aki nem sokkal ezután került bele ebbe a kolozsvári bohém társaságba — mint a Korbuly Jóska által alapított „Erdélyi Híradó” szerkesztője—olyan otthonosan érezte magét Kolozsvárt, hogy évekig nem bírt megválni tőle, mert a pompás havasi levegő — most is sokszor emlegeti — visszaadta neki az egészségét, munkakedvét, — nem is számítva "a legremekebb témákat egészen a „Tanítónő" miliőjének legjellemzőbb típusaiig. No,hát ez a 80—100 tagú bohémnépség szerkesztette Bartha Miklós főszerkesztősége alatt azt a híres, nevezetes „Eleven Ujság“-ot és pedig olyan formán, hogy Bartha leült az óriás terem közepén levő „szerkesztői asztalihoz, mi pedig, elhelyezkedtünk a perifériákon, ki a karzatra, ki a közönség soraiba, a magunk ressortjából felszerelt kutyanyelveinkkel a szélrózsa minden irányában és onnan hírharsonáztuk le kiadott jelszóra a vezércikktől az utolsó nyíltéri közleményig és apróhirdetésig, politikai entrefilén, tárcán, csevegésen, klapanciákon, napihíreken, színházi és művészeti referadákon keresztül az egész „Eleven-lap“ tartalmát, mint valami jól kezelt orgonabillentyűzet, ironikusan, vagy nagy képpel összerótt elmeszüleményeinket , amit is a közönség kutyakötelességének tartott harsogó kacajjal és tapssal honorálni. Emlékezetem szerint legtöbb és legőszintébb járandóság ezekből Esterházy Dénes klapanciáinak és Petrán Jóska entrefiléeinek jutott, — aki az akkor is már divatos „semmit a lényegből, mindent a külsőségekből" jelszó alatt megírt politikai tudósításait állandóan ezzel a refremnnel végezte: „ Előre ment Tisza Kálmán, utána ment Wekerle" . . . Különben pedig a tudósítások minden szavában rá lehetett ismerni az akkor divatos Futtaki jellegzetes,, nagy képű, de semmitmondó stílusára. Szerény magam „A légy halála" című uzsoros Peteley-stilü rajz-paródiával arattam meg nem érdemelt sikert, ebből is kitűnvén, hogy az igazi jó újsághoz épp oly szükséges a Kolozsvár, május 28 (Saját tudósítónkól.) A bolseviki terror tobzódásairól új szenzációkkal szolgál minden nap. Egy heti viszontagságos utazás után, ma Karcagról Kolozsvárra érkezett Oroszlány Gábor nagyszebeni határrendőrségi főfelügyelő, volt marosvásárhelyi és nagyszebeni hírlapíró, aki a kommunista uralom napjairól érdekes dolgokat mondott el munkatársunknak. Oroszlány Gábor, aki maga is könnyen áldozatul eshetett volna a vörösek bosszúszomjának, amiért parancsaikat nem teljesítette, hogy a kiáltott izgalmakat kiheverhesse, a kolozsvári ideggyógyászati klinikára vetette fel magát. — A kommün-uralom — meséli Oroszlány — az államrendőrséget, csendőrséget határrendőrséget és pénzügyőrséget egyszerűen megszüntette. E helyett felállította az úgynevezett „vörös őrség“-et, amely a vörös hadseregnek kiegészítő részét képezi. Ennek folytán a rendőröket, csendőröket, határrendőröket és pénzügyőröket és pedig úgy a tiszteket, mint altiszteket és legénységet is kötelezte, hogy az első tűzvonalban harcoljanak, akár nyertek előzőleg katonai kiképzést, akár nem. A rendőrség, a határrendőrség és főként a csendőrség vonakodott a parancsnak eleget tenni és egyszerűen a passzív rezisztencia álláspontjára helyezkedett. Ez magyarázza meg azt az olthatlan ellenszenvet, amellyel a terroristák parancsnokai a rendőrség és kivált a csendőrség tagjai ellen viseltettek. Ez az ellenszenv volt az oka annak, hogy több városban — Hajdúszoboszlón is — a rendőrkapitányt minden előzetes kihallgatás mellőzésével felakasztották. De nem sokkal jobban jártak a csendőrök sem, mert azokat is, legénységet és tisztet vegyest — ahol érték, főbe lőtték. — Engem mintegy százötven főnyi, nagyobbrészt határrendőrőrmesterekből álló csapatommal előbb Karcagra, majd Törökszentmiklósra vezényeltek. Utóbbi helyen a helybeli és környékbeli csőcselék rabolt és fosztogatott, de sikerült egy éjszaka alatt rendet teremtenünk. Később engem csapatommal Nagyváradra vezényeltek, ahol a határrendőrség fölött Ghyczy Tihamér főtanácsos parancsnokolt. Hogy én és határrendőreim micsoda munkát fejtettünk ki, élénken illusztralja az a hogy a románoknak ^frw~a^Sktént bevonulása után 150 főnyi & tom minden egyes tagja reszere EL- Aurél dr igazságügy rmmszter eg elis_ mero okmányt állíttatott Kr ■ ben megköszöni, hogy a bort"Á" más elfojtása érdekében az örv." áldozásig menő hősiességgel meg--, védtük úgy a magyarok, mint a románok személy- és vagyonbiztonságát. Tény az, hogy Nagyváradon a városi- és határrendőrség, valamint a csendőrség és ezeknek mintegy négyszáz tisztje csinálta meg voltaképen az ellenforradalmat és fegyverezte le a városból menekülő vörösöket. Én Nagyváradról Karcagra kerültem, ahol körülbelül egy hétig dühöngött a vörös uralom. Itt volt a főhadiszállása a vörösöknek és ott tartózkodásom ideje alatt a karcagi állomáson tartózkodott a kommunisták egy páncélvonata, amelyen Bőhm Vilmos hadügyi népbiztos, Vágó Béla belügyi népbiztos és Samuell Tibor, a front meletti területek teljhatalmú kormánybiztosa parancsnokoltak. A Karcag előtt a Berettyó-csatornánál körülbelül három napig tartották magukat a vörösek. A Berettyón levő hidakat azonban nem tudták felrobbantani, minthogy sem utászcsapataik, sem pedig robbantó szereik nem voltak. Három napi uralom után ezután a vörösek az éj leple alatt kénytelenek voltak visszavonulni Kisújszállás irányéban. A visszavonulás éjszakáján a kommunista városparancsnok a város minden készpénz vagyonát, az adóhivatal és a bankok pénzkészleteit összegyűjtötte, zsákokba rakatta és a sok értéket a város ménlovainak, felhasználásával magával vitte. Ezen az éjszakán én azt a parancsot kaptam, hogy Szentesi Tóth Kálmán polgármestert, Stern Dezső bankigazgatót és Krausz Soma nagykereskedőt tartóztassam le, Tóthot és Krauszt túsz gyanánt szállítsam Szolnokra, Sternt pedig útközben tegyem el láb alól. A parancsot bemutattam Tassi Becz Géza határrendőrségi főtanácsosnak, akivel abban állapodtunk meg, hogy bármi történjék is. szellemi nagyságok vezércikkeinek jupiteri dörgése, mint a névtelen riporterecskék fürge szemfüles és csalafinta találékonysága. -, - Első kolozsvári vendégszereplése a kolozsvári „Képzőművészeti társulatinak, a „Toma-vivoda" nagy csarnokában rendezett sikerült és talán mindmáig legnagyobb szabású képtárlat, szintén a szombatosok fészkében termett eszme volt. Legnépszerűbb darabja az akkor országszerte emlegetett „Utolsó gólya". — Szpányi Béla azóta, fájdalom, nem utolsó, hanem éppen népszerűsége révén unalomig elcsépelt idémája volt, — mert benne a külföldi hatásoktól emancipálódó magyar nemzeti jelleg művészeti bontakozását látták és valóban ekkor fedezték fel a magyar alföld festőiségét, a magyar publikum számára, amelyről pedig Petőfi egy fé századdal előbb már annyit és oly bensőséges bájjal énekelt . . . A leghatalmasabb elkötés azonban a Benczúr Gyula az akkor teljes erejében levő müncheni mester „Vejk“-ja és „Dubarry‘‘-ja volt — szóval München és a műterem uralkodott még ekkor a festés birodalmában, de már ostromolta a Dicsőség trónját az alföldi plainaire. Arról még nem tudtunk akkor, hogy létezik már Szinnyey Mersa Pál „Majálisa" és él a világnak hátat fordító mester, aki komoran, busán, belemakacsulva a későn értő világ filiszter-részvétlenségébe — remeteskedett valahol az akác, virágos ősi kúria léces kerítése mögött — elpipázva vagy húsz esztendőt, bizonyára a magyar képzőművészet legértékesebb eredményeit. 1 5. oldal