Képes 7, 1987. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1987-01-24 / 4. szám
Három ártatlan gyermek : a négyéves Török Éva, a háromesztendős Török Sándor és a kétéves Török Mónika december 28-án tragikus tűzhalál áldozata lett. Összesen sem éltek kilenc évet.. . Két nappal a béke és a szeretet ünnepe után haltak meg. Akkor, amikor a gyermekeket fokozottan elhalmozzák szeretettel, ajándékkal, lesik a kívánságaikat, s miközben a kis kezeket szorítják, arcocskákat simogatják, arra gondolnak, milyen jó, hogy vannak! Ők, a gyermekeink. * Kaba legszélén, a legelő mellett, autóval nem járható gödrös-kátyús úton, keverék kutyák ugatása közben, hóviharban botladozunk Török Sándorék kiégett otthonát keresve. Ember sehol. Földbe süppedt alacsony házak, se név, se csengő, néhol még szám sincs a deszkákból tákolt, drótokkal úgy-ahogy rögzített „kapukon”. Aztán, amikor már azt hiszem, vége az utcának , megpillantom a tragédiát hordozó, kormos házat ... A hatos szám. Közvetlenül mellette, az udvaron, egy leendő lakóház alapjai feketéllenek ki a hóból. Török Sándorék nemrégen építkezésbe kezdtek ... Nem nőttem magasra, de a fejem mégis majd’ beverem, ahogy belépek a kacatokkal Most már lehet sírni, lehet jajgatni. Lehet fogadkozni, magyarázni, pletykálni, védeni és vádolni... Mindent lehet. Most már mindegy. Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Három kicsiny koporsó a fagyos föld mélyére került. Oda, a temetőbe, amely befogad minden halottat, s ahol annyi könny hullott már, de ilyen szörnyű tragédiát, ilyen kegyetlen és méltatlan halált még soha nem látott a kábai temető, zsúfolt, kicsi, nyitott verandára, hogy a csupa korom, törött ablaküvegen át a szobába nézhessek. Nem látok semmit. Talán jobb is így. Hiszen nincs itt látnivaló. Csak szegénység és szomorúság. De az bőven. Vajon kik ezek az emberek, akik itt éltek, s akiket most egy rettenetes tragédia kapcsán hirtelen mindenki megismert, s hirtelen mindenki ítéletet mond fölöttük? A többség a 22 éves anyát hibáztatja, mert az tény: azon a napon reggel nyolckor elment, magára hagyta a három kicsit, s csak délben (12-kor, 1-kor, 2- kor?) tért haza ... A kutya rángatja láncát, ugat rettenetesen. Később mesélik : a tragédia napjaiban sem törődött vele senki: éhében-kínjában valahogy eltépte a láncát, s összemarta az ólban visítozó süldőt... A szomszéd Piroska néni — az egyik szomszéd — idős, beteges asszony. Nagymama már régen. Éppen az ágyban pihenget. Kérdeznem is alig kell, rögtön tudja, mi járatban kopogtatok ... El is pityeredik azonnal. — Az a három kis ártatlan! — hüppögi. — Idejöttek sokszor a kerítéshez, csak kapaszkodtak, bámészkodtak, alig szóltak azok! Néni meg bácsi, csak annyit. Nem válaszoltak, bármit kérdeztem. Ha meg odamentem, elfutottak, mint a kismacskák ... Tavaly tavaszszal költöztek ide a Törökök, elég szépen rendbe szedték azt a régi házat. Tudja, az enyém 1927-ben épült. Hát, az is akkortájt. Előttünk sokáig lakatlan volt. ők sem voltak beszédesek, a férfi egyáltalán nem, az asszony is visszahúzódó volt, nem jött az amúgy beszélgetni soha! Mi mindig csak úgy emlegettük az urammal, hogy „az a szerencsétlen .. Hát, otthon volt a három gyerekkel. Azt tudom, bedolgozó szeretett volna lenni, mert valamilyen varrónői képzettsége volt neki, de aztán nem lett pénz varrógépre... A férjét nagyon szerette! Magnót is vett neki, az meg mindjárt elromlott, és mondták, hát miért nem jobbat, drágábbat vett? De akkor azt mondta nekem: honnan lenne rá pénzem? Nem tudok a gyerekektől többet megvonni. .. Reggel majd’ mindig elment, akkor aztán kijöttek a gyerekek hálóingben a kerítéshez. Persze, akkor még jó meleg volt, nyáron, meg ősszel is. Emlékszem, mennyit verekedtek, veszekedtek, mint afféle gyerekek, ugye. Aztán láttam a kezükben kést, ollót, baltát meg csavarhúzót is . . . Mondtam én akkor az asszonynak, hogy „nincs neked eszed, annak a gyereknek meg hogy lenne!” Ugye, ilyet nem szabad egy kicsi kezébe engedni. Akkor meg is haragudott rám hetekig. Máskor meg a kislányon láttam egy akkora hálóinget, biztos az anyjáé volt, hogy rátekeredett a kis lábára, folyton elesett és sírt... Át kellett volna mennem, levetkőztetni, mit tudom én ... De hol volt az anyjuk?! Ugye, az ember csak úgy nem avatkozhat bele a másik életébe ... Én azt mondom: ezek a mai fiatalok csak gyereket tudnak csinálni, de nevelni, azt már nem! Semmi felelősségérzet nincs bennük. Tisztelet a kivételeknek. Olyan gyereklányok szülnek, akik még maguk is nevelésre szorulnának ... Hát aztán ez lesz belőle ... Aznap egyébként mi nem láttunk, nem hallottunk semmit. Azt igen, hogy az asszony reggeel elment. Utána már csak délután mondta az uram, hogy „tűz van Törökéknél. . Átok ül azon a házon, higygye el! Figyeljen ide. Az első gazdát elragadták a lovak, öszszetörte magát, meghalt. Az utána következő lakó öngyilkos lett, a következőt meg agyvérzés érte... És most meg ez a hármas halál! Rettenetes látni nekünk ezt a szörnyű, kiégett házat... A tanács Sári Győző, a községi tanács vb-titkára: — Ilyen súlyos tragédia még nem volt Kábán ... Ma délelőtt volt a hatósági boncolás; holnapután én temetem őket.. . — Ön?! — Igen, mint polgári szónok, sok temetésen veszek részt. Az apának, Török Sándornak a szüleit, akik mindketten öngyilkosok lettek, szintén én temettem. Kijutott most ennek a családnak: három hónap alatt öt halottjuk volt... Nem akarok mentegetőzni, de a kérdéseit megelőzve, meg kell kérnem arra, hogy Kabát azért ne arról az utcáról és annak házairól ítélje meg. A Fürdő utca a község külterülete a legelő szélén. Ott a felszabadulás előtt a legszegényebb emberek laktak; talán még van, aki emlékszik, úgynevezett ONCSA-házak azok... Hát, az a rész nehezen fog felzárkózni a falu közepéhez, az emeletes villákhoz. Kabát régen egyébként nagyon szegény emberek lakták. Nád fedelű, földes padlójú szobakonyhák voltak a jellemzők. Mi nagy eredménynek tartjuk, hogy a lakásállomány legalább hatvan százaléka kicserélődött, jórészt az elmúlt három évtizedben. — A tanácsnak, a gyámhatóságnak nem kellett volna jobban odafigyelni Török Sándorékra? — Megmondom őszintén: amíg ez a tragédia nem történt meg, mi nem tudtunk róluk. 6600 ember él Kábán — mindenkiről mindent nem tudunk. Hogy ki italozik, kinek vannak szeretői . . . Szóval nem jutott el hozzánk, hogy „problémás” családról van szó. Szociális segélyt nem kértek, gyámhatósági intézkedésre nem került sor, rendőrségi ügyük nem volt. A férfinak rendes állása van a téeszben: segédmunkás. Sok ilyen családunk van. ők egyetlenegyszer jöttek a tanácsra, amikor az építkezéshez kedvezményes „belvizes hitelt” kértek. Ezt meg is kapták. — És most? Miben, hogyan segíti majd őket a tanács? — A gyerekek temetési költségeit mi vállaltuk. Ez körülbelül 5000 forint. Hamarosan nagyobb összegű (2000) Fotó: MÖNICH LÁSZLÓ