Képes 7, 1987. április-július (2. évfolyam, 14-29. szám)
1987-05-30 / 22. szám
----Micsoda száz év!- • Ez itten Kőszeghy Károly, az énekes. A kép fölöttébb pózos: száz éve ilyen beállításokba kényszerítették az operistákat. Ámbár nemrég láttam néhány fotót Székely Mihályról, az ötvenes években készültek, s azok sem voltak különbek. A fényképész-műteremben nem szeretik az izgőmozgó figurákat. S van még egy-két hely, ahol szintúgy csak effajta merevség járja ... Az aktmodellekre gondoltam, a főiskolán. Barátunk, Kőszeghy Károly baritonista volt a Magyar Királyi Operában, s e minőségében negyvennégy évig szolgálta a társulatot. A közönséget szintúgy, de ez utóbbi szolgálat eredményéről nincsenek nagy illúzióim. Végigkérdeztem környezetem muzikális tagjait — senki nem hallott erről az emberről. Az évkönyvekben ott a neve, szerepelt a Vasárnapi Újságban, de más semmi. Negyvennégy év után! Mindezt azoknak ajánlom figyelmébe, akik oly gyakran hajigálóznak pulpitusok és katedrák magasságából olyasféle szavakkal, mint „örök emlékezet", meg hogy „pozitív irányzatok", s főleg az annyit emlegetett „igazság" . . . Ugyan, kérem... Gondoljanak a csillagokra! Ne az ember rajzolta szimbólumokra. Nem. Az égitestekre. Ott jelennek meg egy adott órában, ahol tavaly, ahol száz éve, ahol a honfoglalás vagy az egyiptomi Radames sorsának beteljesülése idején. Mikor is, mint tudjuk, Amonaszo király még nem volt bariton szerep, amit egy bizonyos Kőszeghy Károly is elénekel majd. Kíváncsi volnék: vajon a mának legjelesebb jelesei közül ki lesz egy XXI. századi operában hőstenor, s ki lesz majd a buffo? Utólag, persze, könnyű lesz kiosztani a szerepeket. (végh-alpár) Nevetik a fiamat — Ma volt egy szakfelügyelő néni az iskolában — meséli a fiam. — Bárcsak minden nap jönne! Nagyon értetlenül nézhetek rá, mert rögtön megmagyarázza : — Olyan szépen kicicomázták az iskolát, mindenütt tisztaság volt, és képzeld, az ebédlőben új terítők voltak az asztalokon, és szalvéták, szépen elrendezve. Máskor soha nincs terítő az asztalon és szalvétát sem kapunk ... Hogy’ is szól a latin közmondás? „Non scelae sed vitae discimus.” Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. Hát, ami az ÉLETre való felkészítést illeti, azt hiszem, nem lehet panaszom az iskolára. — la — Képes Patyolat Régi vicc: Móricka bemegy a patikába és kérdi: — Tessék mondani, banán van? — Nincs — mondja kicsit dühösen a gyógyszerész. A jelenet naponta ismétlődik, a patikus türelme fogy, kiírja az ajtóra: „A banán elfogyott”. Móricka másnap dühösen beront: — Ugye hogy volt... Olvasom az ÉS-ben, hogy valahol a Patyolatban árulják a Képes 7-et. Írták volna meg legalább: melyikben? . . . Vagy menjek a patikába? (—iai) Kerék-agy-rém Megkövülten olvasom az autósok kéthetenként megjelenő szaklapjában a Konsumextől történő „autóvásárlás” viszontagságait. Az írás példaként a legegyszerűbb esetről szól, amikor valaki nem óhajt éveket várni egy Ladára, és van elég valutája (devizaszámlája). Nos akkor (1) a Konsumex Ajándékautó Szolgálatánál tájékoztatják a vámról és az árról, elmegy (2) a devizaszámláját kezelő OTP-be, az itt kapott igazolással felkeresi (3) az Arany János utcai Diplomata Áruházat, ahol igazolást kap, majd (4) vissza az Ajándékautó Szolgálathoz, ahol nyugtázzák az átutalást. Ezután rövid (?, mert esetleg néhány hónapos) várakozás, majd távirat jő, s pihegve szól: átvehető álmunk netovábbja, a Lada. Tehát (5) irány az Ajándékautó Szolgálat, ahol adnak egy papírt, azzal kell a csepeli Merkur-telepre kimenni (6), az autót kiválasztandó. Kiválasztani lehet, de elvinni nem. Mert előbb (7) a kőbányai 7-es számú vámhivatalba kell eljutni (a Merkúrtól kapott papírral), ahol alig néhány órai várakozás, s tumultuózus jelenetek után kézben a csekk, s irány a posta (8). Vissza a vámosokhoz (9), aztán már igazolások a kézben, s vissza a Népköztársaság útjára (10), onnan pedig Csepelre (11) — és máris lehet hátradőlni, mármint a vadonatúj Lada ülésében. És elgondolkodni rajta: árut dollárért eladni — az egyik legjobb bolt, a magyar állam, tehát mindannyiunk számára. Mindent el kellene követni, hogy ebben érdekeltté tegyük az állam polgárait, tehát saját magunkat t eszi 7^75757!^ 'JUT ESZEMBE Az idő: május 16. Röviddel éjfél előtt. Nézem a híradó harmadik kiadását. Már hosszabb ideje figyelem és szeretném felismerni benne a rendszert, mi az, ami újabban ún. nyitó hírnek számít mifelénk. Ezúttal vendég is volt jelen: a KFT együttes egy tagja. Aztán — a nap legfontosabb híreként — egy zeneileg meglehetősen silány részlet hangzott el a Székesfehérvárott megrendezett dzsesszfesztiválról. Ezt a „világrengető” eseményt követték az olyan jelentéktelenségek, mint például a francia kormányfő moszkvai sajtóértekezlete, a NATO hadügyminisztereinek tanácskozásáról szóló híradás és még néhány ilyen, a világ jövőjét illető apróság. Majd egymás után sorakoztak hazánk hírei: népitánc-fesztivál, egy szerződéses üzlet bemutatása és köztük lágyan fuvolázó összekötőszövegek a prédikáció és a líra keverékeként, mintha szándékosan elandalítani óhajtanának ezen a késői órán. De volt öngúny is. Péchy Blanka beszélt a szép magyar beszédről, abban a műsorban, amelyre nemegyszer ráül a hadarás, a selypítés, a pöszítés, a hangsúlyhiba, egyszóval annyi minden abból, ami ellentétben áll a szép magyar beszéddel. Pedig tudni illenék: „akasztott ember házában nem illik kötélről beszélni”. Volt még egy nagyon is lírai fecsely a cseppkövekről, miszerint ezek felszínre hozatala az alpinisták érdeme. A hegymászók ezúttal leként szerinte a mélybe, és nyilván a barlangászok dolga lesz a csúcsok ostroma. És ha már ez Szóba örült, hadd mondom ki: a híradó dolga a hírt adás, a szombat esti három-öt percé a líra. Ha a műsorvezetőknek szerkesztőknek nem jut komoly mondanivaló eszükbe, inkább hallgassanak, a híreket azonban mondják el. Ha jók, ha roszszak. Csak a fensőbbség palástját hagyják otthon. LECTOR Q