Képes 7, 1990. január-április (5. évfolyam, 1-17. szám)
1990-01-27 / 4. szám
ÉS URAIM, lassan elfedik a benne meglévő lényeget. Ha én mondjuk elkezdek rajzolni, először minden cél nélkül vonalakat huzigálok a papíron. Ezekről eszembe jut valami, továbbrajzolom. Akkor megint előhívódik valami, s egyszer csak kezd a kép kialakulni. Amikor kész, nagyon jól érzem magam. Mert a kép kifejezi, ami bennem van. Ez valójában általános dolog. Úgy érzem, a képek ma olyanok, mint az, aki csinálta őket. Viszont ettől kezdve nem lehet azt mondani, hogy ez a kép jó vagy nem jó, legalábbis én nem tudom mondani. Mert az az illető képe, az ő belsejének a képe. - Eszerint úgy gondolod, annak fog tetszeni bármelyik műalkotás, akiben ugyanazt a belső tartalmat hívja elő, amit a művész ábrázolt? - Pontosan erről van szó. Ha nekem tetszik egy kép, ez azt jelenti, hogy találkozik a mi belső képünk. Általában az emberek azt mondják, ez vagy az a kép nem jó. Pedig ez nem igaz, csak nem nekik való. Ám mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy találkozzon az általa előhívandó képpel. Szerintem műalkotásokra nevelni az embereket butaság. Az életre kell nevelni őket. Mert minél jobban „ízlésnevelt” valaki, annál inkább olyan képet szeret majd, amit kevesen. - Ez olyan nagy baj? - így az ember egyre inkább magára marad. Szerintem a művészeti nevelés célja nem az kell legyen, hogy a legnagyobb művészek, legjobb tudósok, műítészek által nagyra értékelt alkotásokat kedveljék az emberek. Azt kellene elérni, hogy szeressék a képeket - ezáltal a szellemük csiszolódjék. Nem kell érteni hozzá. Meg kell nézni a műveket, és azt mondani, tetszik vagy nem. Lehetséges, hogy még ezt se, csak egyszerűen el kell tudni fogadni. Ahogy egy szép tájra sem mondja senki, hogy nem érti. Az érvelés hatásos, mégsem értek egyet, s nem tudom, valaha is meg tudnánk-e győzni egymást, így hát témát váltok. Beszélgetésünk elején szó esett a komputerzenéről, ami most épp állathangokból és zenei hangokból vegyítve van a gépben. Belehallgatunk - visítás, vinnyogás, néhány dallamtöredék... Filmzenének készült. -Ez fura dolog. Kész a film, a zene, de ahhoz, hogy a komponálásért megkapjam a honoráriumot, le kell adni egy kottát. Na most, én nem tudok kottát írni. Meg hát hogy lehet a báránybégetést lekottázni? Még jó, hogy segít a komputer. A film egyébként nemzetközi koprodukció része. Minden részt vevő ország ötperces videofilmben mutatkozik be. Arra gondoltam, ez az öt perc Magyarországot úgy mutassa be, hogy csak állatokat szerepeltetek. A házakban, az utcákban csak vadállatok meg háziállatok mászkálnak, s a film végén elszabadulnak. Egy lángoló hídon vonulnak végig. A Szabadság hídon forgattuk a zárójelenetet, háromszáz birkával meg fehér marhákkal. Mire kész lett a film, épp aktuális... Élő kérdőjellé változom, mire elvigyorodik s megvonja a vállát. Fejtse meg ki-ki, ahogy akarja. - Voltaképpen minek tartod magad: zenész-képzőművésznek vagy képzőművész-zenésznek? Van-e rangsor e két tevékenységben? Megint egy fura grimasz előzi meg a feleletet. - Nem tudok választani. Amikor tizenöt éves korom körül arról gondolkoztam, mi szeretnék lenni, rájöttem, nem akarok semmit megtanulni mástól. Ha kezembe adnak egy ceruzát, csak le kell rajzolnom, ami bennem van, amit én tudok; ha fogok egy hangszert, amit előtte sose láttam, egyszerűen hangokat kell kihozni belőle és az zene... Szerintem az „önkifejezést” tanulni veszélyes dolog, s nekem nem is tudta senki megtanítani, hogyan fejezzem ki magam. És akkor megtaláltam a barátaimat Szentendrén, megcsináltuk a Vajda Lajos Stúdiót, s a képzőművészet mellett zenélni kezdtünk. Anélkül, hogy tanultunk volna zenét. (Na jó, mondjuk, én tanultam egy kicsit trombitálni, amikor úttörővasutas gyerek voltam.) Nekünk a kiállításmegnyitó esemény volt: zenét csináltunk, színházi előadást, amatőr filmet és üyesmiket. Azóta is egyformán fontos nekem a festés meg a zene, sőt, a film is. Egyébként a Bizottság együttes tíz évvel előbb született, mint azt sokan gondolják. Csak amikor a „nyuvév” érdekes lett a közönségnek, fölfedeztek bennünket, hoppá, itt egy „nyuvév” banda, s még jó is. -Miért szűnt meg a Bizottság? - A kapcsolat megvan, néha beszélgetünk, találkozunk. Legutóbb külföldön, vagy három hónapja. Itthon nemigen, én nem nagyon járok sehova. A Bizottság Zenekarnak valójában azért is lett vége, mert nincs kedvem többé másokat arra kényszeríteni, amit én akarok. A zenekar, a rockzenekar - nevezzük így, bár ez nem pontos - tulajdonképpen egy család, amit bizonyos idő után nehéz fenntartani. Speciális huszadik századi műfaj ez, s egyik sajátossága, hogy három-négy évnél tovább nem lehet jó a rockzenekar. Mert ezt nem lehet praxisként csinálni. Azt az érzést már nem tudnám soha fölidézni, ha színpadra kerülnék, mint amikor legelőször álltam közönség előtt, és idegességemben összetörtem a mikrofonállványt, és csak ordítottam, annyira lámpalázas voltam. Viszont ettől volt jó az egész. -Látunk még valaha zenekarral a színpadon? Homlokán összeszaladnak a ráncok, szája széle fölmajd legörbül. Várom, hogy most mókázni fog. Aztán mégis komolyan válaszol: - Borzasztóan örülök, hogy mindezt megélhettem a Bizottsággal, mert az egy nagyon jó zenekar volt. Nem hiszem, hogy még egyszer sikerülne ilyen csapatot összehozni. Meg most már nem másokkal akarok zenélni, hanem inkább belefújni magam a zene világába. Manapság olyan komputerek vannak, amik helyettesíthetik a zenekart. Összegyűlt már az évek folyamán két vagy három nagylemeznyi anyagom. Ki kellene adni. Csak az a baj, megrögzötten ragaszkodom ahhoz, hogy én magam adjam ki őket. Viszont folyton itt ülök a komputeremmel, a kiadást pedig intézni kellene, innen meg, ugye, nem lehet... Jó néhány téma kimaradt. Nem beszéltünk még András kislányáról sem, aki másfél éves és természetesen gyönyörű. Vele teljes a Wahom család. A fiúkkal s a kislánnyal való foglalkozás javarészt a ház asszonyának gondja. - Én meg keresem a pénzt - mondja erről, lakonikus rövidséggel, a festő-zenészfilmrendező, alkotó „mindenes”. DÉCSI ÁGNES LER JUDIT 33