Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)
1990-07-07 / 27. szám
KÖNYV A hitevesztett vadászpilóta szmélyiségfejlődése Egy régi bölcs mondta: Ne vásárolj csukott könyvet! Bombasztikus címlap, nehezen megjegyezhető cím - Dianetika - és a címlap legalján egy kecsegtető mondat, aminek nehéz ellenállni: a személyiségfejlesztés új módszere Ennél hatásosabb alcím aligha akad. Valami kis vaj mindenkinek van a füle mögött, s ha ennek eltüntetéséhez elegendő öt és fél száz oldalt elolvasni, akkor az a kétszázhatvan forint - amennyibe a könyv kerül - semmi. Kételkedésemet mégis ez a mondat ébresztette fel. Vajon létezik-e módszer, amely képes a személyiségen változtatni, különösen a genetikailag kódolt személyiségi jegyeken? És valójában kinek írhatta ezt a könyvet a szerző, ezzel a hatásvadász borítóval, amilyenbe az akciókönyveket szokás burkolni? Az akciókönyvek kedvelői bizonyára nem a lélektanban kívánnak elmélyülni. A fajsúlyosabb, tudós emberek szeme pedig átsiklik az ilyen látványos könyvek felett. De fordítsunk! A könyv hátsó borítóján kedélyes amerikai tengerészt látunk, őszülő halántékkal. Ő a szerző, L. Ron Hubbard - állítólag - milliókat tanított meg boldogabban élni. Némi bizonytalanság támad bennem. Tizenegy milliónál magasabb példányszámról szól a magakellető szöveg, ám lejjebb már 28 milliót említ. „A dinamika nem komor vállalkozás. Noha sok fájdalommal és veszteséggel kell foglalkoznia, a végén mindig nevetést vált ki, mert mindig olyannyira értelmetlen és félreértett dolgok okozzák a bajokat” - olvasom. Belőlem a könyv olvasása nem váltott ki nevetést. Úgy vélem, a mű nem egyszerűen rossz, hanem veszélyes. Visszaél azzal, hogy lelkünk művelésében járatlanok vagyunk. Hosszasan és tudományoskodóan beszél bele a pszichológusok és pszichiáterek dolgába. Mindez nem lenne baj, ha az olvasó tudná kontrollálni, ha lenne rá lehetősége, hogy kiválogassa az igaz mondatok közül a hamisakat. Tanult szakember minden bizonnyal pillanatok alatt megcáfolná némely állítását, ám a laikusokkal könnyedén meg lehet „etetni”. Sokak - a hívők - számára ez a könyv írott mákony. Erre utal a függelék, ahol nyilatkozik a hitevesztett vadászgéppilóta, az ausztrál rögbijátékos, aki súlyosan megsérült, a hatgyermekes anya, aki megelőzött egy gyilkosságot. Természetesen mindannyian a dianetikát alkalmazták. Mégis, az elszórt példák csupán a kételkedésemet erősítik. Ahogy az is, hogy a könyv végén a felhasznált irodalom, a forrásmunkák jegyzékét nem találtam. Ekkora merészségre eleddig csupán egyetlen „tudományos” mű alkotója vállalkozott. Igaz, vele is egyfolytában elégedetlenkedtek a kritikusai, keresik művében a hibát, kutatják a tévedéseket, bár jobbat még senki sem tudott alkotni. A világon számtalan névvel illetik, s van olyan vallás, amelyik tiltja kiejteni a nevét. Ő az Úr! BAGOTA EDIT KIÁLLÍTÁS Művészeti forrásvidékek Teremthet-e új erőforrásokat, felszabadíthat-e eleddig ismeretlen energiákat a művészet? Hát persze! Sőt arra is képes, hogy a palackból kiszabadított szellemet vékony műanyag csöveken a padlóba épített szellőző rácsán át a föld színe alatti titkos raktárakba vezesse el. Ez azonban már egy következő kiállítás témája volna, a Műcsarnok most látható Resource Art (magyarul: Erőforrások) című tárlata után logikusan következő Reserve Art (Tartalékok) összeállításé. Egyelőre azonban alig van mit a tartalékba tennünk: az országot fogva tartó gazdaságpolitikai kurzushoz alkalmazkodva új erőket igyekszik felszabadítani a művészet is. Egyik másik kísérlet akár analógiának tekinthető. A halas csendélet uborkásüvegében néhány doboznyi olajos szardínia rohadozik, a felszabaduló gázok azonban nem szorítják össze az üveg alatt lévő vastag rugót, annál is kevésbé, hiszen felfelé terjednének, ha terjedhetnének. Arrafelé azonban szorosan záró üvegkupak állja útjukat, úgy ahogy a halas kompozíció környékén azért „valami bűzlik”, illetve szó szerint something is rotten. Hát nem ezt ismételgetjük mindhiába évtizedek óta? Mindazonáltal most mintha mód lenne lemosni a gyalázatot: az Újraértelmezett elemek a művészetben alcímet viselő kiállítás számos objektuma fordult arccal a víz felé (vesd össze: „csak tiszta forrásból”). Elvileg víz csordogál a tablóba rendezett fekete gumicsizmák között és a mosásra váró sörösüvegek környékén éppen úgy, mint gyakorta a hátunkon is. Hozzá felmosórongyot is kínál Teresa Murák, egy lengyel alkotó objektje régészeti lelet:anyagát a varsói Wizytek apácarend tagjai szőtték a zárda kertjében termesztett lenből és kenderből a 20-as években. Felületét most mesterséges penész borítja. Valódi viszont a gombatenyészet félig telve ottfeledett borospoharakban Jacob de Chirico és Angelica Thomas Kereszteződés című munkájában. Saját krédója szerint a kiállítás az apadó természeti erőforrásokra és a kontroll nélküli emberi beavatkozás veszélyeire hívja fel a figyelmet. Mégsem környezetvédelmi, inkább környezetelemző bemutatót láttunk, különös tekintettel a nem anyagi jellegű energiák tárgyiasításának kísérleteire. Nicolaus Lang Madame Curie-nek dedikált Ércszállító kocsi című installációja a legszebb bizonyíték: a sötétet és világost váltogató teremben furcsa fények egyszerre nyomasztó és megnyugtató felvillanással jelzik, hogy a láthatatlan fizikai és szellemi energia tényleg része lehet életünknek. ACSAY JUDIT HANGLEMEZ Varietas delectat Nem csap be a cím, a változatosság csakugyan gyönyörködtet, ha ilyen különleges szellemi lakomát kínál. A magyar költészet két jeles alkotását, Illyés Gyula Bartók és Pilinszky János Apokrif című versét mondják Hungarotonlemezen/kazettán színészetünk kiválóságai és maguk a szerzők. Kedvelem a műfajt. Nem a versre és a versmondásra gondolok (kedvelem, persze, azokat is), hanem a „mindenki másképp csinálja” című türelmi tanfolyamra. Ha már eljutottunk annak fölismeréséig, hogy ugyanazt a verset többféleképpen lehet tolmácsolni, előbb-utóbb elfogadjuk a másképp gondolkodás jogát nagyobb horderejű kérdésekben is. Nem lehet mindjárt a politikai toleranciával kezdeni, elégedjünk meg először az esztétikai szabadgondolkodással. Ez sem megy egyik napról a másikra. Túl sokáig írták elő, mi tetszhet nekünk és mi nem. Illyés Bartók-verse a többi között épp erről szól: az ízlésterrorral „hangzavarnak” bélyegzett zenéről, amely mellett dacosan kiállni nem csak esztétikai, hanem adott esetben társadalmi, sőt politikai tett - mint ahogy a maga nemében a bartóki Mű is az. Izgalmas kaland végigélni, ki hogyan értelmezi a költeményt. Gáti József a klasszikus iskola utolsó mohikánja, talán az egyetlen nagy előadóművész, akire még illik a régi terminus: szaval. Dörgő, teátrális pátosszal mondja a verset, mint aki egy színházterem hallgatóságát képzeli maga elé. Papp Zoltán épp az ellentéte, ő a legmodernebb a négy színész közül: lefojtott, intellektuális versmondása tele van belső feszültséggel, a lépte is gyorsabb. Bessenyei Ferenc robusztus, kérlelhetetlen erővel mint jókora pörölyt csapja oda a verssorokat, az ő értelmezését gyűlölet és düh dirigálja; ha szó és hang ölni tudna, a bartóki szellem ellenségei megsemmisülten omolnának össze. Sinkovits Imre már az első sorban gúnyosan indít, s egyre fokozza a malíciát, a nagyságra kicsiny, törpe lelkű zenei és politikai botfülűek ellen kihegyezett szarkazmust. Végül Illyés tolmácsolásában is hallhatjuk a verset, a költők előadásmódját általában jellemző, kissé kántáló hangon, amelyhez a bensőséges bölcsesség és a ráolvasások, siratóénekek hangulata társul. Pilinszky szikár remeke, a pusztulás komor vízióját fölidéző Apokrif kevésbé ad lehetőséget az interpretálás látványos különbségeire - egyértelműbben kijelöli az előadói hangvételt, dinamikát és ritmust. A hang amplitúdója ebben az esetben nagyjából azonos, a „mutató” nem lenghet ki túlságosan, a fájdalom takaréklángon éget vagy belülről izzik. De azért vannak eltérések. Latinovits Zoltán a pillanat ihletében mondja a verset, mintegy a katasztrófa megtörténtekor. Kézdy György a rettenetesen fölháborodó értelem magyarázatát fűzi hozzá, előadásmódja mementó jellegű; Mensáros László fáradt, megtört, szaggatott araszolása egy elmúlt tragédiát idéz föl megrendítő tárgyilagossággal. S ami Pilinszky tolmácsolását illeti, kivételes csoda, mert művészi teljesítmény: a vers legbensőbb ihletét hitelesíti. Ritka élmény, nem elég egyszer meghallgatni: többször kell, mint a klasszikus zenét, kittab .. ■ b . n ■ t. * i &a . . n&rdi ' H