Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)
1990-09-22 / 38. szám
oldalunk Háttér Rémlik, mintha (nem is oly rég s nem is olyan olcsón) megnépszavazott volna egy s mást az ország a politikai propaganda munkahelyi-munkaidőbeni tilalmáról. Egyebekkel egyetemben. Mármost, ehhez képest, legújabban különös divatot él meg, aki némely államférfiúi (már-már azt írom: verbális) megmutatkozások, magyarán: szóbeli tájékoztatók nyilvánosságául szegődik. A képernyő előtt természetesen. Amely - kimondatott - pártsemlegesen közvetít. Csakhogy a szavak mögöttese néha e fölülemelkedettségnek ellentmondani látszik. Nem a gondolatoké - a látvány háttere ezúttal, előlépve olykor a figyelemkeltés fő motívumául, hangtalanul helyettesítendő egy-egy hangsúlyt, netán írásjelet ama miniszteri mondandóban. Beszél ez a miniszter, a másik miniszter - miniszterül beszél, nem pártul, hiszen éppen államhivatalnok, nem taggyűlési felszólaló. Ám, úgy tetszik, ott hátul változatlanul kísérti - számmisztikájában legalábbis - a mozgalmi-dekorációs ikonográfia hármasságának hagyománya. Mert a főfel címerének két felén ott duplázódik, ugyanakkorában, egy-egy nyeles liliom (tulipán?), bizony, pártjelvény az. Mármost ő, a tájékoztató miniszter dolgozik, amikor tájékoztat. Fizetett munkája ez is, tehát ideje munkaidő. Ezt bárhol tölti - a munkahelyén van. Ahol, ahogy megszavaztuk, tilos a politikai propaganda. Hogy ez egy pártszékház terme voltaképp? Megkérdezhetnénk, miniszteri konferenciához mért nem minisztérium a színhely...? De ez már másik glosszába ér át. (HARS) még mindig nem tanultam eleget az elmúlt negyvenöt évből. Meg is van az ilyesminek a böjtje. A tisztítóban egy kedves hölgy szétteregette a nadrágokat, alaposan megvizsgálta őket, majd még kedvesebben azt mondta, ők ezt bizony nem tudják vállalni. Nem és nem, hajtogatta, különösebb indoklást nem adva. Kezdett is megszokott, sőt bensőséges lenni a helyzet. Igaz viszont, hogy pontos eligazítást kaptam, melyik nadrágot hogyan, miben mossam ki otthon. Egy szavam se lehet. Ahogy az újságíróknak, még régen. D. MAGYARI Tisztulási folyamat Ha már a lelkiismeretem nem lehet tiszta - melyik újságírónak lehet az manapság? -, legalább a nadrágjaim legyenek tiszták, gondoltam, és bevittem őket egy tisztítóba. Gyanútlanul, hisz’ az volt kiírva: „Tisztító”. Akkor itt nyilván tisztítanak, véltem én, mert Volt Megnyugtatott, még ugyanazon nap délután, a cáfolat a túl korán kelt híradásra: nem haragszik a keletnémet miniszterelnök. Vásárvizitálóban, Lipcsében, nem azért kerülte el a magyarok standját, mert megneheztelt ránk egy sietős diplomáciai aktus nyomán. Nevezetesen, hogy „a magyar kormány alkalmasint »leírta« az NDK-t a politikai térképről, jó néhány hónappal a német állami egység helyreállítása előtt” (Magyar Hírlap). Nem, a jó istennek hála. Hanem, hogy a feltételezés egyáltalában előmerülhetett, talán nem véletlen mégsem. Alighanem van abban egy csipet bűntudatféle is, afelett a divatosodó eufóriás kapkodás felett, amellyel újabban hajlamosak vagyunk ittott a vágyaink szerint megelőle Szóra érdemes ilyentájt, szeptember második felében, amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, szívesen írnám le magam is: „egy gondolat bánt engemet”. Még akkor is, ha tudom, hogy a költő ebbe az „egy”-be egy élet keserveit, kínlódásait, egy nemzet jövője iránti aggodalmát fogalmazta meg. De ne feledjük: ehhez egy Petőfi kellett. Mi ma, itt, a mai Magyarországon nem a hősi halálra, inkább a hősi életre készülünk és eközben sok-sok gondunkat fogalmazhatnánk meg. Bár abban kétségtelen van rokonság a múlt századi prófécia és napjaink között, hogy sorsfordulóban vagyunk, hogy aggályaink, félelmeink vannak, sőt néhanapján - nem is kevesebben - ezek erősödnek is. Igaz, aki megkísérli túltenni magát a napi keserveken, az igaz és olykor igaztalan megítéléseken, az egymást becsmérlő oktalan vádakon, az előtt felrémlik az igazi, a megkülönböztetés nélküli, a véleményeket tisztelő, a bűnökre lesújtó demokrácia - vélhetően hoszszabb távon - jólétet is teremtő arculata. S ha már megidéztem a költőt, hadd folytassam vele: „És addig? addig nincs megnyugvás”, és azt is: „talán az élet munkáinkért nem fog fizetni semmivel”. Ez ugyan nagyon pesszimistán hangzik, de nem az. S bár ez igazán jellemző napjainkra, és nemcsak azért, mert sok tudó hallgat, de azért is, mert sokakat meg sem hallgatnak, hallanak. De ezt nem akarom folytatni, meg leltárt sem szeretnék írni, már csak azért sem, mert előttünk az önkormányzati választások és egyáltalán nincs szándékomban a kialakult csatához muníciót szállítani. Az elvontnak tűnhető fejtegetés helyett néhány földönjáró példát említenék, amikre első pillanatra akár ráillik a jegyzet címe , egy szó, szóra sem érdemes. Meglátjuk. Elmesélem tehát, milyen - látszólag - apróságok jelzik számomra a morál, a nemtörődés mélypontjait. Székházunkban (de tudok egyéb címeket is!) évtizedek toldozása-foldozása után, ez év közepére végre elkészült az új lift. Furcsa mód úgy alkották meg, hogy minden emeleten, mielőtt megállna, rémisztően zökken egyet-kettőt, mintha göröngyös úton járna. (Lehet, hogy a göröngyöket is beépítették?) Ezt a fel- és lefelé haladó járművet - a használati utasítás tanúsága szerint - minden tíz évnél idősebb ember kezelheti. Igen ám, de ami szerte a világon igaz, az nálunk nem teljesen. (Időnként státusos gombnyomogatója is van!) Ugyanis napok óta nincs mit kezelni. Az új alkotmány bedöglött. Az Erzsébetvárosban (VII. kerület) küzdött egymással két társaság is, hogy megnyerjék a lakók többségét az ő parabolaantennájuk megvételéért. Az egyik diadalmaskodott, el is végezte a munkát. De egy szép napon az antenna megszűnt működni. Az utca lakói sorba hívták az illetékeseket. De csak a portást találták, aki közölte: a kábeltelevíziósok mind szabadságra mentek, így aztán, aki könnyelműen elhajította régi antennáját, ábrándozhatott afelől, hogy nálunk mennyire nem igaz a mondás: munka után édes a pihenés. (Bár a teremtés sem volt tökéletes!) A Malév esztendők óta hirdeti új, nagyon sok pénzbe került arculatát. Egy vasárnap ezt magam is megtapasztaltam. Vendégem mesélte: a fedélzeten elolvasta a kettős választékból álló étlapot. Aztán közölték vele: sajnos csak az egyik van. Ugyanis kiderült, hogy új arculat van, de az ételféleségekből a „cateringesek” nem egyformán adagolnak, így aztán a szerencsésebb még válogathat, a pechesebb nyalhatja a szája szélét. Ilyenkor, vagyis vasárnap természetesen nincs nyitva az újságos, sem a trafik, hiszen az a nyolc-tíz gép, amely indul és érkezik, esetleg növelhetné a forgalmukat. De hát kit érdekel ez. (És a privatizáció után?) A vendégek számára fenntartott presszó pultjánál a reptér rakodómunkásai isszák a sört és egyebet, eközben fennhangon évődnek, civódnak és mondják mindazt, ami eközben nálunk szokás. Két hét múlva választunk... gézni a történelmet. Nagytakarítani kicsit a más háza táján, ha már idehaza úgyis kezdünk odavissza belejönni... Egy nap híján egy hónappal épp a sokadszorra talán véglegesül bejelentett német egyesülési dátum előtt nyilatkozik A Hétben az NDK budapesti nagykövete. Ki is írják, többször is: a „volt”. A volt nagykövet? A volt NDK-é? De hisz’ itt van, halljuk-látjuk. Akkor valamit csak mégis képviselnie kell - egyelőre. Ugyan, várjuk már ki azt a hangyányi időt a hivatalos rangfosztásig! Akadna annak a ,,volt”-nak jobb helye addig is, teszem azt, amikor hírül adjuk, hogy megszólal a román király. Vagy a bolgár cár. Mert hogy ők valóban voltak (egyelőre?). Nem érdemes fölöslegesen firtatni, hogy a volt - vagy éppen a hiánya - jelzi-e a feszültséget, túl a fizikán is. HÁGYÉ \