Képes Európa, 1998. április-június (7. évfolyam, 13-25. szám)
1998-04-22 / 16. szám
Mindenemat. Régebben jobban ismerték a baletttáncosokat. Ma már kevesen tudnának a szakmából három-négy névnél többet felsorolni. Volf Katalin az ismertebbek közé tartozik. Sok főszerepet táncolt már el, többek között még főiskolás korában megkapta Seregi Lászlótól a Rómeó és Júlia női címszerepét. Beutazta a fél világot, érdemes művész, fellépett már prózai szerepben is. És még csak harminchárom éves! Bár így is letagadhatna a korából több esztendőt... - Gyerekként is örökké táncolt már? - Korán kezdtem - válaszol nevetve. - Négyévesen már Farkas Edit mesternő csoportjába jártam. Emlékszem, utána hazafelé menet mindig kaptam aputól csokitortát és kólát a cukrászdában. Ez volt a mi közös titkunk, hiszen ez mindig vacsora előtt volt, én pedig rossz evő kislány voltam. Na, ez megmaradt tisztán a gyerekkoromból: az étkezések alatti veszekedések... „Egyél, kislányom! Nem eszem!” Volf Pál, az édesapa „Eleven, nagyon mozgékony gyerek volt. Mindig le kellett kötni valamivel. A vizet kiskorától imádja, apja lánya! Emlékszem, még babakocsival kivittem a Városligetbe. Kivettem a kocsiból, fél pillanatra másra figyeltem. .. Kati máris bent állt a szökőkút közepén. Hogy én mit kaptam otthon!" - Sovány kislány volt? - Igen, de belevaló! Tele voltam energiával. Egy ideig a Bajza utcában laktunk... Állandóan rohangáltam, lógtam a porción, fociztam, együtt játszottam és néha verekedtem a fiúkkal az utcán és a téren. Hebrencs, örökmozgó gyerekként nem tudtam sokáig egy helyben ülni, csak ha könyv volt a kezemben. Képes voltam egyetlen nap alatt egy regényt elolvasni. Evés közben is olvastam, akkor jobban ettem. Szóval, ilyen összevissza gyerek voltam. - De amikor bekerült a Balettintézetbe, bizonyára eltűnt a hebrencsség, az öszszevisszaság, s rend és fegyelem lépett a helyébe... - Hamarabb eltűnt, mert a balettet megelőzően szertornáztam. Keményen dolgoztunk, s valóban rend volt és fegyelem. Nagyon szerettem, ugyanakkor nagyon féltem a tornától. A gerendán mindig összetörtem magam. Állandóan tele voltam zúzódásokkal, kék foltokkal. A tornával párhuzamosan jártunk Berczik Sári nénihez művészi tornára, valamint Neumann Ilonához és Sterbinszky Lászlóhoz balettre. Ott mindig ügyesebb voltam. Ezért kilencévesen már a Balettintézetbe felvételiztem. Emlékszem, az utolsó fordulón egy kislány spicc-cipőben járkált, mi pedig irigyeltük, hogy milyen ügyesen lépked. Azután bementünk a vizsgabizottság elé, ahol azt kérték, improvizáljunk. Ezt nemigen értettük, de egy bátrabb kislány elkezdett mozogni, én meg azt csináltam, amit a tornán tanultam. Sterbinszky László balettmester „Egyszer leesett a gerendáról, megütötte reagát, én vittem haza kocsival. Ült hátul, sírt, durcás volt. Megkérdeztem tőle, nem akar-e inkább balettozni. Mogorván, azonnal rávágta: - Nem! Azután mégis találkoztunk a Balettintézetben a felvételin. A tízéves kislány olyan ugrásokat mutatott be, hogy az egész zsűri csak őt nézte. Szorgalmas, jó diák volt. Osztályelső, ösztönös tehetség." - Kemény volt az a kilenc év az intézetben? - Szerintem nem. Igaz, az első két évben nekem könnyebb volt, mert a tornászmúltból sokat hasznosíthattam. De rendes gyerek voltam, mégsem lógtam. Már akkor is szerettem táncolni. Az viszont biztos, kevesebbet nyüzsögtem. Este hat hét felé, mindig nagyon fáradtan értem haza. - Mikor kezdte érezni, hogy a tanulástól függ a jövője? Hogy nagy a tét? - Elég korán. A negyedik év végén feloszlatták az évfolyamunkat. Egyedül maradtam lány pár fiúval. Egy évfolyammal feljebb kerültünk, kihagytuk az ötödiket. Mi, a kicsik bekerültünk egy felnőttesen gondolkodó, komolyan dolgozó csapatba. Na, ott éreztem, hogy ez nem játék. Egyébként nagyon jó társaság volt, a mai napig öszszejárunk. Büszke vagyok, hogy velük végeztem. A Giselle-ben ifj. Nagy Zoltán partnereként