Képes Figyelő, 1947. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1947-01-04 / 1. szám

QABOR ANDOR: ILISS,RAMON IBS SXOR Szabadjon még a múltba visszamenően is szkeptikusnak lennem a magyar kultúra külföldi képviseleteivel szemben. Beismerem, hogy gyanakvó szemmel néztem a különböző olasz és német és spanyol és portugál területen levő magyar intézeteket és akadémiákat ( mert ilyenek is vannak, legalább is azt olvasom a lapokban, hogy egy Rómában működő Magyar Akadémia abban a kellemes helyzetben van, hogy vendégül láthat magyar írókat, aminek a magyar írók szempontjából örülök, de az államkassza szempontjából sehogy sem tudok örülni, hacsak ki nem derül, hogy a római Magyar Akadémiát olasz pénzen tartják fenn, ami nagyon nem valószínű.) De még kevésbbé vagyok elragadtatva attól, hogy ilyen intézetek ma is működnek külföldön. Nem is abból a szempontból, hogy csak a jóságos-jóisten tudja, kik-mik azok a kultúraterjesztők, akik ezekben az intézményekben ülnek és valutás fizetéseket húznak, hanem abból a másikból, hogy — feltéve, hogy kitűnő emberek — most és még sokáig minden erőre idehaza van szükség. A Horthy-rezsim elég jól működött ezen a téren és, miután sikerült az első évek vérszagát magáról leparfömöznie,jó sajtót” hozott létre külföldön a maga számára. De hogy ez hasznára lett volna a magyar kultúrának, azt tagadni merészelem. És mi van most? Illetve: mi legyen? Ha bíznám abban, hogy valóban a magyar demokrácia elsőrangú képviselőit küldenék ki ezekbe a fölösleges intézetekbe, akkor azt mondanám, jó pazaroljuk az embert és a pénzt is, hátha kijön belőle valami. De ebben bízni nagyon nehéz,nézzük meg politikai külképviseletünket s azt a csúf harcot, sőt hercehurcát, ami minden követi állás körül kavarog, nézzük meg, hogy Andaházy Kasnya Béla csakugyan török követ lett !) s szálljunk magunkba és egyelőre csináljuk idehaza a demokrácia magyar kultúráját, a kultúra magyar demokráciáját s csak aztán terjesszük jó hírét neki valutával fizetett képviselőkkel. Egyelőre egy kis baj van ezzel az üggyel. Egy hetilapban olvasom Pödör László tollából, aki a külügyminisztériumban dolgozik s akinek köze van a külföldi kiküldetésekhez, a következő sorokat : * .. .gondolkozásra késztet, hogy míg a kultusztárca megbízásából 1938-ban 29 főnyi szakszemélyzet (intézeti igazgatók, professzorok, lektorok, altisztek) tartózkodott összesen 22 állomáshelyen, addig az 1946—47-es tanévre összesen 42 külföldi alkalmazottnak kért a kultuszminisztérium külföldi illetményt 30 állomáshelyre. Az 1930-as állapothoz képest ezek közül 16 poszt egészen új. Az indokolás természetes : a magyar kultúra ismertetése s hírnevünk helyreállítása teszi szükségessé.* Nem értek egyet Pödör László utolsó mondatával : a demokrata magyar kultúrát, amely még nincs meg, nem kell ismertetni és hírnevünket, amennyiben ezen a régi hírnevünk értendő, nem kell helyreállítani. Mert az joggal rossz. Új hírnevet kellene magunknak építenünk odakint, s ennek az lenne az alapja, hogy síppaldobbal meghirdessük, hogy nem vagyunk azonosak a megelőző Horthy-kultúrával, Szálasi nevű államférfiúnkról és az ő kultúrájáról, amely szintén elég alaposan bennünk van, nem is beszélve. Hogy a harminc külföldi állomáshely negyvenkét kultúra-dobása mennyibe kerül, azt meg sem kérdem. De vannak belföldi állomáshelyek, amiket fontosabbaknak tartok. Például a szobit. Szob Budapesttől száz kilométerre sem fekszik és ott— mint a Szabad Szó írja — nincsenek iskolapadok az iskolában s a gyerekek egymás hátán írják az iskolai dolgozatokat. S a szübi tanító elmondja, hogy nem szerezhet be iskolapadokat, mert azok tizenhatezer forintba kerülnének. És úgy mondja el a derék ember, mintha az ő feladata volna az iskolapadok tizenhatezer forintját előkeríteni! Róma és Lisszabon és Buenos Aires valamivel messzebb vonnak, mint Szob s ezért az a benyomásom, hogy fontosabb az, hogy Szobán kultúra legyen, mint az, hogy Buenos Airesben a magyar kultúrának jó hire legyen. Csiky Gergely írta a »Fenn az ernyő, nincsen kasa című vígjátékot s az alapos magyar kultúra következtében biztos vagyok benne, hogy legalább egymillió magyar városlakó nem tudja, mit jelent ez a mondat. Hát ezt jelenti: Lisszabont és Szóból. De a magyar demokráciának nem kell felújítania a Csiky-darabot. KI TUD RÓLA Kovács László Györsy szót: Budapest, 1910. február hó 11-én. Anyja nava: Székely Róza. A fehérvéri úti Goldbergergyárből, 1944. november 29-én vitték el, a 109/19. must. azézaddal Oranienburgba, (Saxenhausen), ahonnan december 15-én továbbvitték Ordrusba (Thoringia), azóta Semmi nyom. Értesítést kér: Kovács Dezső, Budapest, VII., Dembinszky utca 9. fsz. 1. AJKTOTT DAL Írta: NAGYIVÁNYI ZOLTÁN Nem emlékszem, mikor kaptam olyan szívhezszóló karácsonyi ajándékot, mint az idén. Hogyan is emlékeznék, miután ez az első eset, hogy a szeretet ünnepén valaki egy dalt suttogott a szívembe. Ez úgy történt, hogy este lévén, már éppen haza akartam menni a kis espressóból, hol a napi munkám utáni egykét pihenő órát szoktam igazi pesti módon beszélgetve, álmodozva, jó erős kávét fogyasztva, mindkét nembeli, de egyforma gondolkodású barátaim társaságában eltölteni, mikor a helyiségbe belépett a nyilasok által meggyilkolt mostohafiamnak volt legjobb barátja . .. Gyuri, ahol itt, hol más európai nagyvárosban, mindenütt csak percekre felbukkanó nyugtalan lelkű poéta ki a legtehetségesebb dalköltők és szövegírók közé tartozik. Meglátott, belémkarolt és a pult mellett szorongó vendégek tömegében a szokása szerint elhadarta a bánatát. Elmondta, hogy panasza van a magyar rádió ellen. Ugyanis ő a szerzője annak a dalnak, mely hallatlan karriert futott be a világon. A rend kedvéért megjegyzem, ezt a félmondatot én írtam hozzá a szavaihoz, bár ő is elmondhatta volna, hiszen olyan alkotásról van szó, mely joggal belesírta magát mindazok lelkébe, akik az előttünk leviharzott vérörmiben lelkileg megsebesültek. Ne beszéljünk a dolgok mellé, a „Jiddische Marie* című dalról van szó. Keresztények sírjatok ! — hallom ítéletemet azon nem zsidó olvasóim ajkáról, akik nem veszik maguknak a fáradságot, a következőket is elolvasni. Bizonyára lesz olyan is, aki dühösen levágja ezt a jó lapot és csúnya szavakat fűz a megvető mozdulatához, melyeket, fájdalom, az én címemre intéznek. Pedig aki végigolvassa a cikket, annak rá kell jönnie, hogy »Keresztények ne sírjatok«, hanem .kördljetek. Ünnepi szépségű dolgok következnek itt kérem, de elább a magyar rádióra vonatkozó panaszt kell elmondanom ; a gyönyörű dalnak nyugtalanlelkű költője ugyanis azt neheményezte, a poraiból valóban Phönixként kiemelkedett intézményünk jeles igazgatója előtt, hogy míg a szóbanforgó dalt a norvégektől kezdve a Fokföldig minden rádió világgá sugározza, addig éppen Magyarországon, a szöveg szülőföldjén kell azt nélkülözni. »Bizonyos rétegek érzékenységére való figyelemmel mellőzzük a dal leadását« — válaszolta az illetékes szakférfiú, kellő diplomáciai érzékről téve imigyen tanúságot. Ennyit mondott a költő és most beszéljünk mi. Elsősorban azokról a bizonyos rétegekről kell szólanom, kiknek az érzékenységét a rádió ilyen tapintatosan védelmezi. Ne méltóztassanak megijedni, nem fogok gorpzabáskodni. Olyan valódi karácsonyi áhítat szállt a szívembe a fájdalmas dalszöveg révén, hogy a tollam illetlen szavak használata esetén biztosan felmondaná a szolgálatot. A tropikus vadonban emberevők között hittérítői szolgálatot végző, minden földi jóról lemondott szerzetesek szelíd hangján igyekszem a gondolataimat kifejezni. Mélyen tisztelt »bizonyos rétegek !« Ez a gyászoló dal zenéstül és szövegestül, a címe ellenére, nem a zsidók kizárólagos sajátja. Ez az önöké is. Annyira az önöké, hogy önök naponta, sokan az áhitatosságuk mértéke szerint bizonyára többször is, térdet, fejet hajlítva, minden más gondolatot elfelejtve, ahhoz az Anyához fohászkodnak oltalomért, akinek a fájdalmát nem lehet földi mértékkel kifejezni, hiszen az ő fiát, a mi, történelmen, vitán, bölcselkedésen, gyarlóságokon felül álló örökös királyunkat az emberek gonoszsága keresztre feszítette. Tudom, hogy a kérdéses dal nem az égi Védasszony-Anyához lett címezve, de ez nem tesz semmit a lényeg szempontjából, mert el méltóztatik-e képzelni, hogy ő, az erre egyedül illetékes, ugyancsak minden bírálaton felül álló szent lény ezt a dalt, úgy ahogy van, elmeszül, szövegestül, zenéstül ne fogadja el forró, megértő szeretettel? A fájdalmas anya ne értené meg a másik sokezer, tíz-, százezer, sőt millió anyának a bánatát, kik a gyermeküket siratják? Én válaszolok Önök helyett. Olyan anya nincs, aki ezt ne fogadná el... fenntartás nélkül . .. úgy ahogy megírták. De ha ez így van, mint ahogy nem lehet és nincs is másképpen, akkor ez a dal valamenynyiünké. Akkor az nyugodtan szólhat a magyar rádióból, tetszik tudni kikhez? A megértőkhöz, a jókhoz, az okosakhoz, az igazi keresztényekhez, a békülékenyekhez, a jóvátevőkhöz, a boldogokhoz, kiknek megmaradtak a gyermekeik, a gyászolókhoz, kik nemcsak Auschwitzban, hanem a Donkanyarban és egyebütt vesztették el szívük gyümölcseit és végezetül még valakikhez, talán elsősorban azokhoz, kik a történtek ellenére még ma sem ébredtek a valóságra. Azokhoz is szól, kiknek nem volt elég a múlt. Kik szörnyű vágyálmokat rejtegetnek a bensőjükben, bosszúért lihegnek és fogcsikorgatva ébrednek a kegyetlen álmaik után. Mondjuk meg bátran, ez a dal mindenkihez szól, ami pedig a címét illeti, mely ama bizonyos rétegek előtt ostoba ellenszenvet válthatna ki, arról legyen szabad kijelentenem, úgy érzem, megszámlálhatatlan emberi lelkek nevében, hogy az a cím két okból gyönyörű : azért, mert anyáról és azért, mert egy fájdalmas, löldözött és szenvedő anyáról szól. Olyanról, aki miattunk vesztette el a gyemekét. Ha ezt megértjük, akkor az anya sebei be fognak gyógyulni, hiszen a Keresztre Feszített sem halt meg hiába és fel is támadott. Én az Olajfák hegyére gondolok és várom a dalt.