Képes Ifjúság, 1987. (42. évfolyam, 1819-1858. szám)
1987-11-25 / 1854. szám
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT Marcel Duchamp (1887-1968) „A veszély abban rejlik, ha az ember a közvetlen közönséget elégíti ki — azt, amely körülveszi, amely elfogadja, amely lehetővé teszi sikerét és minden más egyebet. Ehelyett érdemes ötven, vagy akár száz évet is várni az igazi közönségre. Engem ez a közönség érdekel.” Marcel Duchamp, legendás hírű francia művész sorai ezek, de most, hogy születésének századik évfordulóját ünnepli a világ és retrospektív kiállításain talán valóban az „igazi közönség” zsongja körül műveit, azért el kell ismerni, hogy életében sem volt ő egy magányos, félretolt zsarus. Épp ellenkezőleg, 26 éves volt, amikor négy képét kiállították a New York-i Armory Show elnevezésű botrányos kiállításon, s művei akkora feltűnést keltettek, hogy egyik kritikusa szerint az Egyesült Államokban akkoriban Napóleon mellett ő volt a második leghíresebb francia személyiség. Ekkor már egy rendkívül változatos festészeti opuszt mondhatott magáénak, melyben igen szeszélyesen váltogatták egymást a realista, az impresszionista, a posztimpreszszionista és a kubista stílusú képek. A csúcsot a Lépcsőn lemenő akt című festmény jelentette, melyben a művész a kubista és a futurista tapasztalatokat összegezve jutott el egy vadonatúj formakincshez. Duchamp-ot azonban nem elégítette ki a siker. Ha a sikerre vadászott volna, csinálhatott volna még pár Ducati Lépcsőn lemenő aktot, ő azonban egy egészen más formulára tért át. A régi roueni utcán sétálgatva egy nap valamelyik kirakatban igazi csokoládémalmot pillantott meg. A látvány aranyira lenyűgözte, hogy még 1913-ban elkészítette a furcsa masina néhány képmását: végsőkig festőietlen, precíz rajzokat, melyeket senki sem becsült semmire. Azonban a csokoládémalom-korszak sem tartott sokáig. A modellhez való mániákus hűség újabb ötlethez vezette el: mi lenne, ha a képmás helyett magát a modellt állítaná ki? Ez a kérdés hívta életre az úgynevezett ready-made-eket, vagyis azokat az iparilag előállított kész tárgyaikat, amelyeket Duchamp esetenként pusztán aláírásával, máskor pedig apró módosításokkal nyilvánított műalkotássá. Egyik írásában hangsúlyozta, hogy a readymade-ek kiválasztását nem az esztétikai élvezet érzése diktálta. A választás a vizuális közöny gesztusaként a jó vagy a rossz ízlés teljes kikapcsolásával jött létre. 1913- ban például egy konyhaszékre szerelt biciklikereket állított ki, később megvette egy téli táj olcsó reprodukcióját és elnevezte Gyógyszertárnak, mivel horizontját két kis ponttal, egy pirossal és egy sárgával egészítette ki Duchamp ready-made-jeiben a kritikusok többsége a polgárpukkasztás legtisztább megnyilvánulását vélte fölfedezni, a minden ellen lázadó dadaisták pedig rövidesen sztárként kezdték ünnepelni. Egy dologban azonban mindkét tábor egyetértett: Duchamp gesztusai alapján művészetellenesek, vagy ahogy manapság szokás mondani, antiművészetiek. Különösen 1919-től kezdve erősödött meg ez a vélemény, amikor is a francia művész Leonardo híres Mona Lisájára támadt. Egy olcsó reprodukciójára csúfolkodó bajuszt és a franciául tudók számára legalább olyan szentségtörő öt betűt rajzolt: L. H. O. O. Q. Az utóbbi egy szóvicc, ami összeolvasva annyit jelent, hogy ,,ég a feneke”. Ez a mű látszólag a dadaista nihil jellegzetes megtestesülése, és semmi több. Duchamp azonban abban különbözött a dadaista átlagtól, hogy még a legegyszerűbb tréfái is komoly szellemi tartományok felé mutatnak. A Mona Lisa alá írt szójátékról például eszünkbe juthat, hogy Leonardo is a szójátékok mestere volt, s ha ezen fölbuzdulva további párhuzamokat keresünk, egész sorozatot találunk. Képes Ifjúság 20. oldal