Képes Krónika, 1936 (18. évfolyam, 3-52. szám)
1936-01-19 / 3-4. szám
kis uzsonnáskosár. Néha-néha odanézett, ahol a sok kis gyermeksapka meg gyermekkabát nyüzsgött. Futólag Kálmánon is végigpillantott s az is szemügyre vehette a nő komolykás, szelíd arcát, amelyet szőke haj keretezett a kis filckalap alatt. Meleg, barna szemét sötét karikák mélyítették, keze finom volt, ruhája egyszerű, de úri illat áradt ki belőle. Kálmán rajtafelejtette a szemét, majd csodálatos finomság és tisztaság áradt lényéből. Az aszszony megérezte a pillantást, ránézett, aztán elpirult, mint egy fiatal leány. Kálmán meg zavarodottan fordította el szemét. Akkor nézett újra rája, mikor az asszony szólított valakit. Egy gyerek közeledett a padhoz, öntudatos, kemény járással, fütyörészve. Kálmán megismerte, Karcsi volt. Az is megnézte kicsit a bácsit, de aztán egyenesen az asszonynak szaladt. — Anyuska... éhes vagyok ... A szőke asszony kedves, csengő hangon szólalt meg: — Nem lehet az, kicsikém ... hiszen most jöttünk csak... az előbb ebédeltél. Ugye, vársz még szépen, kis fiam ?!... A gyerek gondolkozott, aztán hevesen igent biccentett. Megcsókolta anyját s már szaladt is a többi gyereik közé. Kálmán most még nagyobb érdeklődéssel nézte meg az asszonyt. Persze, hiszen egy arc a kettő... A haj, az orr, a száj... A nő szeme talán világosabb és megadó, szelíd ... Nem telhetett el tíz perc, hangos visongás, ordítás verte fel a gyermeksereg csöndjét. Egy asszony sietve ugrott a gyermekek közé, utána még néhányan s páran Karcsikét kergették, aki riadtan szaladt anyja felé. Lehagyta üldözőit és sápadtan, de dacosan bújt meg anyja karja alatt. — Igen... megütöttem — mondta anélkül, hogy kérdezték volna. — Megütöttem az orrát, mert olyan hosszú lesz, amikor hazudik... Most is hazudott ... Csúnya, hazug gyerek... Az áldozatot, akinek orrán-száján bugyogott a vér s szörnyen bőgött, vagy hatan vitték a vízcsaphoz. Fenyegető karok integettek Karcsika felé, aki konokul nézett vissza, de nem mert elmozdulni a biztos révből. Anyja letette a kézimunkát és Kálmán látta, hogy kínzott arcán könnyek gurulnak végig. Nem állta meg szó nélkül: — Ne sírjon, asszonyom... Karcsika megígéri, hogy nem teszi többé... Volt hangjában valami, ami bizalomra hangolta a fiút. Közelebb ment és szembenézett Kálmánnal. — Nem is teszem... — szólt halkan, bizonytalanul. — De ne hazudjon ő sem... Én nem veszem el senki cukrát, nekem nem is kell a másé... Ad a mamám, ha kérek ... Az asszony is hálásan nézett Kálmánra. Látszott, mondani akar valamit, de két néni telepedett a padra hozzájuk, hangos beszédbe fogtak, ami érthetetlenül felbosszantotta Kálmánt. Végül is megunta őket, megemelte kalapját a szőke asszony előtt s unatkozva megindult az Üllői út felé. Másnap már ismerősen üdvözölték egymást. Az asszony lesütötte szemét kézimunkájára, mikor melléjük ült Kálmán, a fiú meg gyanakodva figyelte a bácsit. Tarka meséskönyvet tartott kezében, feltűnően csöndesen lapozott benne s néha merészkedett csak pár lépésnyire a padtól. — Ugye, milyen rossz gyerek — sóhajtotta az asszony, mikor a fiú kicsit messzebb ment tőlük. Kálmán okoskodva válaszolt: — Nincs rossz gyerek, csak bánni kell tudni velük ... — Igen ám, de én hivatalba járok — sóhajtott újra az asszony. — Szegény anyám öreg, nem bír vele. — És a papája?... — Furcsán, sürgetve kérdezte Kálmán. — Özvegy vagyok már három éve. Azóta rajtam ez a kis oroszlán. S már nem tudom, mit kezdjek vele. Férfikéz kell már az ilyennek... Kálmánnak — Isten tudja, miért — jól esett, hogy egyedül van ez az aszszony. Férfi nélkül... Szinte szeretettel nézte a keskeny karikagyűrűt, melynek párja már a föld alatt pihen. Hazafelé már együtt mentek. Az aszszony is arra lakott, amerre ő. Már volt két közös ismerősük s búcsúzásnál kezet fogtak. Karcsika ugyan kioldta közben a bácsi cipőfűzőjét és összekente cukros kezével az egyetlen ruháját, dehát azt most senki sem rótta fel neki. Olyan szép volt ez a lassan sötétedő őszi alkonyat, mintha inkább tavasz lett volna... • Egy hét múlva megjött a miniszteri végzés: Kálmánt visszahelyezték hivatalába. Kis hónapos szobája megszínesült a tervektől. Melle büszkén kifeszült, boldog volt, mint kevesen. Másnap új ruhában, új cipőben jelent meg a kis téren, most már lehetett hitelezni a régi szabónál, suszternél. Fél háromkor már kinn ült a padon, zsebében kis csokor ibolyával, fiatalabbul lüktető vérrel új ruhája alatt. Ma még szebben sütött a nap, verebek csiripeltek az ágon... Kálmán a kezeit nézte, finom, hoszszú ujjait, amelyekre olyan régen vágyott már egy előkelő, címeres gyűrűt. De most, ahányszor csak rájuk nézett, másik gyűrű jutott eszébe, egy vékony aranykarika, amelynek mását a szőke asszony finom kezén oly sokszor nézte. Addig nézte a képzelt karikagyűrűt, míg elmosolyodott. Belenyugodott. A pecsétgyűrű jöhet majd azután is. Most már fontosabb neki az asszony szelíd arca, meleg szemepárja... Arra gondolt, hogy az aszszony ruhája mindig ragyogó tiszta, Karcsikának mindig friss gallér van a nyaka körül. Fehérfüggönyös kis szobára gondolt, fehérabroszos asztalra, fehér, nyugalmas életre... Valaki hevesen nekiszaladt. Karcsika rángatta üdvözlés helyett a térdét. Mögötte az özvegy szőke feje csillant meg, szép barna szeme szeretettel simogatta végig az új ruhát, aztán a fáradt s most mégis fiatal férfiarcot. És aztán hallgatta, amit a férfi mondott neki. A tű megállt kezében, úgy érezte, vasárnap délután van... Megfogták egymás kezét s nézték Karcsikát, aki egy gilisztát tornáztatott a földön. — Karcsikának férfikéz kell... — mondta halkan, feleletes vallomásként az asszony. És mindketten a gyerekre mosolyogtak, mintegy köszönetet vagy ígéretet küldtek feléje, a szívükben meggyülemlett s utat kereső nagy, örök melegséget ... Hatigpu[[átnokon Mint a séd, úgy csordogál Tiszta hangod bennem. Jó volna e habokon Messzi útra kelnem. Rengve, ringva ringatózni, Mint a tavi rózsa, Megdobva is muzsikálni, Mint a tükrös tócsa. Elszakadni, elindulni, Mint folyón a csónak, Tengerölre megérkezni Sodrán a folyónak. Messze tájat, mesetájat Látni árad sodrán, Szállni, mint a falevélke, Mit felkap az orkán. ■ Ládd, mily sajgó vágyat kelt Hangod édessége. Ó, hogy fáj a gyönyör is, ó, mily harc a béke! Székely László. 5