Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-04 / 18. szám
s túlságosan nagy ahhoz, hogy részvevői a labdarúgás szépségeit csillogtassák. Azt azonban merem állítani, hogy nagy harcot lát a nézőközönség, úgynevezett igazi kupaküzdelmet, s érdemes közben arra gondolni, hogy a részvevő csapatok nyolc hónapon keresztül legalább 60 nehéz bajnoki, kupa-, vagy másféle mérkőzést játszottak, egyfolytában, pihenő nélkül. Talán még a játéknál is fontosabbak a külső körülmények. Az angol kupadöntő a büszke szigetország egyik legfontosabb eseménye. Bízom abban, hogy a tévé közvetíti a keretet is, a döntő kísérő eseményeit. Ezek megmutatják, hogy egy fejlett sporttal rendelkező országban mit jelent a Nagy Sportesemény. Érdemes jól odafigyelni az ünnepi külsőségekre is, mert ezek nemcsak külsőségek, hanem a lényegét ragadják meg a sport fontosságának. A kupadöntő valóban ünnepe az angol labdarúgásnak. A brit királyi családnak íratlan kötelessége részt venni ezen a mérkőzésen, s rendszerint maga az uralkodó személyesen adja át a kupát a győztes csapat kapitányának. Ez éppen úgy hozzátartozik a király vagy a királynő kötelmeihez, mint a parlament megnyitása. Azzal a különbséggel, hogy az előbbi esemény több embert érdekel, mint az utóbbi. Mindezt elsősorban nem azért mondom el, hogy kedvet csináljak a tévétulajdonosoknak (és a szomszédoknak) ehhez a műsorszámhoz. Azt hiszem, ennek a jó bornak valóban nem kell cégér. Szeretnék azonban néhány szót említeni a Magyar Népköztársasági Kupáról, amelyben sehogyan sem tudunk életet venni. A labdarúgás őshazájában a kupa fontosabb, mint a bajnokság. Nagyobb dicsőség kupagyőztesnek lenni, mint bajnoknak (bár az utóbbi sem éppen megvetendő cím...), s mint társadalmi esemény, a kupadöntő semmivel sem hasonlítható össze. Vajon nálunk, ahol a labdarúgás népszerűsége még a nehéz esztendőkben is vitathatatlan, miért nem versenyezhet értékben a kupa a bajnoksággal? Hiszen a kupagyőzelem ma már fontos nemzetközi versengésben való részvételhez is jogot ad, a KEK egyike azoknak a díjaknak, amelyekért Európa országainak kupagyőztesei vetélkednek. Azok, akik a tévé jóvoltából láthatják az angol kupadöntőt, bizonyára elgondolkoznak ezen a fájó különbségen, s talán megszületik az a közhangulat, amelyre támaszkodva előre lehet lépni a kupaügyben is. És akkor megint csak hálát adhatunk a tévé feltalálóinak. ♦ És most valamit az angol kupa részvevőiről. Illetve az egyikről, az Arsenalról. Liverpool lakosságától ezúton kérek bocsánatot, de csapatuk semmiféle érzelmeket nem kelt bennem. Arsenal-szurkoló vagyok, hazánk határain túl ennek a csapatnak az eredményeit kísérem figyelemmel, hol örömmel, hol bosszúsággal. Ebben az idényben örömmel, hogy el ne kiabáljam. Liverpool városa sohasem volt túlságosan rokonszenves előttem, nem tudom elfelejteni, hogy a spanyol örökösödési háborúban Liverpool polgárai ragadták magukhoz a rendkívül jövedelmező rabszolgakereskedést. Igaz, enről a mai liverpooliak nem tehetnek, de én sem. Liverpool arról is nevezetes, hogy ott székelnek a legnagyobb totóvállalatok. Mivel a totó angolul „penny pool”, a város beceneve Liverpennypool. Focizni is tudnak ebben a városban, csapatuk a bajnokság élcsoportjában szerepel, s hogy el ne felejtsük: a kupadöntő másik részvevője. Az egyik az Arsenal. Lehet, hogy a Liverpool győz, de remélem, hogy nem. Az Arsenal győzelmét óhajtom, s tudomásom szerint, sokan honfitársaim közül is. Nem ismerek egyetlen magyar Liverpool-szurkolót sem. Angliában, sőt az egész világon az Arsenalnak van a legnagyobb tábora. (Nevét különben nyugodtan ejtsük ki Arzenalnak, s ne bajlódjunk az angol kiejtéssel, amelyet valahogyan így lehetne megközelíteni: Ásznál.) Amikor gyengén ment ennek a nevezetes északlondoni csapatnak, különböző nemzetközi felmérések azt bizonyították, hogy változatlanul az Arsenal a legnépszerűbb angol csapat. Némi türelmetlenség is felütötte a fejét, most már kérünk a névhez illő eredményeket is! Highbury ... A sporttelep előcsarnokában ott áll Herbert Chapman mellszobra, minden idők egyik legkiválóbb labdarúgó szakemberének és újítójának emlékére. Chapman volt az, aki 1925-ben bevezetett új lesszabály következményeit levonta és elindította azt a rendszerforradalmat, amely a WM-rendszert szülte. Ez a rendszer idehaza sokáig ismeretlen volt, sokan úgy vélték, hogy jól kell futballozni, azaz szépen, azaz úgy, mint régen. Az a kis szabályváltozás legfeljebb annyit jelent, hogy az unalmas egy-bekk-rendszer helyett bevezetjük az egy-bekk-se-rendszert. 1938-ban került ki egy fiatal magyar sportújságíró Angliába, hogy végigkísérje az egyik angol csapat egész évi munkáját, s valami fogalmat szerezzen magának és másoknak arról, hogy mi is az a korszerű labdarúgás, nem mulasztottunk-e el valamit. Én voltam különben ez a lelkes ifjú, amint amt számtalanszor megírtam már, és annyit meséltem erről a kirándulásomról, mint egy öreg népfelkelő a háborúról. Amikor megkérdeztem a londoni jó barátomat, a feledhetetlen emlékű Miklós Béla Pált, hogy melyik csapatnál legyek magántanuló, majdnem sértődötten válaszolt: — Micsoda kérdés? Az Arsenalnál! Amikor először beléptem az öltözőbe, úgy éreztem magamat, mint az új fiú az iskolában. Alaposan végig lettem mérve, s az volt az érzésem, hogy egyedül Craystonnak, a jobbfedezetnek volt némi fogalma nemzetiségemről, pontosabban arról az országról, ahonnan jöttem. Az angolok akkor még sokkal fényesebb elszigeteltségben éltek, mint manapság, amikor a Közös Piacba való belépésük reményében fogcsikorgatva ugyan, de már áttértek a tízes pénzrendszerre. Voltak, akik gyanakodva nézegettek, s joggal érezhettem magam úgy, mint Babel, amikor a szállásmeser bemutatta a kozákoknak. („Az első libám.”) Az esemény nekik is új volt. Az Arsenalt sok külföldi újságíró látogatta meg már, de arra még nem volt példa, hogy valaki mezbe öltözve végigcsinálja velük az egész idényt, s arról cikksorozatot írjon. Természetesen nyelvi nehézségeim is voltak, az Arsenal-focisták nem az irodalmi angolt beszélték, s mint később elmondták, kezdetben egy kicsit meg is „büntettek" könyvszagú angolságom miatt. Később persze összebarátkoztam a srácokkal, s még két közeli jóbarátom is akadt, Hapgood és Crayston. A legtöbbet Jack Lamberttől tanultam, ő volt a Chapman-féle csodacsapat első középcsatára, Drake előde. Később ő lett az egyesület szakoktatója. Őt szerettem volna Budapestre hozni az idény végén különféle bemutatók tartására. Lambert szívesen jött volna, de fiatal házas volt... — Laci, a családi boldogságom forog kockán. Te mit választanál? A családi boldogságot, vagy egy szép budapesti utat? — Természetesen egy szép budapesti utat! — válaszoltam. — Én is! — mondta Jack a fejét vakarva. — De a feleségem a boldogságomat választotta. Így esett a választás — Rous-on keresztül — Arthur Rowe-ra. Az idősebbek emlékeznek rá, milyen nagy feltűnést keltett Rowe egyhónapos bemutató sorozata 1939 tavaszán. Azt kikötöttem előzőleg, hogy Rowenak egy héten át tanulmányoznia kell a Lambert-iskolát. Végül tehát mégis az Arsenal-iskolát hozta Pestre, noha ő Tottenham-játékos volt. Megszámlálhatatlan emlék fűz az Arsenalhoz. Ennyi előnyt a Liverpool nem tudhat behozni... Mintha hallanám az Arsenal-szurkolók kiáltásait: — Come on, reds! (Gyerünk, vörösök!) Az ütemes biztatás Angliában nem szokásos, sőt az ütemes lassú taps a nemtetszés jele. Ez nem jelenti azt, hogy az angol szurkolók halvérűek. Ellenkezőleg. Néha túlságosan is tüzesek. Jó lenne, ha a tévé közelhozna néhány jellegzetesen öltözött szurkolót, lábasnagyságú kokárdákkal, kereplőkkel, klubszínű cilinderrel, sálakkal, frakkal. Ez mind hozzátartozik a kupadöntő népünnepély jellegéhez. És ezzel talán meg is találtam a legjellemzőbb kifejezést. Anglia különben most Arsenal-lázban ég (a Leeds-i 0:1 után is). Valaki rájött arra, hogy az Arsenalnak még nincs saját nótája. Nosza, az ötmilliós példányszámú „Daily Mirror” pályázatot hirdetett Arsenal-indulóra. Az angol költők és zeneszerzők munkás napokat élnek ... Arsenal-győzelmet várok. A tévé győzelme már biztos. Feleki László Az Arsenal csapatkapitánya és erőssége, Frank McLintock