Képes Sport, 1975. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1975-12-23 / 51. szám
AZ EH VALOfiAIOn CSAPATOM Ilyenkor év vége táján csaknem minden sportújság megrendezi a maga kedvenc versenyét (tudomásom szerint a „Képes Sport” is), s abból kiderül (ha kiderül), hogy ki volt a legjobb hazai sportoló és sportolónő, esetleg az Egész Világ Legjobb Sportembere. Igényesebb lapok megkísérlik kijelölni a Minden Idők Legjobb Sportolóját, s ebben már van egy kis jövőtudomány is (futurológia). Ezt különben nem tréfából mondom, mert ha a Holdon megrendezik az első atlétikai versenyt, bizony nehéz lesz megállapítani, hogy egy 15 méter magasra tett lécet átugró atléta jobb atléta-e, mint, mondjuk, Brume. Ennyit a jövőről. Ami a továbbiakat illet, nem mérlegelem, hogy melyik nagyobb teljesítmény: hármasugrásban megközelíteni a 18 métert, vagy másodszor is bánatosra verni egy Frazier nevű költséges pofozógépet. Mivel azonban én is szeretnék valamiféle „legjobb”-at kitalálni, régi elgondolásomat valósítom meg, és papírra vetem — mint afféle önjelölt szövetségi kapitány — válogatott labdarúgó-csapatomat, amelyet hét évtized magyar játékosanyagából állítottam össze. Mindjárt ezzel is kezdem: Platkó — Rudas, Polgár, Bíró — Bozsik, Lázár — Sas, Takács II, Orth, Schaffer, Titkos. . /. eddig egyszerűnek látszik, az indokolás kevésbé. Valószínűleg máris többen felszisszennek, mert egy ilyenféle összeállítás önmagában hordja a leghevesebb viták lehetőségét. Nem lepne meg, ha kedves olvasóim és sport- társaim tucatjával állítanánakössze másféle válogatott csapatokat. Nosza! Arra azonban tisztelettel felhívom mindenki figyelmét, hogy nem elég neveket felsorolni, indokolni is kell. Ez rázósabb feladat Kezdem azzal, hogy WM-rendszerű csapatot állítottam össze. Mondhatnám azt is, hogy jogom van hozzá, megszenvedtem érte, de ez mellékes szempont. Legföljebb nem tudok elnyomni egy szerény mosolyt, amikor arra gondolok, hogy a háromhátvédes rendszer népszerűsítéséért annak idején alig kerültem el a máglyahalált, ma pedig... valamire való védelem a négy hátvédnél kezdődik. A régi lesszabály előtti rendszert (két hátvéd, három fedezet...) nem vehettem figyelembe, a legújabb rendszerek pedig, amelyek a WM- rendszerből nőttek ki, túlságosan változékonyak ahhoz, hogy egy-egy határozott szerepkörből emeljünk ki nagy egyéniségeket. Ez főképpen a csatárjátékban (azt sem mondhatom, hogy csatársorban) lenne nehéz, hiszen most tartunk ott, hogy a szélsőjáték kérdését valahogyan meg kellene oldani. Hátul könnyebb a helyzet, s a mezőnyben (a középpályán) is. Merő külsőség, hogy a negyedik hátvédet beállósnak nevezik, a támadó fedezeteket pedig középpályásoknak. Ezért döntöttem a WM-rendszer szerinti felállás mellett, amely „hiányzó láncszem” a történelmi és a legújabb rendszerek között. Aatkó „Ferus” a legjobb kapus, akit valaha láttam, de meg kell mondanom, hogy Zsákot nem ismertem, pedig a „Nemzeti Sport” emlékezetes pályázata szerint ő volt „Minden Idők Legjobb Kapusa”, amint az Zsák síremlékén is olvasható a Farkasréti temetőben. Platkót később sokan a nagy Zsák fölé helyezték. Miért? Csodálatos kapus volt. Hatalmas termetű, tigrisszerű ruganyossággal. Együtt élt a játékkal és nem volt gyenge pontja, a felsősarkos labdákat ugyanolyan biztonsággal védte ki, mint a laposakat. Amellett nagyszerű ütemben futott ki, korát megelőzve. Védett a Vasasban, majd az MTK-ban, később az FC Barcelonában. Világhírű edző is volt, a labdarúgás professzora. Igen ám, de hol vannak a többiek? Nem jelöltem ki tartalékokat, vagy cserejátékosokat. Pedig hatalmas a mezőny. A magyar kapusok mindig híresek voltak, néha nehéz dolga volt a szövetségi kapitánynak. Hogy csak néhányat soroljak fel: a labdabűvölő Szabó Tóni, a megbízhatóság és az ütemérzék élő szobra: Csikós Gyula, a magasugró Háda, a néha verhetetlen Boldizsár, a művészi stílusú Aknai (Adit) Jancsi, vagy hogy a közelmúltba ugorjunk: Grosics Gyula, akinek a méltó utóda máig sem nőtt fel, bár Géczi Pista meg-megközelítette. Rudas Ferenc ma is a jobbhátvéd eszményképe. Biztos vagyok benne, hogy óriási gyorsaságával, labdaművészetével ma is a legjobb szélsőhátvéd lenne, vagyis utolérhetetlen szélső és mindenkit utolérő, csodálatosan keresztező hátvéd. Vetélytársai persze neki is bőven akadnak. A régiek közül elsősorban a gyors és technikás Mándi. Azt hiszem, a nagyszerű Fogl II a mai labdarúgásba nem illene be nehézkességével. Kalmár Jenőt is meg lehetne itt említeni, jobbhátvédként kezdte. A még régibb időkre Rumbold emlékeztet, a közelmúltra pedig Mátrai, aki viszont a Fradiban a középen játszott, holott atléta-gyorsaságával a szélsőhátvéd szerepkörére volt hivatott. Ha a lelkesedés, a szív döntene, akikor Takács I, a „Mari néni” kerülne az első helyre. Egyszer törött bokával játszott végig egy mérkőzést imádott csapatában, a Ferencvárosban. Ne feledkezzünk meg Korányiról se! A szakemberek kedvence volt a szerény testi adottságokkal rendelkező, de káprázatosan helyezkedő Vágó-Vanicsek és Balogh II. Érdekes, hogy a nálunk újnak tekintett középhátvéd-szerepkör, amely a korszerű labdarúgásban a régi támadó középfedezetet szorította ki, egy egész sereg világklasszist adott a labdarúgó sportnak. Nem volt könnyű kiválasztani a nagyszerű mezőnyből Polgár „Drumi”-t, a Fradi középhátvédjét, aki a nagy rendszerviták idején a pályán mutatta meg, hogy milyen „a magyar Cullis”. Csatárból lett a legjobb „pandúr”. Óriási gyorsasága, helyezkedő készsége, szerelni tudása és mindenek fölött elképesztő rúgótechnikája emelte őt az első helyre. Kik előtt? Csak néhány név: Kispéter (ő mint balhátvéd is versenyben van), Börzsei, Szűcs, Lóránt, Mészöly (fejjátékban felülmúlta Polgárt), Páncsics és a maiak közül Bálint. Említést érdemel még az első magyar igazi középhátvéd, a kis termetű Róják, aki világnagyságokat tudott „eltüntetni” a pályáról. . (Itt néhány szót kell ejtenem a mostoha sorsra jutott régi támadó középfedezetekről. Ők a mai játékban viszszanyernék, némi változtatással, régi szerepüket. Egy kissé bonyolult kifejezéssel középső középpályásoknak neveznék őket. De a WM-rendszer bevezetése után a támadó — angol szakkifejezés szerint „mozgó” — középfedezetnek más „állást” kellett vállalnia. Voltak, akik egyszerűen hátramentek a hátvédsor közepére (mint pl. a nagyváradi Juhász), mások a fedezetpár egyik tagjának minősítették át magukat (mint pl. a ferencvárosi Sárosi III). De a régiek nem férnek bele „csapatomba”. Pedig nem akárkikről kell lemondanom. Íme: Károly Jenő, Buková Márton, Minden Idők Legjobb Középfedezete, továbbá Kléber Gábor, Bródy Sándor, Hlavay György, Szűcs