Képes Sport, 1987. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)

1987-12-08 / 49. szám

TÖMÉNY Mottó: 11-es az, amit a piró megad. Sőt a belőle rúgott gól akkor is érvényes, ha az egész publikum háborog. A múlt héten a kormány elfo­gadta az egészségmegőrzés tár­sadalmi programját. Továbbá: felemelték a bor árát. A két dolog látszólag össz­hangban áll egymással. Végtére is a borban alkohol van, ki ne látott volna már alaposan beborozott embert, aki tökrészegre itta magát a hegy l­evével ? Persze, a boráremelést egé­szen mással indokolták. Ismét hallottunk különböző termelési költségekről, meg ilyesmikről. És ezt is megmagyarázták, mert nálunk manapság min­dent megmagyaráznak. Megértettem. Megértettük. Azt már kevésbé értem, hogy miután a kormány szóvivője elmondta, hogy az egészség­­megőrzés hosszú távú társa­dalmi programját a Miniszter­­tanács jóváhagyta, miért tették fel neki mindjárt elsőként azt a kérdést: lesz-e elegendő pénz a megvalósításra? Ti. ahhoz, hogy az ember ne igya, ne bagózza, ne zabálja a szó szoros értelmében halálra magát, egy büdös fillér sem kell._ Egy kérdést azonban ezúttal én is nagy tisztelettel felte­szek: miként lehetséges, hogy éppen az egészségmegőrzési program elfogadásának idején lett drágább a bor ára, és ez­zel olcsóbbá tették az égetett szeszes italokat? Magyarország — ha ponto­sak a statisztikák — nemcsak a halálozás tekintetében az el­ső Európában (igaz, a nők kö­zött Romániában nagyobb a halandóság, mint nálunk), ha­nem az égetett szeszes ital fo­gyasztásában is vezet! Az amúgy is túl sok alkohol csak­nem felét töményben és tömé­nyen vesszük magunkhoz, pe­dig ez sokkal károsabb, mint a bor vagy a sör. Egy-egy deci bor éppúgy nem árt meg, mint egy üveg sör. Sőt, bizonyos esetekben egyenesen egészséges. És sokkal drágább, mint tömény, az égetett szesz! Te­sék csak utánaszámolni ebbe az árváltozásokat nehezen sz­mon tartó világban, bár a páli­kák, konyátok, vodkák ára emelkedett, az elmúlt tíz év nézve, viszonylag ennek a le­kisebb az „árindexe”. Követk­­ésképpen: ha ma több pér is kell adni a töményért, mi egy­­évtizeddel korábban ki lett, a cigarettával együtt,­­­szonylag még ez a legolcsó a közértekben, ahol enni­­mnivalót árulnak. Nincs az a közgazdász, költ­ségvetési szakember, aki erre magyarázatot tudna adni. Hi­szen a szesz állami monopó­lium, és valamennyi alkohol­­tartalmú italt az álla­m tetszés szerint adóztathatja. Itt az adókkal, árakkal viszonylag egyszerűen és okosan lehet irányítani a dolgokat. Még a hiány nem ritka gondját sem kell figyelembe venni. Az idén rossz volt a szőlő- (és ezzel a bor-) termés, de mivel a Szov­jetunióban komoly, a mi sze­münkkel akár bürokratikusnak is nevezhető, sőt talán mosolyt is kiváltó drasztikus küzdelem indult az alkoholfogyasztás el­len, a magyar bor exportlehe­tőségei csökkentek. Ilyen kö­rülmények között talán a bor­áremelés helyett fel lehetett volna emelni az égetett szesze­ket, a bevételi többletet pedig visszajuttatni a bajban levő bortermelőknek. Vagy éppen a bor és a pálinka árát egy idő­ben emelni, az utóbbit na­gyobb mértékben. Hogy ez megint morális meg­közelítés, és közgazdasági sza­bályok is vannak­ a világon? Hát persze, vannak, voltak, lesznek. Ezek azonban éppen azért tanulmányozandók és al­kalmazandók, hogy a társadal­mat ne sújtsák vakon a követ­kezmények. A bajban levő vendéglátó­­ipar egyre magasabb árakat kér a szerződéses üzletekért, amelyeknek vezetői csökkenő forgalom mellett küzdenek a létért. Miként? Múltkor végigautóztam a fél országot, minden faluban ott virított a korcsmán, nevezzék azt büfének, vendéglőnek, eszpresszónak, falatozónak, vagy Málcsi néni valamilyen izéjének, hogy szombaton és vasárnap hat órakor, esetleg már ötkor nyitnak. Merthogy meg vagyon írva, hogy az ün­nepnapot megszenteljük! És ugyanez a felirat díszült a sarki presszón, kocsmán. Ha már hétköznap csak 9 órakor lehet elkezdeni a piát, legalább szombaton és vasárnap ne kín­lódjon a dolgozó! Nem hiszem, hogy csak én tudnám ebben az országban, hogy például Angliában és az Egyesült Államokban, ahol már évtizedek óta csak meghatáro­zott napszakokban szolgáltat­nak ki italt, a hétvégét és a vasárnapot különös védelem illeti. Vannak az Egyesült Ál­lamoknak államai, amelyekben a vasárnap teljesen szeszmen­tes. És vajon csak én tudom eb­ben az országban, hogy tőlünk Nyugatra, amely vidéket né­melyek (velem ellentétben) most minden tekintetben ab­szolút példaképnek tartják, egy pohár konyak, pálinka, vodka nem fél deci, hanem annak csak negyven százaléka, 2 cent? És vajon más nem emlékszik már a magyar stampedlikre, s arra, hogy negyedszázaddal ez­előtt Magyarországon is csupán 3 cent volt egy konyak, és ak­kor hoztak féldecit, ha dupla konyakot kértem? Nem az absztinens beszél be­lőlem, hanem a józan ész. Nemrégiben az NSZK-ban jártam, és amikor az ebédhez egy sört kértem, hoztak egy pohárral — két decivel. Ez is volt itthon egykor, megint csak körülbelül két évtizede bú­csúztunk el tőle, mivel már nem volt érdemes a kisebb po­harakat mosogatni. Úgy hívták, pikoló. Még egy magyar film is van, amelynek az a címe: Egy pikoló világos. Ma már — Magyarországon — vendég hiába kérne toz deci sört, vagy két cent konyakot. Egy nehéz világban, amely­ben mindenkinek kevés a pén­ze. Ezért aztán szórjuk, még akkor is, ha tönkretesszük vele magunkat,­­majd megkérdezzük a kormányszóvivőt, lesz-e pénz a legdrágább kincs, az egész­ség megőrzésére. Már bocsánat, de már azt is meg kell kérdeznem: teljesen normálisak vagyunk-e? Merthogy nem élünk teljesen normálisan, azt felelősségem teljes tudatá­ban állíthatom! Nagyon egyetértek azzal, hogy a két évtizedre szóló, ösz­­szefoglaló egészségmegőrzési program végrehajtásához nél­külözhetetlen a legszorosabb együttműködés az oktatás, a nevelés, a sport, a munkahely között. Viszont szerintem ehhez az is szükséges, hogy ismét legyen pikoló, 2 cent legyen egy po­hár tömény, és feltétlenül ki kell terjeszteni a 9 órai alko­holeladási tilalmat szombatra és vasárnapra is. Persze, a szerződéses üzletek bérleti díjá­nak megfelelő leszállításával, hiszen lehetetlen helyzet, hogy — divatos szóval élve — ellen­­érdekeltségek széles láncolata verje bilincsbe azokat, akik a programot komolyan gondol­ják. Az állami szesz- és do­hánymonopólium megfelelő já­tékteret biztosít a Pénzügymi­nisztériumnak ahhoz, hogy az így kieső bevételeket pótolja. Tudom és vallom az egyes ember, a család felelősségét. Ezt azonban aláássa, ha álla­mi emberek felelőtlenségét ta­pasztalja az egyes állampolgár. Ha a bor drága, a tömény pe­dig viszonylag olcsó, akkor in­kább az égetett szeszt isszák az emberek. Valószínű, hogy a töményen mégis több a haszon. Az állam nevében sincs joga azonban senkinek úgy növelni a bevételeket, hogy ez az ál­lampolgárok tönkretételéhez já­ruljon hozzá. Szándékosan mellőzöm azt az érvet, hogy a kórházi kezelés, a gyógyítás, a kiesett munka­idő többe kerül, mint ameny­­nyi bevételt az alkohol ad. Ezt ugyanis cinikus, embertelen megközelítésnek tartom. Felhá­borít az is, hogy a hatóságok tűrik olyan üdítőkből kotyvasz­tott szeszes italok forgalomba hozatalát, amelynek a szesztar­talma éppen alatta marad a 9 óráig nem árusítható italoké­nak. Az egészségmegőrzés prog­ramját a legjobban szép szó­val lehet elfogadtatni, de ahol nem használ, ott gyorsan és drasztikusan kell beavatkozni. Elég volt a trükkökből, elég volt a felelőtlenségből, a köny­­nyelműségből! Egyébként azokban az orszá­gokban, ahol egy konyak 2 cent (azt is megérzi az ember, mi­vel azt viszont nem vizezik), csaknem annyi fitness-központ, karate-stúdió, body-building­­intézet és hasonló található, mint (egyébként ott tiszta) kocsma. Sok a sportüzlet, az utazási irodák a téli síszabad­­ságos programokat hirdetik. Van azokban is gond és baj ezer, a drogok ott is terjednek, és nagyon nehezen küzdenek ellene. De: az egész környezet a normális, tehát egészséges életmódra késztet. Igaz, gazda­gabb országok, mint a miénk. De szegény országban sem kell okvetlenül önpusztító életmó­dot kialakítani. De ne is mondja nekem sen­ki, hogy Magyarország szegény. Egy ország, ahol a dolgozók átlagban évente egyhavi fize­tésüket költik szeszre, nem ne­vezhető annak. És elfogadhatat­lan, hogy ebben az országban az embereknek nem jut egész­ségük megőrzésére! Sajnos, in­kább iszunk, mint mozgunk. Hosszú távú program az egész­ségmegőrzés programja. Ahány újabb ostobaságot csinálunk ma, annál hosszabb ideig tart majd a megvalósítása. Szeret­ném, ha akármiről is döntenek a legkülönbözőbb illetékesek, mindig józanul mérlegelnék a mérlegelendőket. "

Next