Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)

1859-09-11 / 8. szám

Levelet írók én............. 1856. ■Levelet írók én ... s kinek imák másnak, Mint annak az áldott jó szivü­ anyának, Hiszen kivüle már nekem senkim sincsen, Régi szeretőm is elvette az Isten. Neki irók tehát, neki panasztom el, Hogy mennyit gyötrődik ez elhagyott kebel; Hogy mennyit szenvedtem, a mióta tőle Reszkető ajakom végbucsuját vette. Hadd tudja meg, milyen boldogtalan vagyok . Keményen hervadtak, s vágyaim is azok. A sok csalódásban már úgy megtört lelkem, Sötét egykedvűség lebeg most felettem. Nem vágy­ok én többé a büszke sas­madár, Mely a levegőben szárnycsattogtatva jár. Hová is lett lelkem magas szárnyalása? Lent élek a földön, a földnek porába. Szeretett jó szülőm, hogy ha mostan látnál, Jaj de elhagyottnak, árvának találnál. Szólhatnék a leghőbb szeretetnek hangján. Nem ismernéd szavam, nem ismernél rám! De ne is láss mostan; mert ha arczom látod, Még jobban elborul úgy is bus világod. Hajh, de ránk nehezült a fájdalmak sulyja ....... Az özvegyet s árvát még az ág is hozza! Nagyok fájdalmaim ... de én elviselem; Csak a vihar dühe tégedet ne érjen. Hogyha rá gondolok bus öszvegysorsodra, Arczomat a keserű könye végig folyja. Nagyok fájdalmaim . . . és mégis azt kérem : Budat, bánatodat adja az ég nékem, Adja — — erőt érzek, hogy azt is elbírom, Sőt a magamét is majd könyebben hordom. Ifj. Balogh Gyula: A puszták fia. (Képmagyarázat.) Kiáradt a Duna vize messzire, Valamennyi szép leány volt elvitte. Fogja ki hát minden legény magáét, S ne szeresse soha senki, soha senki a másét. Népdal. Ha lerajzoltatnánk minden bűnt, mit a világon elkövetnek, s a hozzájuk szükséges alakokat előrángatnánk a nagy városok zugai­ból, s a mindenféle vézna pofa közé odaállíta­nánk a puszták Fiát, mint itt képünkön leraj­zolva látjuk, maga Lavater is azt kérdené: mikép keveredett ennyi gaz közé ez a b­e­­csületes ember? Néhány német firkász vezetett azon gon­dolatra, hogy az ellenünk szótt rágalomban még a puszták eltévedt fiát is védelmezni kénytelenítetünk, s annélkül, hogy a bűnnek prókátoraivá szegődnénk, nyugodtan foghatunk a munkához; mert rég meg van mondva, hogy a mások védelmezése erény, s az Isten már azért is Isten, mert nem csak a gyarlóságot, de még a bűnt is megbocsájtja. Védelmem nem hasonlítom a törvény­székek tárgyalásaihoz, rendelkezésemre nem fegyverkeznek föl az igazság szolgái, s nekem mégis megvall a puszták fia mindent, ha van türelmem végig hallgatni az egész történetet. Nem tagadja kalandos életét; mikor a czigány kifáradt, maga áll a banda elé, azt mondja, hogy új nótára tanítja a megrémült ficzkókat, s egészséges szép hangján azt énekli nekik: Szegény legény vagyok én, Vásárokra járok én, Csikót, lovat lopok én, Csak úgy éldegélek én, Szegény legény vagyok én. Hallják, önök, maga megvallotta, egyet­lenegy hajdú sem állt mellette; nem fenyeget­tük pokollal, mennyországot sem ígértünk neki; jegyzőkönyvet sem kell vezetnünk, hisz abba vagy többet írnánk vagy kevesebbet; azért mondja el versben, hogy könyebben eszünkben tarthassuk. Higyétek, ha nem kérdezzük, egy szóig elmond mindent, midőn a széles egyenességben neki dúl a harom oldalának, maga danolja el egész történetét. Eszébe jut, midőn azt a kis­lányt először meglátta, midőn megérezte, hogy annak pil­lantása lesz még veszedelme, s énekelve mondá neki: Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet. Ne nézz rám, ne nézz rám, mert megölsz engemet. De, persze, hiában mondta ezt, lépen ragadt a madár, csak az volt a baj, hogy más madár is ragadt ott, még­pedig épen olyan, ki szinte sarkantyús csizmában járt, mint ő, s ekkor mérkőzött össze a kelletlen szom­széddal : Vagyok olyan legény, mint te. Vágok olyan rendet, mint te. A minthogy vágott is, mert a másik egyetlen ütésre lerogyott lábairól, midőn azt mondta, hogy kalapja mellé az Ő szeretője tűzte a bokrétát. A fájdalom ekkor mondatta vele: Nem jöttem volna én ide, Csalogattak engem ide, Barna leány szemöldöke Csalogatott engem ide. Későn volt már megtudni a lánytól, hogy a másik mekkorát hazudott; futni kellet a tör­vény boszuja elől, s a pusztán rengete volt a menhelye annak, ki most búsan énekli. Én vagyok az, a ki voltam, Szekfű­ között rózsa voltam. De rosz kertészre akadtam, keze alatt elhervadtam. Néma bűnök verték ki a gyepre, hanem a szerelem, melynek ezer verme van, s az egyszerű fiú csak úgy beleesik, mint az a mil­liomos, kinek történetéről három kötetes regényt írnak, s azt drága pénzen adják, mig e mezéről egy pár nóta tud csak valamit, s azt is a ponyvairodalom termékei közt egy garasával árulják. Hidegnek, melegnek, szélnek, viharnak üldözöttje most már, és minthogy szárnya nin­csen, mint a darunak, mely üldözői elől a ma­gasba emeli, az önvédelem ösztöne fölkergeti a legszilajabb lóra, melyen arra röpül, merre neki tetszik. Mennyit szenved az üldözött ember, s még szenvedésében is megmarad mellette jó barátnak a dal, s az mondatja vele: Elunta már per lovam a koplalást, Harmad napig nem evett egy harapást. Van már széna, van már abrak, ehetsz már, Engemet szép szeretőmhöz vihetsz már. Megint oda vágyik, hol szenvedése el­kezdődött, megvárja a nap lenyugtát, nehogy valami üldözőbe akadjon; aztán a csillag­járás és a pásztortűz után indítva a pej csikót, sebes nyílként járja meg a bizonytalan utat. Olykor nyugtot enged a lónak, s ha már indulatát el nem beszélheti, dalait sorba fü­tyüli, s midőn a sok fohász így sem talál utat, újra dalához menekül: Nekem a legszebbik estve, Fekete színre van festve, Komor fölöttem az ég is, Elhagyott a reménység is. Árva vagyok, árva lettem, Szerencsétlennek születtem, Mert attól elrekesztettem, A­kit igazán szerettem. Megint megszalasztja a kezes paripát, valamely elhagyott kutágás mellett várakozik reá a kis leány, meg néha még azok is, kik a szerencsétlent évek óta lesik. Tőrbe kerül, el­viszik a vármegye házához, de ide is elmegy utána a dal, mely busán emelkedik ki bánatos szivéből. Ha kérdik, hogy vagyok, Azt mond, hogy rab vagyok. A jó Isten tudja, Mikor szabadulok. Ilyen a puszták fia, kit én nem az euró­pai codexek szakaszaival védelmeztem, csak néhány népdallal, melyek minden romlatlan embert meggyőznek, hogy ha nem moshatom is fehérre, mint a hattyút, de nem is ma­radt oly szennyes, mint azon fakó ficzkók, kik a londoni és párisi alsóbb törvényszékek előtt a vádlottak padján ülnek. És ha egykor a nemzetek erkölcsét és bűnét megmérik, hiszem: erkölcsünk köny­­nyünek, bűnünk nehéznek nem találtatik. Vas Gereben. 86 Gondolatok. Fáradalmak után ha magányba térek, S fölmerül lelkemben a valódi élet — Bizony azt kell hinnem : Messze a pont, melynél ne kelljen az élet Terhét tovább vinnem. De csak tűr az ember jobb remény fejében, Fényes jövőt teremt ön­képzeletében, Földeríti múltját..... S összevetve jelen- s jövőjével : látja Szebb napjai hunytét. Mit is ér a remény, e hitvány üres hang ? Ha nincs a kebelnek, ha nincsen itt alant Tiszta boldogsága ? Álmodik az ember, s mást mutat a való, Ott a tövis ága! A mosoly, mely néha ajakára téved, Mint egy dicsőbb múltból fönmaradott képzet­e, Mint a nap sugára : Csak pillanatra vet fényt a sötét várnak Düledék-romjára. Ha nem birja vállam a rája rótt terhet, S nem találok a sok gyötrelemért enyhét: Levágyom a sirba, Hova az embert az örök nyugalomnak Boldog öle hivja. Bíró Imre: Szende ur első színműve. (Rajs). (Vég­e.) Ah, minő hosszú, vég nélküli délután volt ez! Mily lomhán, lassan tipegtek az órák, mint­ha csak azon gond, aggodalom, szenvedés, két­ség és remény közötti hánykodás terhe nyom­ta volna őket, mi a fiatal költő lelkét mar­­czangolta. Mert mi sem hasonlít a költők vezeklé­­séhez! A gyarló hiúság és fölemelő öntudat ama kétes küzdelmü óráihoz, midőn kétkedni kez­denek saját érzéseikben, s eszméik iránt meg­szűnnek azon vak hittel, bizalommal viseltetni.

Next