Képes Ujság, 1859 (1. évfolyam, 1-23. szám)
1859-09-11 / 8. szám
Levelet írók én............. 1856. ■Levelet írók én ... s kinek imák másnak, Mint annak az áldott jó szivü anyának, Hiszen kivüle már nekem senkim sincsen, Régi szeretőm is elvette az Isten. Neki irók tehát, neki panasztom el, Hogy mennyit gyötrődik ez elhagyott kebel; Hogy mennyit szenvedtem, a mióta tőle Reszkető ajakom végbucsuját vette. Hadd tudja meg, milyen boldogtalan vagyok . Keményen hervadtak, s vágyaim is azok. A sok csalódásban már úgy megtört lelkem, Sötét egykedvűség lebeg most felettem. Nem vágyok én többé a büszke sasmadár, Mely a levegőben szárnycsattogtatva jár. Hová is lett lelkem magas szárnyalása? Lent élek a földön, a földnek porába. Szeretett jó szülőm, hogy ha mostan látnál, Jaj de elhagyottnak, árvának találnál. Szólhatnék a leghőbb szeretetnek hangján. Nem ismernéd szavam, nem ismernél rám! De ne is láss mostan; mert ha arczom látod, Még jobban elborul úgy is bus világod. Hajh, de ránk nehezült a fájdalmak sulyja ....... Az özvegyet s árvát még az ág is hozza! Nagyok fájdalmaim ... de én elviselem; Csak a vihar dühe tégedet ne érjen. Hogyha rá gondolok bus öszvegysorsodra, Arczomat a keserű könye végig folyja. Nagyok fájdalmaim . . . és mégis azt kérem : Budat, bánatodat adja az ég nékem, Adja — — erőt érzek, hogy azt is elbírom, Sőt a magamét is majd könyebben hordom. Ifj. Balogh Gyula: A puszták fia. (Képmagyarázat.) Kiáradt a Duna vize messzire, Valamennyi szép leány volt elvitte. Fogja ki hát minden legény magáét, S ne szeresse soha senki, soha senki a másét. Népdal. Ha lerajzoltatnánk minden bűnt, mit a világon elkövetnek, s a hozzájuk szükséges alakokat előrángatnánk a nagy városok zugaiból, s a mindenféle vézna pofa közé odaállítanánk a puszták Fiát, mint itt képünkön lerajzolva látjuk, maga Lavater is azt kérdené: mikép keveredett ennyi gaz közé ez a becsületes ember? Néhány német firkász vezetett azon gondolatra, hogy az ellenünk szótt rágalomban még a puszták eltévedt fiát is védelmezni kénytelenítetünk, s annélkül, hogy a bűnnek prókátoraivá szegődnénk, nyugodtan foghatunk a munkához; mert rég meg van mondva, hogy a mások védelmezése erény, s az Isten már azért is Isten, mert nem csak a gyarlóságot, de még a bűnt is megbocsájtja. Védelmem nem hasonlítom a törvényszékek tárgyalásaihoz, rendelkezésemre nem fegyverkeznek föl az igazság szolgái, s nekem mégis megvall a puszták fia mindent, ha van türelmem végig hallgatni az egész történetet. Nem tagadja kalandos életét; mikor a czigány kifáradt, maga áll a banda elé, azt mondja, hogy új nótára tanítja a megrémült ficzkókat, s egészséges szép hangján azt énekli nekik: Szegény legény vagyok én, Vásárokra járok én, Csikót, lovat lopok én, Csak úgy éldegélek én, Szegény legény vagyok én. Hallják, önök, maga megvallotta, egyetlenegy hajdú sem állt mellette; nem fenyegettük pokollal, mennyországot sem ígértünk neki; jegyzőkönyvet sem kell vezetnünk, hisz abba vagy többet írnánk vagy kevesebbet; azért mondja el versben, hogy könyebben eszünkben tarthassuk. Higyétek, ha nem kérdezzük, egy szóig elmond mindent, midőn a széles egyenességben neki dúl a harom oldalának, maga danolja el egész történetét. Eszébe jut, midőn azt a kislányt először meglátta, midőn megérezte, hogy annak pillantása lesz még veszedelme, s énekelve mondá neki: Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet. Ne nézz rám, ne nézz rám, mert megölsz engemet. De, persze, hiában mondta ezt, lépen ragadt a madár, csak az volt a baj, hogy más madár is ragadt ott, mégpedig épen olyan, ki szinte sarkantyús csizmában járt, mint ő, s ekkor mérkőzött össze a kelletlen szomszéddal : Vagyok olyan legény, mint te. Vágok olyan rendet, mint te. A minthogy vágott is, mert a másik egyetlen ütésre lerogyott lábairól, midőn azt mondta, hogy kalapja mellé az Ő szeretője tűzte a bokrétát. A fájdalom ekkor mondatta vele: Nem jöttem volna én ide, Csalogattak engem ide, Barna leány szemöldöke Csalogatott engem ide. Későn volt már megtudni a lánytól, hogy a másik mekkorát hazudott; futni kellet a törvény boszuja elől, s a pusztán rengete volt a menhelye annak, ki most búsan énekli. Én vagyok az, a ki voltam, Szekfű között rózsa voltam. De rosz kertészre akadtam, keze alatt elhervadtam. Néma bűnök verték ki a gyepre, hanem a szerelem, melynek ezer verme van, s az egyszerű fiú csak úgy beleesik, mint az a milliomos, kinek történetéről három kötetes regényt írnak, s azt drága pénzen adják, mig e mezéről egy pár nóta tud csak valamit, s azt is a ponyvairodalom termékei közt egy garasával árulják. Hidegnek, melegnek, szélnek, viharnak üldözöttje most már, és minthogy szárnya nincsen, mint a darunak, mely üldözői elől a magasba emeli, az önvédelem ösztöne fölkergeti a legszilajabb lóra, melyen arra röpül, merre neki tetszik. Mennyit szenved az üldözött ember, s még szenvedésében is megmarad mellette jó barátnak a dal, s az mondatja vele: Elunta már per lovam a koplalást, Harmad napig nem evett egy harapást. Van már széna, van már abrak, ehetsz már, Engemet szép szeretőmhöz vihetsz már. Megint oda vágyik, hol szenvedése elkezdődött, megvárja a nap lenyugtát, nehogy valami üldözőbe akadjon; aztán a csillagjárás és a pásztortűz után indítva a pej csikót, sebes nyílként járja meg a bizonytalan utat. Olykor nyugtot enged a lónak, s ha már indulatát el nem beszélheti, dalait sorba fütyüli, s midőn a sok fohász így sem talál utat, újra dalához menekül: Nekem a legszebbik estve, Fekete színre van festve, Komor fölöttem az ég is, Elhagyott a reménység is. Árva vagyok, árva lettem, Szerencsétlennek születtem, Mert attól elrekesztettem, Akit igazán szerettem. Megint megszalasztja a kezes paripát, valamely elhagyott kutágás mellett várakozik reá a kis leány, meg néha még azok is, kik a szerencsétlent évek óta lesik. Tőrbe kerül, elviszik a vármegye házához, de ide is elmegy utána a dal, mely busán emelkedik ki bánatos szivéből. Ha kérdik, hogy vagyok, Azt mond, hogy rab vagyok. A jó Isten tudja, Mikor szabadulok. Ilyen a puszták fia, kit én nem az európai codexek szakaszaival védelmeztem, csak néhány népdallal, melyek minden romlatlan embert meggyőznek, hogy ha nem moshatom is fehérre, mint a hattyút, de nem is maradt oly szennyes, mint azon fakó ficzkók, kik a londoni és párisi alsóbb törvényszékek előtt a vádlottak padján ülnek. És ha egykor a nemzetek erkölcsét és bűnét megmérik, hiszem: erkölcsünk könynyünek, bűnünk nehéznek nem találtatik. Vas Gereben. 86 Gondolatok. Fáradalmak után ha magányba térek, S fölmerül lelkemben a valódi élet — Bizony azt kell hinnem : Messze a pont, melynél ne kelljen az élet Terhét tovább vinnem. De csak tűr az ember jobb remény fejében, Fényes jövőt teremt önképzeletében, Földeríti múltját..... S összevetve jelen- s jövőjével : látja Szebb napjai hunytét. Mit is ér a remény, e hitvány üres hang ? Ha nincs a kebelnek, ha nincsen itt alant Tiszta boldogsága ? Álmodik az ember, s mást mutat a való, Ott a tövis ága! A mosoly, mely néha ajakára téved, Mint egy dicsőbb múltból fönmaradott képzete, Mint a nap sugára : Csak pillanatra vet fényt a sötét várnak Düledék-romjára. Ha nem birja vállam a rája rótt terhet, S nem találok a sok gyötrelemért enyhét: Levágyom a sirba, Hova az embert az örök nyugalomnak Boldog öle hivja. Bíró Imre: Szende ur első színműve. (Rajs). (Vége.) Ah, minő hosszú, vég nélküli délután volt ez! Mily lomhán, lassan tipegtek az órák, mintha csak azon gond, aggodalom, szenvedés, kétség és remény közötti hánykodás terhe nyomta volna őket, mi a fiatal költő lelkét marczangolta. Mert mi sem hasonlít a költők vezekléséhez! A gyarló hiúság és fölemelő öntudat ama kétes küzdelmü óráihoz, midőn kétkedni kezdenek saját érzéseikben, s eszméik iránt megszűnnek azon vak hittel, bizalommal viseltetni.