Képes Újság, 1975. július-december (16. évfolyam, 29-52. szám)
1975-10-04 / 40. szám
Nem bánok semmit sem... Régi fényképpel a zsebemben indultam a találkozóra. Huszonhét éve Szegeden készült a felvétel, amelyen Lehotay Árpád, a nagyszerű művész- és színészpedagógus növendékeivel látható. Ezt a fotográfiát húztam elő a zsebemből beszélgetésünk indításaként. Gyurkovics Zsuzsa rövid ideig nézegette, aztán szóban folytatta az emlékezést : — Tótkomlósi vagyok, és ki tudja, milyen úton jutott el hozzánk a szegedi színház rövid felhívása, amelyben a következő bemutatóhoz fiatal lányt kerestek az egyik főszerepre. A meghallgatásra elszöktem otthonról és én, a tizennégy éves kislány, néhány hét múlva már együtt játszhattam Petur Ilkával és Rajz Jánossal. A bemutató után valami minimális, inkább jelképes összegért tanítványává fogadott Lehotay. Hónapokon át segítette a felkészülésemet a főiskolai felvételire, de nemcsak nekem, hanem a többieknek is, Kazimir Károlynak, Márkus Lászlónak, Körmendi Jánosnak és Kassai Ilonának. — Hogyan értesült a Színház- és Filmművészeti Főiskola felhívásáról, amely a színészethez vonzódó olyan sok, falusi, városi, munkás- és parasztfiatalt mozgatott meg? — Lehetetlen volt azt nem meghallani. Ahhoz süketnek, vagy vaknak kellett lenni. Nekünk, akik már vártuk ezt, ennyi elég volt ahhoz, hogy nekivágjunk a nagy útnak. Én apám biciklijén gumicsizmában indultam el Tótkomlósról. Két nap alatt értem fel Pestre úgy, hogy egy éjszakát árokban aludtam. Biztos voltam benne, hogy csak a célig kell elérnem és akkor színész leszek. — Micsoda erő, micsoda hit. Erre azonban a későbbi években is nagy szüksége lesz Gyurkovics Zsuzsának, amikor az élettől bizony orvul komoly pofont kap. — A főiskola után rögtön szerződtetett a Nemzeti Színház, ahol négy évig megbecsült tagja voltam a társulatnak. Olyan csodálatos szerepeket is osztottak rám, mint a Peer Gynt szerelmesét, Solvejget. Nem más volt partnerem, mint a számomra színpadi tüneménynek ható Ladányi Ferenc. Ezután a Madách Színház következett, ahol, ha lehet, még jobban éreztem magam. Még a színésztársalgóban üldögélni is élmény volt, hallgatni Tímár Józsefet, Kiss Manyit, Pécsi Sándort, Uray Tivadart. Csodálatos évek voltak ezek, de a nagy csalódásom is ehhez a színházhoz fűződik. — Minden átmenet nélkül tűnt el 1961- ben. Nekem az volt az érzésem, hogy egy gyorsan feltörő üstökös, amilyen gyorsan szökött fel, olyan gyorsan le is hullott. — Igaza van. Egyik napról a másikra tűntem el a rivaldafényből. Férjemet, aki orvos, a Német Demokratikus Köztársaságba szólította hivatása. Egy kisfiam már akkor is volt, kinn szültem még egyet. Hosszú idő, majd öt év távollét után tértünk haza. Tulajdonképpen én fizetés nélküli szabadságot kaptam a Madáchtól, így mint derült égből a villámcsapás úgy ért, amikor sajnálattal közölték, hogy lejárt a szerződésem és nem újítják meg. Egy világ omlott össze bennem, s egy esztendeig a színházak tájékára sem mentem. Szerencsére a gyerekekben vigaszt találtam, ők bearanyozták ezeket a keserű napokat. Egy napon aztán hivattak a minisztériumba, és közölték velem, hogy az új évadtól a Vidám Színpad tagja vagyok. — Hogy érzi magát a Révay utcai színházban? — Azt hiszem, mindent megmond, ha egyszerűen képtelen vagyok felidézni magamban egyetlen színészi emléket az elmúlt nyolc évből. Ez nem az én műfajom. Bármennyire is próbálnak segíteni a kollégák, képtelen vagyok igazán beilleszkedni. Én végig szerepekre, színészi feladatokra vártam ... 1974 végén Várady György, a Győri Kisfaludy Színház igazgatója egy darabot adott át Gyurkovics Zsuzsának. Scserbakov: Nem bánok semmit sem című, Edith Piaf életéről szóló zenés játékát. A főszerepet rá, az elfelejtett vagy ahogy ő fogalmazta, a taccsvonalon kívül lévő színésznőre osztotta. Sikerét legjobban idei Jászai-díja bizonyítja. Gyenes András Gyurkovics Zsuzsa még egy esztendő türelmi időt adott önmagának. Továbbra is a Vidám Színpad tagja maradt. De mi lesz jövőre? (Fotó: Keleti Éva, MTI) Múltkor a „Kiváló orvos” címet elnyerők névsorának olvastán történt velem... Most meg ... Nahát! Csak nézem a címet az újságban: „Egyetemi tanári kinevezések az Orvostudományi Egyetemen” — és elhalványodnak, összemosódnak előttem a betűk. Pedig egy nevet keresek most is. Nem tudom, mi van velem. — Mi van veled? — Nem tudom. — Megint ugyanolyan vagy, mint a múltkor. — Persze — sóhajtom. — Megint ugyanazt a nevet kerestem — megrendülten csukom össze az újságot. — Ugyanazt a nevet. De megint hiába. — Kit? — Úgy sem ismered. — És te? — Szerettem. Nem tudom elfelejteni. Mit mondjak meg? Egészen egyszerűen nem tudom elfelejteni őt... Kada doktor urat... Százéves volna. — Volna? Hát már nem él? — Él. Kada doktor úr százéves volna. De nem tudom elképzelni ilyen öregnek. Csak ösztöneim súgják: százéves, százéves. És ilyenkor, egy tiszteletreméltó orvosnak, kijárna valami... megtisztelő cím .. . Kada doktor úrnak sohasem volt különösebb megtisztelő címe, csak ez, a tiszteletet kifejező, a mélységes, meleg szeretetet érzékeltető megszólítás: — Doktor úr! Hányszor mondtuk, mi a fiatalok és ők az öregek. — Doktor úr, kérem! Én beteg vagyok! Tessék meggyógyítani, doktor úr! Kada doktor úr mindenkit megkopogtatott. Mindenkit meghallgatott a fülhallgatójával. Mert Kada doktor úrnak csak két orvosi műszere volt. A keze. És az öreg, viseltes fülhallgatója. Miután pedig ezeket az alapos vizsgálatokat mindenkin, akik reménykedve hozzáfordultak, elvégezte — mindenkinek ugyanolyan szeretettel írta fel ugyanazt a receptet: „Aszpirin”. Mert Kada doktor úr az aszpirinen kívül legfeljebb cukros vizet írhatott fel receptre. Cukrosvizet, aminek persze, latin neve volt, mint a többi, ám komoly gyógyszernek, amit más orvosok más betegeknek írtak fel. Lehet azonban, hogy azoknak a komoly gyógyszereknek sohasem lett olyan komoly hatásuk, mint Kada doktor úr aszpirinjeinek és cukrosvizeinek. Mi, a betegei, legalábbis így hittük. Hittünk Kada doktor úrban. Kada doktor úr OTI-orvos volt. Az OTI-é, ami a régi világban olyasmi volt, mint ma az SZTK. Persze, a kettőt össze sem lehet hasonlítani. Az OTI, legalábbis a mi kis városunkban, csak az aszpirint és a cukrosvizet adta ingyen munkásbetegeinek. Kada doktor úr azonban gondolt egyet, s beszerzett valami röntgenkészüléket is. Nem volt ám az igazi röntgenkészülék, csak külsőre hasonlított rá. Még áram sem volt benne. Csak két zsinór, amelyen Kada doktor úr egy sötét táblát mozgatott a félmeztelenre vetkőztetett betegeinek göthös mellkasa előtt. Hamarosan elterjedt a híre, hogy Kada doktor úrnak új orvossága van: — A röngöly! — kértük eztán. — Tessék énrám is rám bocsátani! A röngölyt! Kada doktor úr, kérem! így gyógyított bennünket Kada doktor úr. És hála neki! — jó néhányan életben maradtunk. Kada doktor úr azonban eltávozott az élők sorából. Egyszer rosszul lett. Előrebukott hófehér íróasztalán a kicsiny rendelőjében. Az utolsó szavai — többen is hallották — ezek voltak: — A töngöly! — suttogta. — Vigyenek, kérem, oda ... engem is... Mire betegei odaértek Kada doktor úrral a különös, csodás röntgenkészülékhez, ő már nem élt. Az egész környék könnyezett. — Elkéstünk! — zokogtuk. És senki sem akarta elhinni, hogy Kada doktor úr nincs többé. Így vált halhatatlanná körünkben. És bennünk. Éppen most százéves. Kijárna neki valami megtisztelő cím, amit hivatalosan sohasem kapott meg. Csak az élettől, nagyon régen. SIMON GY. FERENC: Kada doktor úr halhatatlansága 15