Képes Újság, 1976. július-december (17. évfolyam, 30-52. szám)

1976-12-11 / 50. szám

fiatal férfi türelmetlenül nézett az órájára. Több mint egy órája ácsorgott tanár a gyárkapu előtt. — Elmúlt öt óra — dör­­m­ögte. — Kissé kényelmes lett ez a Julika. Fiatal lányok léptek ki a ka­pu boltíve alól. Vidámak vol­tak, nevetgéltek. A fiatal férfi előtt meglassították lépteiket, és kíváncsian vizsgálgatták. Ösz­­szesúgtak, kuncogtak. A fiatal férfinak láthatóan jól esett a lányok érdeklődő te­kintete. Kihúzta magát, fütyö­­részni kezdett. Régi dallamokat csalogatott elő, kedves emléke­ket a múltból. Nem akart le­jönni ide a gyár elé, de hát kénytelen volt, mert hiába üzengetett Julikának, rá se he­­derített. Nem jött fel hozzá a régi fészekbe, pedig azelőtt szí­­v­esen mászta meg a három emeletet. Jó cimbora volt Ju­lika, kedves és hűséges partner. Megint az órájára nézett, s közben azon tűnődött, Julika hogyan fogadja most, a hosszú távollét után. Három éve nem látták egymást, hosszú három éve. Azóta történt egy s más a világban, s velük is. Julika férjhez ment, hűtlen lett hozzá, hűtlen a régi kis fészekhez. Ta­lán jobb is így ... Fiatal nő lépett ki a kapun. Tömött szőke haján felragyo­gott a fény. Julika volt. Az el­múlt három év nem hagyott nyomot az arcán. Szép volt, mint mindig. Kissé teltebb lett, asszonyosabb, de jól állt neki. Mozdulatait vérforralónak ta­lálta. — Julika! A fiatal nő tétován megállt, körülnézett. Aztán felragyogott a szeme. Indult a fiatal férfi felé, de aztán megállt. — Nem jól tetted, hogy ide­jöttél, Béla — mondta halkan. — A régiekből még sokan em­lékeznek rád. — Mi közöm hozzájuk? — villant fel a férfi szeme. — Látni akartalak és lejöttem eléd! — A­ fiatal nő aggódva nézett körül. Már néptelen volt a gyár környéke, ez megnyugtatta. Új­­ból a férfi felé fordult: — Érdekes, hogy három évig nem voltál kíváncsi rám, és most egyszerre rájöttél, hogy látni akarsz. A férfi szorosan a nő mellé lépett. — A három évnek nem volt olyan perce, amikor eszembe ne jutottál volna, Julika — sut­togta átforrósodó hangon. — Amint feljöttem Budapestre, rögtön üzentem érted, s vár­talak a régi fészkünkben. A fiatal nő szótlanul elin­dult. A férfi követte. — Ne fuss, Julika — szólt rá a férfi, s hangján érződött a sértődöttség. — Nem vagyok én pulikutya, hogy loholjak utá­nad. A fiatal nő lassított. A férfi melléje lépett és bele akart ka­rolni. — Ne tedd. Ismerősökkel is találkozhatunk. — Nagyon vártalak, Julika — súgta a férfi. — A kis fészket teleraktam virággal. A fiatal nő szembefordult a férfival. — Azt hiszem, tudsz arról, hogy férjhez mentem. — Tudok -rá bólintott a férfi —, de ez semmit se változtat a kettőnk dolgán. A fiatal nő ránézett. — Hova gondolsz, Béla? Mi­nek nézel te engem? A férfi zavarba jött s mente­getőzni kezdett. A nagy távol­ságról beszélt, aminek most hirtelen vége szakadt. — Aztán... — folytatta — végül is engem szarvaztál fel a férjeddel, Julika. A fiatal nő megint elindult. A férfi újból utána eredt és megfogta a karját. — Bocsáss meg, Julika, bo­csáss meg az előbbi szavakért. Beszélnem kell veled. Van itt a közelben egy kis, csendes, jó hely. Betértek oda. Leültek. — Sokat gondoltál rám? — nézett a férfi szemébe a fiatal nő s egy cseppet elmosolyodott. — Sokat — bólintott a férfi s kevergetni kezdte gőzölgő fe­ketéjét. — A három évnek nem volt olyan perce, amikor eszem­be ne jutottál volna, Julika. — Ezt már mondtad. De azt még nem, hogy miért nem vá­laszoltál a leveleimre. A férfi megpróbált könnyed hangon válaszolni. — Tudod, Julika. Ha az em­ber messze van, nehezen telnek az első hónapok, s elkenődik az illető. Tudod .. . — Abbahagynád? — szólt rá a fiatal nő. — Valamikor elhit­tem volna. Egy pillanatra csönd ereszke­dett közéjük. A férfi már el­vesztette magabiztosságát és láthatóan zavarral küszködött. szí Szél ■1 TÁBOR ISTVÁN: Megkésett vallomás Melós Miklós nótája melyben a szerző, (akit több munkástárgyú himnusza alapján — hovatovább — gyári reklámköltőnek tartanak, barátja példáján okulva rádöbben, hogy „vannak még hi­bák” Melós Miklós a kalapácsot öntudatosan felemelte, fel, fel, ahol a daru-gémek csőre a hajnalt „kelepelte”. Szeretem a hajnalt! — dalolta Melós Miklós, e merő jóság, s derék szerszámát úgy emelte, hogy az volt maga a valóság. Mikor fenn volt a kalapácsa, gondolt egyet: Várj meg, te, termék! — s emelt fejjel az irodába ment fel, hogy bérét felemeljék. A főnök, aki arra várt már, hogy végre őt is kiemeljék, Melós Miklósnak mást ajánlott, drasztikus mást — nem kiemelt bért. Melós Miklós humán derűvel, hát Munkakönyvét felemelte, s elment tisztes kisiparosnak, (szerszám-készletét elemelve). De ott maradt a kalapácsa! A derék eszköz, lebegőben, ott maradt fenn, fennen ragyogva, a büdös-füstös levegőben, a Munka Szimbólumaként.

Next