Képes Újság, 1978. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1978-07-08 / 27. szám

Itt élünk a város peremén . Itt van az otthonom és itt van a gyár, ahol dolgozom, Budapest szélén, túl a 42-es villamos végállomásán, itt áll a Lőrinci Hengermű, amelyet ideiglenesre, három évre rendeztek be és már négy éve megün­nepelte 25 éves jubileumát. Zömök, kemény kötésű ötvenes férfi mondja e szavakat, amíg átvezet a zsúfolt gyárudvaron, majd belépünk a hengercsar­nokba, az erőfeszítéstől verejtékes arcú tár­sai közé. Kígyózva perdül a tüzes lemez. Csattog, dübörög a durvahengersor, és ez a dübörgés mind hangosabbá válik, ahogy egyre közeledünk a tüzes acéltömbre zúdu­ló ütésekhez. A durvahengermű „torkához” érünk Kiss István hengerésszel. A Zaja­­brigád munkahelye ez. A zaj, a forróság megszokott dolgok mind a tizenötük szá­mára. — Ez hát az a hely, ahová 1949-ben, a durvahengermű egész berendezésével fel­jöttem Diósgyőrből és úgy gondolom, in­nen megyek már nyugdíjba is —, mondja kísérőm, és én azon gondolkozom, vajon mi mondatja e szavakat Kiss István henge­résszel, a Zata szocialista brigád vezetőjé­vel, az-e, hogy ennyire ragaszkodik mun­kahelyéhez, vagy pedig az, hogy úgy érzi, belefáradt a munkába. Amikor megkérde­zem, így válaszol: — Nem fáradtam bele a munkába és ta­lán soha nem is fogok. Harminchét éve dolgozom már a hengerműben, volt időm megszeretni, hiszen mint gyerek kerültem a diósgyőri üzembe 1941-­ben. Apám is ott dolgozott és bevitt engem oda. Először csak küldöncnek, de tetszett nekem, ahogy a nagy bugákból lemezeket nyújtottak a hen­gersorok, és azt mondtam: én is henge­rész leszek. — Emlékszik még az első helyre, ahol dolgozott? — Nagyon is jól emlékszem — feleli. — Fapapucsban dolgoztunk, az jól tönkre is tette az ember lábát. Egy nagy blokksor volt ott Diósgyőrben, az feldolgozta az ösz­­szes martinacélt. Különféle bugákat ter­melt, amiből a lemezeket hengerük. Mel­lette volt ez a trió lemezállvány, aminél én dolgoztam és még egy bugasor. Már az 1800-as évek végén itt működtek ezek a hengersorok. A miénk 1932-ben települt Diósgyőrbe, Németországban vették. 1949- ben aztán olyan döntés született, hogy ezt az öreg hengersort ki kell telepíteni Diós­győrből, hogy a blokksor fölfuthasson. Az akkor épülő Sztálinvárosban viszont nem volt csarnok. Épült a nagyolv­asztó, a Mar­tin, de a durvahengerműnek még nem volt csarnoka. Pestlőrincen azonban a régi Lip­­ták gyár­csarnokai üresen álltak a triano­ni békeszerződés óta, amikor kiürítették, megszűntették ezt az üzemet. Elhanyagolt, rozoga épületek voltak. A határozat is úgy szólt, hogy a durvahengerművet a Dunai Vasmű részeként ide kell tenni három év­re, amikorra Dunaújvárosban megépítenek egy csarnokot. De aztán abban az ötéves tervben itt maradt, sőt, azóta is itt van. Mégpedig azért, mert közben kiderült, hogy a hengersor termelését az eredeti 70 ezer tonnáról 180 ezer tonnára felvittük, az itte­ni körülmények között. — Új gépeket vettek vagy hogyan sike­rült ezt elérni? — Különféle apró kis újításokkal, meg közben elvégeztük a legfontosabb korsze­rűsítéseket. Az itteni dolgozók most már 20—30 éve csinálják. Egy részük már Diós­győrben is ott volt és úgy megtanulták ezt az egész szakmát, hogy álmukban is meg tudnák csinálni. Érzem a büszkeséget Kiss István hang­jából, ezért azt kérdezem: nagy dolognak tartja-e, hogy hengerész? — Nem tagadom — feleli — az apám is mindig azt mondta, a kohászoké a jövő. Szép szakma, ha nehéz is, és most már jól is lehet keresni, így aztán én is behoztam a két fiamat a vállalathoz. Az egyik laka­tos, a másik a brigádomban van, hengerész. Nekik már könnyebb itt, mert fejlődött a vállalat is közben. Új kemencéket kaptunk, megszűntek a vasárnapi salakozások. A hatvanas évek előtt még majdnem minden vasárnap bejöttünk. Ez megszűnt, hogy kaptunk új kemen­céket. Melegebb anyagot is kapunk, köny­­nyebb a munkánk a hengersoron. — Nem haragszik, ha azt mondom, hogy amit én itt látok a tüzes vastömbök körül, nem nevezném könnyű munkának — mon­dom Kiss Istvánnak. — Ez már azért könnyebb — feleli —, jobb a forró anyaggal dolgozni, jobban en­gedelmeskedik. — De hát mekkora súlyú egy ilyen tüzes buga? — Nyolcszáz kilótól hatezer kilóig. Kü­lönböző méretekben. — És ezt nem nehéz tovább rakni? —A fogást tudja már az ember — vezet egészen közel a dübörgő, csattogó berende­zéshez. — Forgó gurítón könnyebb lökni, mint egy álló gurítón. Látja! — magyaráz­za — amikor kidobja a henger, akkor kell mindig meglökni. Először meg kell a szé­lességét csinálni, meg hosszúra nyújtani és amíg a méretet el nem érjük, addig nyú­lik hosszúra. Szóval élvezi az ember azt, hogy olyan kicsiből, ilyen gyorsa­n, pilla­natok alatt ilyen nagy darab lemez lesz. Ez annyira megfogta az embert még annak idején, hogy aztán emellett kötöttem ki és a magam számára sohasem éreztem ne­héznek. — Amikor ezt a szakmát választotta, a jövőre gondolt. Elérte-e amit elképzelt? Mire vitte? — Hát három gyereket felneveltem. — Nyaralója van? — Nem, nincs nyaralóm. — Milyen kocsija van? — Kocsim sincs, nem is akarok venni. Van viszont négy unokám. A lányomnak van két lánya, a nagyobbik fiaméknak pe­dig két fiuk. — Ez tehát az élete értelme — mondom, míg félrehúzódunk egy „csendesebb” zúg­­ba. — Ebben találja meg céljait, azt, hogy érdemes élni. Az Erzsébet-híd 80 szá­zalékban lőrinci durva­lemezből készült kétezer lóerős tolóhajó az Óbudai Hajógyárban. A hazai hajógyártáshoz évi 10—15 ezer tonna lőrinci durvalemezt használnak fel

Next