Képes Újság, 1978. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1978-07-08 / 27. szám
Itt élünk a város peremén . Itt van az otthonom és itt van a gyár, ahol dolgozom, Budapest szélén, túl a 42-es villamos végállomásán, itt áll a Lőrinci Hengermű, amelyet ideiglenesre, három évre rendeztek be és már négy éve megünnepelte 25 éves jubileumát. Zömök, kemény kötésű ötvenes férfi mondja e szavakat, amíg átvezet a zsúfolt gyárudvaron, majd belépünk a hengercsarnokba, az erőfeszítéstől verejtékes arcú társai közé. Kígyózva perdül a tüzes lemez. Csattog, dübörög a durvahengersor, és ez a dübörgés mind hangosabbá válik, ahogy egyre közeledünk a tüzes acéltömbre zúduló ütésekhez. A durvahengermű „torkához” érünk Kiss István hengerésszel. A Zajabrigád munkahelye ez. A zaj, a forróság megszokott dolgok mind a tizenötük számára. — Ez hát az a hely, ahová 1949-ben, a durvahengermű egész berendezésével feljöttem Diósgyőrből és úgy gondolom, innen megyek már nyugdíjba is —, mondja kísérőm, és én azon gondolkozom, vajon mi mondatja e szavakat Kiss István hengerésszel, a Zata szocialista brigád vezetőjével, az-e, hogy ennyire ragaszkodik munkahelyéhez, vagy pedig az, hogy úgy érzi, belefáradt a munkába. Amikor megkérdezem, így válaszol: — Nem fáradtam bele a munkába és talán soha nem is fogok. Harminchét éve dolgozom már a hengerműben, volt időm megszeretni, hiszen mint gyerek kerültem a diósgyőri üzembe 1941-ben. Apám is ott dolgozott és bevitt engem oda. Először csak küldöncnek, de tetszett nekem, ahogy a nagy bugákból lemezeket nyújtottak a hengersorok, és azt mondtam: én is hengerész leszek. — Emlékszik még az első helyre, ahol dolgozott? — Nagyon is jól emlékszem — feleli. — Fapapucsban dolgoztunk, az jól tönkre is tette az ember lábát. Egy nagy blokksor volt ott Diósgyőrben, az feldolgozta az öszszes martinacélt. Különféle bugákat termelt, amiből a lemezeket hengerük. Mellette volt ez a trió lemezállvány, aminél én dolgoztam és még egy bugasor. Már az 1800-as évek végén itt működtek ezek a hengersorok. A miénk 1932-ben települt Diósgyőrbe, Németországban vették. 1949- ben aztán olyan döntés született, hogy ezt az öreg hengersort ki kell telepíteni Diósgyőrből, hogy a blokksor fölfuthasson. Az akkor épülő Sztálinvárosban viszont nem volt csarnok. Épült a nagyolvasztó, a Martin, de a durvahengerműnek még nem volt csarnoka. Pestlőrincen azonban a régi Lipták gyárcsarnokai üresen álltak a trianoni békeszerződés óta, amikor kiürítették, megszűntették ezt az üzemet. Elhanyagolt, rozoga épületek voltak. A határozat is úgy szólt, hogy a durvahengerművet a Dunai Vasmű részeként ide kell tenni három évre, amikorra Dunaújvárosban megépítenek egy csarnokot. De aztán abban az ötéves tervben itt maradt, sőt, azóta is itt van. Mégpedig azért, mert közben kiderült, hogy a hengersor termelését az eredeti 70 ezer tonnáról 180 ezer tonnára felvittük, az itteni körülmények között. — Új gépeket vettek vagy hogyan sikerült ezt elérni? — Különféle apró kis újításokkal, meg közben elvégeztük a legfontosabb korszerűsítéseket. Az itteni dolgozók most már 20—30 éve csinálják. Egy részük már Diósgyőrben is ott volt és úgy megtanulták ezt az egész szakmát, hogy álmukban is meg tudnák csinálni. Érzem a büszkeséget Kiss István hangjából, ezért azt kérdezem: nagy dolognak tartja-e, hogy hengerész? — Nem tagadom — feleli — az apám is mindig azt mondta, a kohászoké a jövő. Szép szakma, ha nehéz is, és most már jól is lehet keresni, így aztán én is behoztam a két fiamat a vállalathoz. Az egyik lakatos, a másik a brigádomban van, hengerész. Nekik már könnyebb itt, mert fejlődött a vállalat is közben. Új kemencéket kaptunk, megszűntek a vasárnapi salakozások. A hatvanas évek előtt még majdnem minden vasárnap bejöttünk. Ez megszűnt, hogy kaptunk új kemencéket. Melegebb anyagot is kapunk, könynyebb a munkánk a hengersoron. — Nem haragszik, ha azt mondom, hogy amit én itt látok a tüzes vastömbök körül, nem nevezném könnyű munkának — mondom Kiss Istvánnak. — Ez már azért könnyebb — feleli —, jobb a forró anyaggal dolgozni, jobban engedelmeskedik. — De hát mekkora súlyú egy ilyen tüzes buga? — Nyolcszáz kilótól hatezer kilóig. Különböző méretekben. — És ezt nem nehéz tovább rakni? —A fogást tudja már az ember — vezet egészen közel a dübörgő, csattogó berendezéshez. — Forgó gurítón könnyebb lökni, mint egy álló gurítón. Látja! — magyarázza — amikor kidobja a henger, akkor kell mindig meglökni. Először meg kell a szélességét csinálni, meg hosszúra nyújtani és amíg a méretet el nem érjük, addig nyúlik hosszúra. Szóval élvezi az ember azt, hogy olyan kicsiből, ilyen gyorsan, pillanatok alatt ilyen nagy darab lemez lesz. Ez annyira megfogta az embert még annak idején, hogy aztán emellett kötöttem ki és a magam számára sohasem éreztem nehéznek. — Amikor ezt a szakmát választotta, a jövőre gondolt. Elérte-e amit elképzelt? Mire vitte? — Hát három gyereket felneveltem. — Nyaralója van? — Nem, nincs nyaralóm. — Milyen kocsija van? — Kocsim sincs, nem is akarok venni. Van viszont négy unokám. A lányomnak van két lánya, a nagyobbik fiaméknak pedig két fiuk. — Ez tehát az élete értelme — mondom, míg félrehúzódunk egy „csendesebb” zúgba. — Ebben találja meg céljait, azt, hogy érdemes élni. Az Erzsébet-híd 80 százalékban lőrinci durvalemezből készült kétezer lóerős tolóhajó az Óbudai Hajógyárban. A hazai hajógyártáshoz évi 10—15 ezer tonna lőrinci durvalemezt használnak fel