Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)
1983-04-23 / 17. szám
Űrszennyezés Reagan amerikai elnök bejelentését, hogy megkezdődnek Amerikában az előmunkálatok a jövő szuperfegyverének kifejlesztésére, világszerte döbbenet fogadta. Az elnök víziója egy Földön kívüli „Csillagok háborújáról”, iszonyattal töltötte el a földlakók többségét. Megérezték, hogy — Reagan elképzeléseivel ellentétben — az új „csodafegyverek”, az űrben elhelyezett lézerágyúk, a mikrohullámú és más sugárfegyverek nem az annyira óhajtott teljes biztonság megteremtésének segítői, hanem inkább az általános földi és égi veszélyeztetettség baljós előhírnökei. Mert hogy a szükségesnél is több fegyver halmozódott fel eddig a Földön, az nagyon tudatosult a békét féltő emberekben az elmúlt évek során. Érthetetlen tehát, miért kellene az űrt is betelepíteni pusztító eszközökkel. A következmények egy része ugyanis máris kiszámítható, hiszen a földi és az űrjövőnket egyaránt óvó tudósok évekkel ezelőtt már jelezték, mi várható, ha hadszíntérként a világűrt is számításba veszi a hadtudomány. Amikor több mint három évtizeddel ezelőtt a világűr meghódítását tervezték az űrközpontokban, aggódva gondoltak arra a veszélyre, amelyet az űrhajókra a meteoritok jelenthetnek. E fenyegetettség ugyan még mindig megvan, de az eddig szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az ütközésnek csupán elenyésző a valószínűsége. Keletkezésükkor a bolygók ugyanis alaposan megtisztították környezetüket az önállósult űrrögöktől. A meteoritok befogása négymilliárd éve tart, és már csak a maradék lehet hátra. Szörnyű ezért, hogy az ember az új sugártechnológiával éppen most alakítaná olyan csatatérré Földünk körül az űrt, amelyben az esetleges összecsapások után eszetlenül száguldoznának a műholdak és a rakéták darabjai. Az épségben maradt műholdak és az űrháború „törmelékeinek” 60 ezer kilométeres sebességgel való szembetalálkozásakor az ütközés ereje többszörösen felülmúlhatja némely páncéltörő lövedék romboló hatását. Az űrobjektumok hamarosan lyukacsos sajthoz hasonlítanának ... Amennyiben az űrösszecsapások háromszáz kilométernél magasabb régiókban zajlanának le, úgy a repeszek és roncsok akár évtizedekig, sőt, évszázadokig utazgatnának Földünk térségében. A következő generációk, unokáink és dédunokáink bizonyára átkoznának ezért bennünket, mivel nem tudnák begyűjteni bűnös könynyelműségünk űrbéli emlékeit. Századunk nagy tudományos eredménye, az űrhajózás lehetetlenné válna az űrben elhelyezkedő roncstelep miatt. Végképp búcsút mondhatnánk ezért az időjárás előrejelzését és más, békés célokat szolgáló műholdaknak is. Az emberiség jövőjét fenyegető újabb súlyos lépésnek tekintendők már csak ezért is a legújabb amerikai űrfegyverkezési elképzelések. De leginkább azért, mert növelik a háborús veszélyt, az irdatlan költségek pedig (csupán a rakétaelhárító lézerfegyver tíz év múlva már 30 milliárd dollárral szerepelhet az amerikai költségvetésben) további terheket rónának az amerikai tömegekre, de azokra is, akik az amerikai fenyegetés miatt rákényszerülnek hasonló fegyverek kifejlesztésére. Érni Péter 18 Gallipoli Hosszú évek után, rövid időn belül két alkalommal is találkoztam Gallipoli nevével. Eisenhower „Európa erőd” című emlékiratában megjegyzi, hogy Winston Churchill Balkán-fóbiáját a „Gallipoli-sokk” okozta. Ezt követően az idei „Budapesti Tavaszi Fesztivál” alkalmából rendezett ausztrál filmhéten nagy sikerrel mutatták be a „Gallipoli” című filmet, amely ausztrál fiataloknak 1915-ös, katonailag teljesen értelmetlen feláldozását dolgozta fel. A moziból kijövet egy kisebb csoport fiatallal beszélgettem. Kíváncsi voltam, mit tudnak az akkori harcokról. Kiderült, semmit. Pedig Gallipolinál az első világháború egyik kiemelkedően híres ütközete volt. Neve — enyhe túlzással — az ötödik földrészen úgy cseng, mint nálunk Przemysl vagy Doberdó. A Boszporusz és a Dardanellák elfoglalása a múlt század második felétől a cári imperializmus egyik fő célja volt. Az első világháború kitörése után az antant hatalmaknak égetően fontos lett hadianyagot, hadfelszerelést juttatni a rosszul felszerelt cári hadseregnek. A legrövidebb hajóút a Boszporuszon keresztül vezetett. A „semleges”, de a német katonai vezetés által felbiztatott Törökország hamarosan nehéz helyzetbe került, ezért 1914. november 12-én hivatalosan is belépett a központi hatalmak oldalán a háborúba. Churchill — aki akkor a brit haditengerészet minisztere volt — már 1914 novemberében javasolta az antant vezetőinek, hogy először foglalják el a Boszporuszhoz vezető szűk tengerszorost, a Dardanellákat, majd a hajóhaddal törjenek utat Törökország fővárosa, Isztambul felé. Decemberben megegyeztek a britek, a franciák és az oroszok a Dardanellák elleni támadásban. Az oroszok azonban az 1914—15. téli kárpáti ütközetek hatalmas emberveszteségei miatt nem képesek bekapcsolódni a hadműveletekbe. Az egyesült angol—francia hajóhad 1915. február 19-én támadta meg a Dardanellák külső erődítményeit. De a nagy űrméretű hajóágyúk sok hetes tüze sem volt képes a törökök ellenállását megtörni. Sőt, az 1915. március 18-án megkísérelt áttöréskor a franciák két, az angolok pedig egy csatahajót, valamint több kisebb úszóegységet veszítettek. E vereség kijózanító hatására, összehangolt szárazföldi és vízi hadművelet végrehajtásával akarták kierőszakolni a döntést. Hatalmas haderőt, köztük ausztrál—új-zélandi hadtesteket vontak össze Egyiptomban. Behajózás után, 1915. április 25-én reggel már a Dardanellák előtt álltak. Alig bukkant fel a nap, a flotta teljes tüze a Dardanellákat, a Gallipoli-félszigetet védő, és a szoros túlsó oldalán levő észak-anatóliai török állásokra zúdult. A kora reggeli órákban megkezdődött a partraszállás. Elkeseredett és véres harcok bontakoztak ki. A törökök rendkívül szívósan védekeztek. Észak-Anatóliában rövid időn belül a tengerbe szorították az elterelő partraszállást végrehajtó francia erőket. A harcok teljes súllyal Gallipolira tevődtek át. A britek és franciák — bár nem tudtak jelentősen előretörni a félszigeten — mégis megvetették a lábukat. Liman von Sanders tábornok, a török seregek főparancsnoka, ügyes taktikával megállította a partraszállók előretörését. Mivel a török tüzérség nem vehette fel a versenyt a nagy tűzerejű hajóágyúkkal, csapatait olyan közel vitte a britek vonalaihoz, hogy a hajók nem tudták a török első vonalakat lőni. Április végére a félsziget déli csúcsán és közepén a briteknek sikerült hídfőt létesíteni. Itt harcoltak az ausztráliai hadosztályok is. Többszöri áttörési kísérletüket a törökök véresen meghiúsították. Egyik fél sem tudott boldogulni a másikkal. Rengeteg áldozatot követelő, értelmetlen állásharc kezdődött. A sziklás talaj, a kiépített védővonalak a törököknek kedveztek. Kezükben tartották az összes magaslatot és valósággal a parthoz szögezték a briteket. A túlerőben levő brit tüzérségtől ők is hatalmas veszteségeket szenvedtek, de kitartottak. 1915. november közepére a törökök megkapták az osztrák—magyar haderő félelmes hírű 305 milliméteres, Skoda gyártmányú mozsarait. A törökök tüzérségben is egyenrangúak lettek. A szorongatott helyzetben az antant hadvezetés elrendelte a csapatok kivonását. December 19-ről 20-ra, majd 1916. január 8-ról 9-re virradó éjszaka szálltak csapataik hajóra, olyan jól álcázottan, hogy a törökök nem vették észre elvonulásukat. A Gallipoli hadműveletek a britek és Churchill személyes vereségével végződtek. A kellő felderítés hiánya, a török csapatok harckészségének könnyelmű lebecsülése, és a brit harci szellem túlbecsülése vezetett oda, hogy teljesen értelmetlenül, sok tízezer katonájuk, köztük majdnem 8000 ausztrál pusztuljon el Gallipoli kopár szikláin. Dr. Pataky Iván (Reprodukció: Pataky Zs.)