Képes Újság, 1986. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)

1986-11-29 / 48. szám

Amikor én még kislány voltam... Csongrádi Kata — A gyermekkorom? Nincsenek sztorijaim. Leginkább a különóráimra emlékszem. Jártam klasszikus balettra, szteptáncra, modern táncra, akrobatikára, zongorára, szolfézsra, később klasszikus- és dzsesszzongora órákra. — Nem sok ideje juthatott a játékra. — Nem játszottam, nem babáztam, nem hintáztam. De ha nagyritkán mégis sikerült kijutnom a játszótérre, onnan is kellemetlen élményekkel tértem haza. Nagynövésű kislány voltam, s emlékszem, mindenhonnan elküldték azzal, hogy hagyjam a kicsiket homokozni, engedjem át nekik a hintát. Bizonyára az akkori hiányérzet miatt játszom most oly boldogan, felhőtlenül és huszonöt éves korom óta egy lépést sem teszek valamelyik koalamacim nélkül. — Az iskoláihoz milyen emlékei fűződnek? — Harmadikos voltam, amikor kiderült, hogy nagyon jól tudok mesélni. Többször is előfordult, hogy emiatt az elsősökhöz is beküldtek. A saját meséim arról szóltak, hogy a jó és az igazság mindig győzedelmeskedik. Ez olyan sikerélmény volt, amilyenben addig nem volt részem, mert kezdetben nem voltam jó tanuló. Ráadásul annyi intőt kaptam, hogy az ellenőrzőmet fél évenként ki kellett cserélni. — Miért intették meg oly gyakran? — A legérdektelenebb dologban is észrevettem a humort, s ilyenkor hahotáztam. Szüleimnek az intőim és a gyenge jegyeim szomorúságot okoztak. Azután egyik napról a másikra elhatároztam, hogy összeszedem magam. Ez olyannyira sikerült, hogy még matematikából is jelest kaptam. Ekkoriban járt az osztályunkba egy szerencsétlen sorsú kislány, sokszor sírt, az osztálytársak kiközösítették, több tantárgyból állt bukásra. Úgy döntöttem, hogy segítek neki. Hát ezért is rá kellett hajtanom a tanulásra. De elértem, hogy a kislánynak az év végén közepes lett a bizonyítványa. Ez volt életem első olyan eredménye, amire büszke voltam, s vagyok máig is. — A fiúk? — Elkerültek. Tizenhárom éves koromban hiába jártam tánciskolába, sohase kértek fel. Aztán később sem volt velük szerencsém. Pedig nagyon szerettem volna már randevúzni. El-eljártam házibulikra, de ott sem vett észre senki. Álmodozó, későn érő típus voltam, meg talán túl komoly is. Tizenhat évesen lettem először szerelmes, egy szőke, kék szemű fiúba, aki jéghokizott és a gimnázium legjobb matekosa volt. Egyszer kettesben kimentünk a Margitszigetre. Vadonatúj rózsaszínű ruhámban szinte repestem mellette, és határtalan zavaromban e romantikus délutánon a fenyőfák életéről tartottam neki kiselőadást. Nem hódítottam meg. Soha többé nem találkoztunk .. Lehet, hogy ma már a szőke, kék szemű fiú boldogan húzná ki magát, ha Csongrádi Katával, a híres színésznővel, a dalai révén is kedvelt sztárral az oldalán sétálhatna a Margitszigeten. Ám ehhez több kellene, mint millió rózsaszál... Vágó Judit Enikőt a legdrágább játékokkal halmozták el a szülei, mégis hamar megunta és a sarokba dobálta valamennyit. Petinek — akit egyedül nevelt, az édesanyja — csak egyetlen plüssmackója volt, mégis boldogan játszott vele egész nap. — Mit tudsz csinálni azzal a kopott játékmedvével? — értetlenkedett a kislány. — Ő nem kopott játékmedve, hanem Maci, a barátom, akivel mindent megbeszélek és így sohasem érzem magam egyedül — felelte a kisfiú. — Hogyan tudna beszélni ez az ócskaság, mikor az én új villanyvonatom is csak zakatolni tud, a robotemberem villog, a hajasbabám pedig sír. Peti csak ámult: — Neked ennyi szép játékod van? Megnézhetem őket? — Nem! Mert még elrontod! Inkább beszéltesd a Macidat! Most például mit mond? — Most? — csapta meg Peti orrát a konyhájukból kiszűrődő ínycsiklandó ebédillat —, most azt mondja, hogy siessünk kezeit mosni, mert asztalon a húsleves... A Maci pedig egy nagy kanál mézet kap. — Tényleg ezt mondta? Akkor én miért nem értettem? — kérdezte Enikő. — Mert a Maci szavát csak az érti, aki szereti — magyarázta Peti. — Mondd meg neki, hogy szeressen engem is! — könyörgött a kislány. — Azt hiszem, ilyet nem lehet parancsolni ... Ugye, Macikám?... Azt mondja, ha az ebéd mézadagja a pocijában lenne, akkor nagyobb kedvvel diskurálna tovább!... Jól van, megyünk már! Szervusz, Enikői Peti elment ebédelni Enikő pedig elhatározta, hogy mindenáron megszerzi magának ezt a beszélő Macit. Nem kellett sokáig várnia, mert Peti megfázott és anyukája ágyba fektette. Enikő — jó szomszédhoz méltóan — átment meglátogatni a beteg kisfiút. Petit azonban annyira leverte a láz, hogy fel sem ébredt mély álmából, mikor a kislány kicsempészte kezéből a Macit. Enikő azt se tudta, hogy kényeztesse új kincsét. Beleültette a Macit a legbársonyosabb fotelbe. „Látod, mennyivel szebb minálunk?... Ugye, beszélsz nekem?” A Maci hallgatott. Enikő működésbe hozta a villanyvonatokat. „Játszhatsz vele, megengedem!. .. Most már beszélsz, ugye?”... A Maci hallgatott... Enikő kicipelte a legnagyobb mézescsuprot a kamrából. „Ezt mind neked adom!.. . de beszélj nekem!” A Maci hallgatott. „Undok Maci vagy! Én mindent megteszek érted és te mégsem szeretsz! Nem kellesz nekem! Menj vissza Petihez, ne is lássalak!” Azzal visszafutott a kisfiúhoz — aki még mindig aludt —, és dühösen odadobta hozzá a Macit. Peti mintha felriadt volna, de aztán elmosolyodott és félálomban motyogta: „De jó, hogy itt vagy .. . nem vagyok egyedül...” A kislány egy pillanatig földbegyökerezett lábbal állt, majd átszaladt a villanyvonatért, a robotemberért meg a hajasbabáért és minden játékát odatette Peti ágya mellé. Aztán lopva ránézett a Macira, aki mintha mondott volna valamit. Csongrádi Kata Az alábbi mesét Csongrádi Kata küldi gyermekolvasóinknak Maci, a barátom EZT ADD ÖSSZE! Írjátok be a számokat 1-től 12-ig az ábra üresen hagyott négyzeteibe úgy, hogy minden vízszintes, minden függőleges, valamint a két átlós sor összeadásából azt a számot kapjátok, amelyik a sor végén áll. A megfejtéseket a lap megjelenésétől számított egy héten belül adjátok postára! Csukás István: Mackómese Mackó brummog, irgumburgum, bundám rongyos, ezért morgom. Elballagott a szabóhoz, de a szabó pénzért foltoz. A mackónak nincsen pénze, elköltötte akácmézre. Szegény mackó mi lesz veled, hogyha megjön a nagy hideg. 2.