Képes Világ, 1945 (1. évfolyam, 3-21. szám)

1945-09-28 / 20. szám

Bocsodi István: A magyar kérdés A nagyhatalmak külügyminisztereinek londoni konferenciája megkezdi a magyar béke előkészíté­sét. A Magyarországgal kötendő békeszerződés újra rendezi majd a magyar kérdést, amelyet negyedszá­zaddal ezelőtt oly kevés tárgyilagossággal igyekez­tek megoldani. Reméljük, Londonhoz szebb emlé­keink fognak fűződni, mint Párishoz. Reméljük, a londoni békekonferenciának nem lesz oly rossz csen­gése a magyar történelemben, mint amilyen kelle­metlen hangzása volt nálunk mindig a párisi béke­­konferenciának és a páriskörnyéki békéknek. Most nem lehet erejük az olyan érveknek, ame­lyek a két háború közt sűrűn hangzottak el, s ame­lyek azzal utasították vissza a trianoni békeszerző­dés ellen emelt magyar panaszokat, hogy háború veszélye nélkül nem lehet megbontani a békés ren­det, nem lehet változtatni a békeszerződéseken. Európa most még vajúdik, halmazállapotban van. Az új rend még nem alakult ki, az egykor elköve­tett hibák jóvátételének megvan a módja, anélkül, hogy ezzel megzavarnánk a kialakult helyzetek nyu­galmát. Sőt a jövő békés fejlődését éppen azzal biztosíthatjuk a legjobban, ha óvakodunk a régi hibák megismétlésétől és elejét vesszük annak, hogy jogos panaszok, indokolt elégedetlenségek zavarják meg a majdan kialakuló békerendszert. Sajnos, vannak olyanok, akik szeretnék vissza­állítani a régi helyzetet, ők a negyedszázaddal ez­előtt elkövetett balítéletek haszonélvezői voltak és nem tudnak beletörődni abba, hogy a jövőben le­mondjanak a múltban méltánytalanul élvezett elő­nyeikről. Nem tudnak beletörődni abba, hogy a né­peknek egymáshoz való viszonyát az egyenjogúság, az­ egyenrangúság­ szab­ja meg. Mindenféle jogcímen előjogokhoz akarnak jutni és a régi áldatlan hely­zet visszaállításán fáradoznak. Tudjuk, hogy Ma­gyarország elvesztette a háborút és a békekonfe­rencián sem léphet fel követelésekkel, igényekkel. Ám a tárgyilagosság, amit a magyar kérdés tárgya­lásánál elérni szeretnénk, nem olyan kívánság, amit a nagyhatalmak ne honorálhatnának. Hiszen eddigi tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a győz­tes nagyhatalmak nem kívánják Magyarország megbüntetését, hanem az a céljuk, hogy a magyar­ság megtalálja végre helyét a demokratikus népek közösségében. Ebből logikusan következik, hogy a nagyhatal­mak tárgyilagos békét kívánnak kötni Magyar­­országgal. S ha ez így van, akkor reményünk lehet arra, hogy a magyar kérdést kielégítő módon fogják rendezni az új békekonferencián Az első háborút követő trianoni békeszerződés megfosztotta Magyarországot attól a jogától, hogy egyenlő elbánásban részesüljön. A trianoni béke minden esetben szomszédaink javára és a mi ká­runkra ítélkezett a vitás kérdésekben. A trianoni béke hátterében olyan politikai erők érvényesültek, amelyek a magyarok rovására szövetkeztek egymás­sal és a közös haszon érdekközösségéből később megteremtették a rosszemlékű kisantantot. A kis­­antant-politika arra az elvre épült, hogy Magyar­­ország három szomszédját szövetségre kell hozni, mert mind a hárman r­észesedtek a Magyarország rovására szerzett javakból, közös érdekük hát, hogy szerzeményüket megtartsák és védekezzenek a ma­gyarok revíziós kísérletei ellen. Három barát, egy ellenség — ez volt a trianoni szerződés, utána pe­dig a kisantant jelmondata. Ha most az új békekonferencián a magyar kér­dés tárgyilagos megvitatására sor kerül, semmi esetre sem lehet helye ennek a régi kisantant-szellemnek. A három barát, egy ellenség helyébe a négy barát elvének kell kerülni, mert csak ebben a szellemben jöhet lé­tre a tartós béke a négy egymásrautalt nép és ország: Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia és Magyarország között. Sőt az ötödik sorstárst, Ausz­triát is olyan szellemben kell belekapcsolni ebbe az együttesbe, hogy az Anschluss helyébe a dunai né­pekkel való együttműködés váljék az osztrák poli­tika alapjává. Jószomszédság, barátság, béke a dunai népek között csak az egyenjogúság, egyen­rangúság szellemében válhat­­valóra. Amíg külön­böző rendű és rangú népekre osztják a sorstársakat, addig köztük a közös sors tudata meg nem­ erősöd­hetik. A sérelmes megkülönböztetések, az örök vetélkedést táplálnák tovább és lehetetlenné tennék a modern nacionalizmus kora óta immár másfél év­százada háborgó gyűlölködés lecsillapodását. A magyarságnak kulcshelyzete van a dunai népek között, ha az új békeszerződés elmulasztja kibékíteni Magyarországot szomszédaival, akkor az együttműködés megint csak kudarcba fulladhat. A magyar kérdés tárgyilagos rendezésének így tehát nemcsak szűk helyi jelentősége van. Ezen múlik a Szudétáktól a Fekete-tengerig és a Kárpátoktól az Adriáig élő kis dunai népek sorsának alakulása is. Ha a magyar kérdést úgy oldják meg, hogy az együttműködés Magyarország és szomszédai között őszinte, minden hátsó gondolattól mentes lehet, akkor Európának békés, boldog zúga válhat a most még forrongó Délkelet-Európából. I . Farkas Ferenc: „Ahhoz, hogy az ország elesettségéből felkeljen, mindenkinek két ember helyett kell dolgoznia“ Farkas Ferenc képviselő, a Nemzeti Paraszt­párt vezetőségének tagja, a Párt gazdasági ügyei­nek legfőbb irányítója, a romjaiból feltápászkodó, újjáéledő ország embere. Az, akire ma szükség van. Annak él, hogy a jó ügyért harcoljon és áldo­zatot vállaljon. Rengeteget dolgozik: az Országos Földhitel Intézet elnöke, a Művészeti Tanács fő­titkára, az Országos Gazdasági Tanács elnökségé­nek a tagja, a Szövetkezeti Tanács alelnöke, az Országos Bérmegállapító Bizottság elnöke, stb., stb. Azt mondja: — Ez a sok cím és hivatal nem jár fizetéssel, de rengeteg munkával. Ezt nem azért mondom, hogy sajnáljanak. Ellenkezőleg: szeretek dolgozni, nagy megnyugvással és örömmel tölt el az az ér­zés, hogy én is hozzájárulok a romok eltakarításá­hoz és az ország felépítéséhez, én is segítek. — De mégis, hogyan tud ennyit dolgozni? — Ahhoz, hogy az ország elesettségéből fel­keljen, mindenkinek két ember helyett kell dol­goznia. Nincsenek csodák: úgy jutunk csak előbbre, ha nem elégszünk meg a pillanatnyi ered­­­ménnyel, hanem na­gyobb távlatra, való visszatekintéssel mér­jük fel azt, amit elér­tünk. Gondoljunk csak arra, milyen volt Bu­dapest januárban, a felszabadulás pillana­tában és milyen ma, nyolc hónap elmúltá­val. Amikor­­a város­nak ezt az erőteljes életképességét l­átjuk, minden okunk meg­van a reményre. — Kérem, mondjon valamit­­ a Művészeti Tanács munkájáról! — A­­ felszabadulás után művészeink java nagy nyomorban, szo­ciális elesettségben élt. Sok­ankéten és megbe­szélésen vitatták ré meg, miképpen lehetne mű­vészeinket ezen a fe­nyegető esztendőn át­segíteni. Ez az első hó­napokban volt, amikor íróink nem tudtak dolgozni, a kiadók nem működtek, a la­pok kis számban és kis terjedelemben jelentek meg, folyóiratok, képes­lapok pedig egyáltalában nem voltak még. Képző­művészeink műterem, festék és vásárló közöt­ség nélkül várták, hogy csoda történjék. Zenészeink, építészeink, színészeink, filmművészeink a gazda­sági csőd szélén álltak. A kormány a fokozott újjáépítés céljaira hitelakciót szervezett. Ekkor arra gondoltam, hogy a nyomorban élő művészein­ken is segítenünk kell. Ha a kiskereskedők meg­segítésére 50 millió pengő áll a kormány rendel­kezésére, akkor egyetlen sértetlen értékünket, a magyar szellemet is meg kell mentenünk. Ha a szellem reprezentánsain nem segítünk, akkor éppen a legnagyobb kincsünk pusztul el. A problémával először a kultuszminiszterhez, majd az újjáépí­tési miniszterhez fordultam. Elvben mindkettő meg­értett, mégis szükségesnek látták, hogy az ügyet a miniszterelnök vegye a kezébe. Kodály Zoltánnal, a Művészeti Tanács elnökével együtt elmentem a miniszterelnökhöz, aki rendkívül nagy megértéssel karolta fel a művészek megsegítésének az ügyét. Szokatlan gyorsasággal vitte a minisztertanács elé és tető alá hozta. Körülbelül 600 művész és tudós kap most a kormánytól 3000 pengőt havonta. Tisztá­ban­­voltunk azzal, hogy a 600 élvonalbeli művész természetesnek látja a kormánynak ezt a gesztusát, viszont tudtuk azt is, hogy az a 6000, aki saját ítélete szerint a 600 közé sorolja magát, nem egé­szen tárgyilagosan bírálja majd az ösztöndíjak odaítélését. Ez az elképzelés valóban bekövetke­zett. Az elmúlt tíz évben művészi életünk vezetőit egyszer sem érték akkora támadások, mint éppen az ösztöndíjak kiadásával kapcsolatban. — Hogyan válogatta ki a Művészeti Tanács az ösztöndíjasokat? — Ebben a munkában kizárólag minőségi nézőpontok vezettek. A névsor rendkívül lelki­­ismeretes közösségi munka eredménye. Ennek elle­nére a támadások mindjobban fokozódtak. Meg­támadták Kodály Zoltánt is, aki a legnagyobb önzetlenséggel és áldozatkészséggel fáradozott az ösztöndíjasok érdekében. Megtámadták azért, mert önmaga 50, illetve csak 40 ezer pengő úgynevezett újjáprtési kölcsönt kapott a kormánytól. A művé­szeti Tanács zenei szakosztálya követelte, hogy Kodály megkapja ezt az összeget, annál is inkább, mert a nagy művészt a háborús események annyira megkárosították, hogy egyetlenegy ruhája maradt meg, amelyet tíz hónapja visel már. Kodály laká­sának nagy része romokban hever, kéziratai, kottái, lemezei jóformán mind elpusztultak és ennek elle­nére ő maga semmiképpen sem akarta elfogadni az újjáépítési kölcsönt. Noha nem érzem magamat tökéletesen illetékesnek a megfellebbezhetetlen művészi értékelésre, mégis szerényen meg akarom jegyezni azt, hogy Kodály Zoltán az egyetemes magyar mű­vészetnek olyan nagy értéke, amelyet semmi­képpen sem nélkülöz­hetünk. — A Parasztpárt egyik vezetője ennyire érdeklődik a művésze­tek iránt? —­­ A Parasztpárt,, megalakulása óta, a minőségi érteknységet akarja kiváltoztatni. Kezdetben ironikusan hangoztatták, hogy ez a párt a parasztságnak meg az íróknak a párt­ja. Nos ez az igaz­ság. De nemcsak az íróké, hanem­­a tudó­soké és a művészeké is. Vagyis : pártunk, a parasztság, munkás­ság és értelmiség ösz­­szefogásából ennyit gyakorlatilag megvaló­sított már. — Melyik a legked­vesebb munkaköre? . — A szövetkezeti mozgalom gyakorlati kérdé­seinek a szolgálata. A Mezőgazdasági Szövetkezeti Központ alakulásának kérdéseivel foglalkozom. Ez az agrárszövetkezeti központ az összes magyar­­országi mezőgazdasági szövetkezetek központja lesz. A mezőgazdaság termés­eredményeinek érté­kesítési problémáit úgy oldja meg, hogy az érté­kesítésből származó hasznot a termelőknek, vagyig a parasztságnak juttatja.­­ De hogy visszatérjünk a művészethez: véle­ménye szerint művészeink hogyan kerülnek ki ebből a nyomor­ kátyúból, milyen jövő vár rájuk? — Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar művészet renaissanceja előtt állunk. A demokrácia mind a munkás, mind a parasztság körében nagy szellemi érdeklődést ébreszt. Az írók és a művé­szek, akik a múltban tulajdonképen csak a közép­osztály értelmiségéhez szóltak, a jövőben a paraszt­ság és a munkásság milliós tömegeihez is utat találnak. Ennek természetesen nemcsak erkölcsi, hanem anyagi jelentősége is lesz a művészek szá­mára. Ahogy az új választójog révén a paraszt és a munkás politikai jogainak a gyakorlásával a poli­tikai nemzet fogalmába belekerül, úgy a magyar kultúra is megnyílik ezeknek a rétegeknek a szá­mára. A falu és a munkások számára könyvtárak ezreit kell a jövőben felállítanunk, a falvakat és munkásokat vándor­kiállításokkal kell felkeres­nünk. Ha hittel és bizalommal dolgozunk a jobb és igazabb Magyarországért, minden tervünket meg­valósítjuk és minden célunkat elérjük. G. M.

Next