Képmás, 2007 (8. évfolyam, 1-12. szám)
2007-07-01 / 7. szám
GYURKOVICS TIBOR LÁNGOK, CSAPJATOK MAGOSRA! Lángolnak a lapok. Égnek ezek a versek, kicsap belőlük az örökkévalóság illata. Már nem festmény, egyetlen vers csap föl az égre - erdőtűz. Gyurkovics ötven éve írja képverseit. Nem úgy, hogy nekifog, aztán egy-egy festményt „megzenésít”, megelevenít, hanem benne ég, mint gyújtogató az erdőben. Szexualitás, istenhit, embermagány, ős-szülők, gyerekszerelmek, zörgő faágak - minden benne ég az erdőben. Azt hiszik az emberek, külön tematikájuk van ezeknek a költeményeknek. Nincsen. A költemények tematikája az égés. „Katángkóró. Fenyőropogás. Gyulladt ősz és vakító nyár - az erdő sűrű fái közül előtör a halhatatlan napsugár, orrba lök, föltaszít, legázol, őrjöng, visít, énekel és elszalad és kiárad, elég egy gyufa és lángra kap a birodalom. Csak ürügy volt a csók. Valakibe beleszerethettem volna egy perc alatt. Míg kezem között halt meg a szíve, Szemfedője örökre megmaradt. Csak ürügy volt a festmény. Bárkibe beleszerethettem egy perc alatt, enyém lett válla, ágyéka, szíve, mit különben a festék eltakart. Történetüket én szőttem tovább, így lettek titkaik a titkaim, szemükben kinyílott a nagy virág, halálos kékjével a kankalin.” Félreértés ne essék - ezek nem megverselt festmények. A két látás, két művészet egyben van, csaknem szétválaszthatatlanul. Kép ég a sorban, dallam a bokorban, elugrik a szöcske, eltűnik örökre. Füst, erdőillat, magyalbokor, fenyőtoboz - tetszenek hallani a ropogást. Ég az erdő. Ne tessék zavarni a tűz áhítatát. 38 képmás Minden egyes költemény más. Egyből kiszól a gyerekkor, másikból a festő unokája csillog, harmadikból a festészet tragikuma: „Az égen vadludakat hallani. Kívül a lélek, belül lásd a húsát, s kiütközik a tájon valami kis matematikai szomorúság.” Hiába fogunk hozzá, hogy aztán most meglátjuk, Székely Bertalan micsoda absztrakt képeket festett, mikor még nem is tudták, mi az absztrakt. Nem erről van szó. Belül vagyunk. Az erdőben. Tessék hallgatni. Zajong, ropog a tűz. Állítólag Gyurkovics dédapja (Gyurkovits Károly) biedermeier portréfestő volt - onnan hozta volna képtehetségét. Ugyan, ki tudja? És ha? Összeörökölte a festőlátást, a színeket, a képszerkezetet, a vadalmát, női testeket, templomárnyakat magába? Legyen néki könnyű a föld. Élet vergődte, írta ezeket a verseket a szépség igézetében, megelevenednek a lángok martalékában, mint a tűz körvonalai. Immár lassan több mint négyszáz vers hirdeti a képek csarnokát. Nagy kiállítás. Isten letekint, és látja mit lát, ugyan, gyerekek, mit lát? Hogy itt egy nyomorult költő, aki gyártja az erdőtüzeket, és még elismerést vár a bennégőktől? Nevetséges. A nyűtt, nedves, száraz avaron elég egy gyors gyufa, és fölcsap a boszorkányos és áldott, égből lopott prométheuszi tűz. Gyöngéd alakok hajladoznak, magyar tájak magyar jelei a szénaboglyák pörkölésében, lázadó lelkek és széptermetű asszonyok. Nők, és nők és nők a végtelenségig, hiszen a természet tárgya a nő, akiben évezredek óta megtestesül az isteni szikra. Ég ez a könyv. Égnek a versek. A képek. Isten lángjai. •