Keresztény Élet, 1997 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1997-01-12 / 2. szám
1997. január 12. Kezdődik az iskola A Magyar Nemzeti Múzeumban ott a pontos mása - talán az eredetije - egy tanteremnek, egy korabeli állami elemi népiskolából. Eredetileg lehetett falun, de inkább városon. Például Kaposváron. Mint a miénk, a Pécsi utcában. Ott kaptam először, karácsonykor bizonyítványt, a népiskola I. osztályából. Éppen 60 éve, az 1936/37. tanévben. Magaviselet: 1. Szorgalom: 1. Előmenetel: 1. Derék dolog, mert magaviseletből az 1-es azt jelentette, hogy dicséretes. Szorgalomból szintén. Előmenetelből pedig azt, hogy kitűnő. Még büszkébb vagyok az aláírásra, arra, hogy Kállay Lajos tanító. Nahát, ez a Kállay tanító úr volt nekem az én nagy iskolám. Bevezetett a számok világába, 1-től 10- ig. Bevezetett az ábécé rejtelmeibe. Arra is emlékszem, hogy milyen jókat nótáztunk, amikor éneklés következett, a sok számolás és olvasás, meg írás után. Nagyon szerettem Kállay tanító urat. Nagyon szerettük őt. Fényképem nem maradt róla, csak az emlékezetemben. Szikár ember volt. Úgy emlékszem, mosolyogni biztatóan tudott. Ha valaki elakadt a felelésben, számolásban, olvasásban vagy egy t-betűt írt a kettő helyett, rámosolygott. Ha valaki fényesen felelt és mindent tudott, arra is rámosolygott. - Jól van, na ! - mondta megnyerően. Hamar elkerült tőlünk. A II. osztályban már Fenyves tanító úr ült a dobogón, de nem sokáig, mert jött, mint a szélvihar, Király nénike. Kállay tanító úrral azután csak jó sokára, a ’70-es évek vége felé találkoztam, egy ///gér-interjúban. Illyés Gyula abban az interjúban elmondta: - Életem ideálja egyik nagybátyám, Kállay Lajos, ő tanítóskodott Kaposváron. Szentkép, amelyet Krasznai hittanár - Kraszni hitanár - úr adott emlékbe az I. osztályban. Jobbra: Tóth Tihamér püspökké szentelése Budapesten, az Egyetemi-templomban, 1938-ban. Alig vártam, hogy ismét összejöhessek, életem ismételt élményeként, a kedves és tiszteletre méltó Illyés Gyulával. Mondtam is azonnal: Gyula bácsi! Gyula bácsi! Én Kállay-tanítvány vagyok! Azé a Kállay Lajosé... Most jöttem rá, hogy azé... - Én meg élőeleven Kállay-tanítvánnyal eddig még nem tájékoztam! - örvendezett. - Nahát! Nahát! Flóra! - kiáltott a feleségének. - Flóra! Itt egy Kállay-tanítvány! Szellemi rokonunk! A hittant... - kérdezem magamtól - azt ki tanította? Az iskolában kapott szentképeim között keresgélek. Halomnyi van belőlük. Ó, ez itt! Ennek a Szűzanya-képnek a hátoldalán, az én girbegurba betűimmel odaírva: „1937. júl. 5. Kraszni hitanár”... Elképedek. Micsoda?! De arcomra talán kiül Kállay tanító úr mosolya. Mintha azt mondaná: - Mit írtál, édes fiam? Azt, hogy Kraszn a Krasznai helyett? És hogy hitanár a hittanár helyett? Jól van, a Másodikban meg fogod tanulni még azt is, hogy 2 magánhangzó is lehet egymás mellett. Meg azt is, hogy a t-betű mikor 1 és mikor 2. Érdekes, nem? Nemcsak számtanban vannak számok... Ilyen nagy szám volt a Kállay tanító úr... az Illyés-rokon és -példakép. A déli harangszó a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Szent Koronánál él. Még tart, amikor a koronázási palástnál járok. Szent István képét nézem rajta. És Boldog Gizelláét És Szent Imre hercegét A Szent István Lovagrendben, a taggá fogadás alkalmával, a lovagrend papja fölteszi ezt a kérdést is az ígéretet mondónak: „Ismered-e Szent István király Intelmeit és az abban foglalt elveket vallod-e?” A szertartás a Szent Jobb jelenlétében, a budapesti Szent István-bazilika-társ székesegyházban megy végbe. Ennek ez a módja rendje. A bazilika történetéhez az is hozzá tartozik, hogy a ’30-as évek első esztendejében, 1930-ban, amikor a jubileumi Szent Imre-évet tartották - Szent Imre herceg földi élete befejezésének és mennyei születésnapjának 900. évfordulóját ünnepelték -, a Szent Jobbot innen vitték hosszú körmenetben a Hősök terére. Szeretek erre gondolni, mert akkor jöttem Kaposváron a világra. Azt mondta a király a hercegnek: - Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass... a hit cselekedetek híján meghal... A király így folytatta: - A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a király-elődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Azt mondta a király a hercegnek: - A folytonos imádkozás, a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. Azt mondta: - Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Modern korunkban is a lovagi életforma: ennek elfogadása, vállalása, megújítása és megerősítése. Ez az ifjúságunk. Fiam, hercegem 1930-ban a Szent Imre-év Szent Jobb-körmenete a bazilikából indult el. Haladt a körúton, végig az Andrássy úton, a Hősök terére. KERESZTÉNY ÉLET Ó, azok a ’30-as évek! Mondhatnám másként? Hogy ó? Ó, azok az utolsó békeévek? Bennük nekem, ha nem is mindenkinek, több öröm jutott. Most lehetetlen nem gondolnom rájuk. Azokat az időket elém, sőt belém hozta a Magyar Nemzeti Múzeum új nagy kiállítása: Magyarország története a XX. században. Visszaérkezve a ’30-as évekbe, bizony, földbe gyökerezett a lábam. A fiam kérdezte is, hogyhogy... - Hogyhogy nem megyünk tovább? Nem messze a korabeli állami elemi népiskola tantermétől, a Magyar Nemzeti Múzem nagy kiállításán, üvegszekrényben látható Magyarország kormányzójának, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak altengernagyi társasági öltözéke. Mellette: pisztoly, zsebóra, kesztyű, monokli. Nem, a monoklira nem emlékszem. Monoklis Horthy-képet sosem láttam egyik tantermünk falán sem, elemitől a gimnáziumig. A kép mindig szembenézett velünk. Mellette volt a kereszt és a címer. A címer és a Horthy-kép most, ennek a múzeumi tanteremnek a falán nincs rajta. A ’30-as évek végéhez, abban a Pécsi utcai régi iskolában, Márkus nénike - Márkus Magdolna tanítónő - vitt el minket. Nem akármilyen módon fejeztük be a népiskolai IV. osztályt, jutalomkönyvet kaptam Márkus nénikétől. Tulajdonképpen nem is az iskolában. Sem az iskolaépületben, sem az iskolaudvaron. Ott valamilyen katonás-katonai készülődés folyt, ebből nem sokat értettünk. A Pécsi utcai állami elemi iskola évzáró ünnepélyére persze a Pécsi utcában került sor, de édesapáméknál, a téglagyár tetős, oldalnélküli félszereiben. Azokban nem agyagtégla száradt, a kiégetés előtt, hanem körülöttük lövegek sorakoztak, hogy bármikor elindulhassanak a frontra. A jutalomkönyvet ma is őrzöm, rója: Gárdonyi Géza. Címe: Magyar dicsőség. Gyönyörű történelmi epizódok tárháza, amely így végződik: „Horthy Miklós! A te nevedet rebegi ez a bús karácsony! A te nevedet zúgják itt még a fák is. A sírhom is a távoli katonatemetőkben. A te neved a mi karácsonyi gyertyánk... karácsonyi énekünk... Láncra verhették ezt a nemzetet... Széjjelszaggathatták Szent István palástját... nézd meg a budai kalendáriumot... menynyire van karácsonytól a feltámadás?" De én most, még karácsony előtt voltam a Magyar Nemzeti Múzeumban. A valóságban pedig a Pécsi utcai állami elemi népiskola III. osztályában, Puska tiszt - Puska Ferenc hitoktató - oktatta a hittant. Sok szentképem maradt tőle. Kézenfogva mentünk az iskolába, és kézenfogva jöttünk onnan, mindennap, a hétköznapokon. - Nem csőváriban járunk! - mondta, mindig nevetve, édesanyámnak. Reggelente 3 misén ministráltam a Jézus Szíve-templomban: 6-kor, fél 7-kor és 7-kor. Az utolsó órák után, az iskolából jövet is, volt még mindig - és mindig - beszélgetnivalónk Puska tiszivel. Egyszer azt mondta: - Feri! Vasárnap a kedvenc íródnak, a püspök úrnak ministrálhatsz! Ragyogott az arcunk. Annyira örültem, hogy a tisztelendő urat, kézenfogva, elvittem hozzánk ebédre. Édesanyámat meg is leptem vele, mert erre bizony nem volt fölkészülve. - Kisétkű vagyok! - mentegetőzött nevetve Puska tiszi. 1939. március 26-án, Kaposváron, a Pécsi utcai Jézus Szíve-templomban mondott szentmisét és szentbeszédet Tóth Tihamér, veszprémi megyéspüspök, a diákpasztoráció lelkesítő apostola, az én korom diákjainak rajongásig szeretett és agyonolvasott írója. Könyveit több mint 20 nyelvre lefordították. A sekrestyébe fáradtan - nagybetegen, lázasan - lépett. Ránk mosolygott, de már a tekintete is jelezte, hogy még nincs velünk. Minden szentmiséjére egy órán át készült, és amíg annak az órának a végére nem ért, lélekrezdülései a messziben jártak. Odafent. Tóth Tihamér közénk igyekezett. Hozzánk jött mindig. A lelkünk belelkünkhöz ért. Nem is értem... hogyan mondhatják rá ma azt, hogy avítt? Ócska?! Használt?! Jobban tennék... jobban tennénk, ha olvasnánk! Mintha ma szólna és élne, amit írt: „észre kell vennünk, hogy a büntetésnek valami kellemetlennek és nemkívánatosnak kell lennie, és semmi esetre sem lehet büntetés olyasmi, amit az illető tulajdonképpen szívesen elfogad". „Mindnyájunknak vallanunk kell, hogy a ma élő nemzedék felelős a jövő generációért is, tehát annak jobb sorsáért és erősebb egészségéért igénybe kell vennünk minden, erkölcsileg megengedett eszközt. ” Az akkori felnőttekhez az akkori fiatalokért szólt. „Akinek valóban zenei füle van, nem tud elviselni egy fél hamis hangot sem, s akinek Krisztust követő lelke van, nem tudja nyugodtan elviselni magában a legkisebb hibát sem. ” „Az győz, aki győziszeretettel." „Bölcs Károly francia király egy asztalra a koronát, másikra a kardot helyezte, s behívta fiát: Válassz! A herceg gondolkodás nélkül a kard után nyúlt, s így szólt: Ezzel azt! A karddal meg fogom szerezni koronámat - mondta a francia királyfi; kitartó, hűséges, istenszerető életemmel meg fogom szerezni égi koronámat - mondd te is, fiam!" Magyar dicsőség Hogy megszólítson, erre rengeteget készült Tóth Tihamér. Ez a fénykép 1910-ből, Bécsből való, egyetemi hallgató korából. 5. oldal Az oldalt írta és összeállította: Simon Gy. Ferenc. Az illusztrációk a szerző gyűjteményéből valók.