Kipszer Élet, 1971 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1971-10-27 / 22. szám

2 Ismerd meg hazádat A mechanikai gyárrészleg műhelybizottsága október 16- án rendezte meg az év utolsó kirándulását. Az autóbusz­túra résztvevői többek között megtekintették az alcsúti ar­borétumot, a majkpusztai „szerzetes falut”, a gesztesi és a tatai várat, valamint az ötszáz éves zsámbéki templom rom­jait. Alábbi fotóink a kirándulás egy-egy pillanatát örökí­tették meg. A tatai vár öreg falai alatt Séta az alcsúti arborétum kertjében (Torma Géza felvételei) KIPSZER ESET 1971. október 27. Szocialista módon Látogatóban Gyula szocialista brigádjánál A Pamutfonóipari Válla­lat Újpesti Cérnagyárában meglátogattuk Majsa Gyula szocialista brigádját, akik nemrég nyerték el a Válla­lat Kiváló brigádja megtisz­telő címet. A nyolc tagú cso­port az év elején kezdte el a cérnagyárban egy KIP­SZER típusú gáztüzelésű tömbkazán prototípusának a szerelését. A 10 tonna/óra teljesítményű kazánt decem­ber 15-e helyett december 1-én szeretnék átadni. Nem az első eset ez, hogy a No­vember 7. szocialista bri­gád a határidő lerövidítés­re tett felajánlást. 1959-ben alakultak Majsa Gyula főszerelővel a brigád életéről, hétköz­napjairól és eddigi tevé­kenységükről beszélgetünk. — Úgy tudom, a Novem­ber 7. szocialista brigád vál­lalatunk legrégibb brigádjai közé tartozik. Hogyan em­lékszik vissza az alakulás éveire? — Munkatársaimmal 1959-ben határoztuk el, hogy szocialista brigádot szerve­zünk. Ez a mozgalom abban az időben kezdett az ország üzemeiben kibontakozni. Ol­vastuk az újságban, hogy egymás után alakulnak meg a szocialista brigádok. Elha­tároztuk, hogy mi is meg­próbáljuk. Abban az időben még kevés törzsgárda ta­gunk volt, de ennek ellené­re már az első évben szép eredményeket értünk el. Pe­dig azokban az években sokkal nehezebb körülmé­nyek között dolgoztunk mint most. A közös segítségnyúj­tás íratlan törvénye a bri­gádunknak. A kollektív szellem is kitűnő. Talán en­nek köszönhető, hogy vál­lalásainkat mindig túltelje­sítettük. — Miben látja a tíz év­vel ezelőtti brigádélet és a mostani közötti különbsé­get? Történt-e azóta fejlő­dés? — Hosszú utat tettünk meg 1959-től napjainkig. Ez a tizenegy év a brigád életé­ben sem múlt el nyomtala­nul. Sok gyakorlati tapasz­talatot szereztünk mind a mozgalom, mind a szakmai munka terén. Nagyon sok szakmunkást neveltünk azó­ta, akik itt a brigádban ta­nulták meg a „mesterfogá­sokat”. Javult a politikai felkészültségünk is, a bri­gád valamennyi tagja meg­szerezte a nyolc általános iskolai végzettséget. Néhány évvel ezelőtt, amikor a leg­többen a tankönyvek fölé hajolva töltötték a szabad idejüket, a vállalatnál tré­fásan „iskolás brigádnak” neveztek. Nem haragudtunk ezért. Legrégibb munkatár­sunk — Benczúr István — például kiváló eredménnyel fejezte be tanulmányait. Eredményesen dolgoznak A brigád szorgalmát, lel­kesedését az eddig elért eredmények is igazolják. 1967-ben már az aranypla­kett tulajdonosai, közülük többen kiváló dolgozók. Közben a kazánok tucatjait építették fel a textilipari üzemek területén. De nem feledkeztek meg a közössé­gi életről, a politikai mun­káról sem. Szakszervezeti szemináriumokra járnak, havonta rendszeresen bri­­gádértekezletet tartanak, ahol megbeszélik a legfon­tosabb feladatokat, értéke­lik a teljesítményüket, kül- és belpolitikai eseményekről beszélgetnek. Szívesen vé­geznek társadalmi munkát is. Részt vettek a központi telepünk szociális épületé­n­­ek az építésében, vállalják munkaidő után érkező anyagok működnek kirakását, együtt­a gyárrészlege­ink szocialista brigádjaival. Majsa Gyula és Bera Imre már 1961 óta párttagok. Szinte valamennyiüknek kü­lön funkciója, feladata van ebben a közösségben. Min­den munkájuk, cselekede­tük összehangolt, szervezett és jól átgondolt. Bari Ele­mér a legfiatalabb munka­társuk, ő KISZ-tag. Neki is a brigád segített, hogy eb­ben az évben sikeres szak­munkás vizsgát tegyen. Egyetlen gondjuk most az, hogy nincs segédmunkás a brigádban. A legnagyobb elismerést — az 1970. évi teljesítmé­nyükért — ebben az évben kapták. Július 1-én vették át a Vállalat Kiváló Bri­gádja kitüntetést. A sikerek azonban nem tették őket önelégültté. Állandóan ke­resik, kutatják azokat a megoldásokat, amivel to­vábbfejleszthetnék és öreg­bíthetnék ennek az országo­san is nagy jelentőségű mozgalomnak a hírnevét. Nem pihennek a babérokon, hiszen a következő években még nagyobb feladatokkal kell megbirkózniuk. A IV. ötéves terv célkitűzéseinek a megvalósításához — gaz­dasági és politikai munká­jukkal egyaránt — eredmé­nyesen szeretnének hozzá­járulni. K. S. Újsághír: „Súlyos baleset tör­tént május 3-án a Pa­­muttextilművek tolnai üzemében egy klíma­­berendezés szerelése köz­ben. Hat munkás, a kb. négy tonna súlyú klí­maberendezés tartószer­kezetét egy fogasléces emelő és egy „trifor” típusú csörlő segítségé­vel akarta felemelni és megfordítani. Az eme­lőgép nélkül végzett munkának súlyos követ­kezménye lett. A keret egyik oldala 2,70 méter magasságban megbillent, és az emelést A. J. főszerelőre irányító esett, aki súlyos, életveszélyes sérülést szenvedett.” Bizonyára mindenki isme­ri a tolókocsit. Néha látni ilyet az utcákon, vagy még­­inkább a kórházak folyosó­in. De látni és használni — szomorú különbség. Ő azok közé tartozik, aki nagyon jól ismeri ezt az al­kalmatosságot, közelről és pontosan. Néhány hónapja ugyanis nélkülözhetetlen tartozéka lett az életének. Nem tud tőle elszakadni, megszabadulni egyetlen nap­ra sem. Ideje nagy részét ebben a kocsiban tölti. Hét­köznapjainak ez a lassan mozgó „csónakja” az egye­düli helyváltoztató eszköz, amit egy szűk körben irá­nyítani tud. Az életben a körök sem egyformák. Kinyílhatnak és bezárulhatnak­ tőlünk füg­getlenül is, véletlenül, sors­szerűen, vagy egyetlen lé­péstől ... Vannak tág és merész körök, nagy hori­zonttal, lendületesek, kifelé gyűrűzök akár a hold udva­ra, de vannak szabálytala­nok, szűkek és merevek, nehezen tágíthatók is — akár az övé. Agg Jenő körül megválto­zott az élet. Súlya lett az időnek, lassabban telnek a percek, az órák, a napok. Legtöbbször csak ül és gon­dolkodik. Sokat töpreng mindenen, ami az eszébe jut. Néha megfeledkezik er­ről az állapotáról és csele­kedni szeretne: elérni, meg­fogni egy tárgyat, ami a kö­zetében van. Már indu­lna is felé, de akkor hirtelen úgy érzi, mintha falba ütközne, és visszahanyatlik a székbe. A mozdulatból nem lett semmi, maradt a gyötrő va­lóság, a tétlen szemlélődés, a ott belül pedig a csend és várakozás feszültsége. Ilyen kudarc után már rit­kán tud egyhelyben marad­ni. Ellenállhatatlan vágyat érez a mozgásra, az előre­haladás élményére. Amit előbb lába engedetlen ref­lexei hiúsítottak meg, azt karjaival igyekszik pótolni. Erősen megmarkolja a toló­kocsi kerekére szerelt fém­gyűrűket és székét lassan az ajtó felé gurítja. Ez a mű­velet kellemes izommozgás­sal, de sok erőfeszítéssel jár. Különösen a küszöbnél kell ügyeskednie. Először az első, majd a két hátulsó ke­reket segíti át az akadályon, aztán már kint is van a földszintes házak közé ékelt udvar őszbarnította gyepén, a gyümölcsfák ritkuló lomb­jai alatt. Szívesen üldöögel itt a késő ősz melengető fé­nyében. Gyakran csak a hű­vös este űzi vissza a szobá­ba, a négy fal közé. Az udvaron már van egy megszokott, kedvelt tartóz­kodási helye, közvetlenül a szilvafa mellett, ahonnan el­látni egészen az utcai vas­kapuig. Ezen a nehéz vasaj­tón — ami jajdulva csikor­dul, ha kinyitják — már megfigyelte, hogy a délelőt­ti nap érdekes fényrajzot produkál. Különböző nagy­ságú és alakú tárgyak vetü­­letei ezek, árnyak és fény­­csíkok keveréke, amit a nap — rendszerint torzítva —az idő múlásával állandóan for­mál és alakít. A lakók kö­zül talán senki sem látta még ilyen pontosan ezt a je­lenséget. Ha reggel, munká­ba sietve mégis észrevette valaki, nézőpontjuk külön­bözősége miatt bizonyára nem úgy látta ahogy ő, mert innen a kocsiból egé­szen más a látószög. Kap­csolata a tárgyakkal, az em­berekkel, még a földdel is — lényegesen megváltozott. Pedig fél évvel ezelőtt ő is úgy élt mint a többi ember. Talán ezért emlékszik gyak­rabban a múltra. Néha ma­ga is megdöbben, mennyire élők és elevenek ezek a ké­pek. Mindig felbukkan né­hány emlék, egy-egy erőtel­jes mozdulat a múltból, ami­kor barátaival a rideg va­sat próbálták engedelmes­ségre bírni, meghajlítani, el­fűrészelni ilyenkor — vagy hegeszteni, mintha mély kút fölé hajolna — az ar­cok, az események tisztán és élesen tükröződnek vis­­­sza a jelenbe. A mélység, ami elválasztja tőlük, vonz­za és szédíti. jai Elmúlt már 50 éves. Kar­erősek, megedzette munka, a vas súlya. Dol­­o­­­gozni szeretne! Ez a vágy izgatja szüntelen. Izmaiban és idegeiben 50 év mozdula­tai, reflexei lázadoznak a kényszerű nyugalom ellen. Az elzsibbadt lábak talán egyszer majd megmozdul­nak, és akkor ismét tanulni kell a járást. Lassan múlik az idő. Hos­­­szúak már az esték, az éj­szakák. Nehezen jön álom a szemére. Annak a bizonyos napnak a kísértő árnyéka sokszor visszatér. — Százszor is végiggon­doltam már május 3-ának az eseményeit — mondja csen­des, halk hangon. — Látom a helyszínt, a munkát, az emberek arcát és a végze­tes zuhanást. Már tudom, hogy hol hibáztam, ha még­­egyszer elölről lehetne kez­deni ... De nem lehet, a bal­eset megtörtént. Pedig az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Brigádommal már a hatodik hónapja dolgoztunk a Pamuttextilművek tolnai üzemében. Klímaberendezé­seket szereltünk. Hajtottuk magunkat, hogy előtt elkészüljünk határidő a mun­kával. Nem is volt semmi baj, tervszerűen haladt a szerelés. Azon a reggelen is jó hangulatban kezdtük a napot. Tavasz volt. Embere­immel hozzáfogtunk a máso­dik berendezés tartószerke­zetének a hegesztéséhez. Tolnán három darabot kel­lett felszerelni. Egy ilyen idomacélból készült vasko­losszus súlya körülbelül 4— 5 tonna lehet. Egész nap ennek a négy méter hetven­szer, négy méter hetvenes keretnek a merevítő rúdja­­it hegesztettük. Jó kedvünk volt. Fehéren szikrázott a vas, kalapácsok ütésétől csengett az acél. Úgy tervez­tük, hogy munkaidő után majd felemeljük és a helyé­re fordítjuk ezt a szerkeze­tet is. Azért munkaid­ő után, mert akkor már kevesebben akadályoztak bennünket az emelésben. Emlékszem, dél­után eleredt az eső. Sűrű, tavaszi zápor volt. A talaj átázott, csúszott a lábunk alatt. Bosszankodtunk is mi­atta, de arra senki sem gon­dolt, hogy elhalasszuk a ke­ret megfordítását. Négy óra körül fejeztük be a hegesz­tést. Egy ilyen nehéz szer­kezet felemelését daruval szoktuk elvégezni. De amíg a daru kijött volna, talán egy nap is eltelik, az pedig jelentős időveszteség. Fel­emeljük ezt magunk is — gondoltam. Fél öt előtt pár­­ perccel egy csörlő és egy fo­gasléces emelő segítségével elkezdtük a munkát. Minden­ki a helyén volt. A tartó­­szerkezet lassan m­egmoz­­dult. Én a keret egyik vé­génél álltam és vigyáztam minden mozdulatra. Már két méter hetven centimé­ter magasságnál tartottunk, amikor a nedves talajon a fogasléces emelő hirtelen megcsúszott. Egy pillanat alatt történt mindez. Nem volt idő a cselekvésre. Rop­pant súlyt éreztem a dere­kamon, aztán sötét lett. Többre nem emlékszem. Azt hiszem, elájultam. Négy hétig feküdt moz­dulatlanul a szekszárdi kór­­­házban. Közben tüdőgyul­ladást is kapott. Hosszadal­mas gyógyulás után a le­gyengült szervezet végül megerősödött, de a lábát már nem tudta mozdítani. Hideg és érzéketlen maradt, mintha kővé dermedtek vol­na az izmai. Ha akkor, abban a pillanatban egy lépést tesz előre, vagy hátra ... De fö­lösleges ezen töprengeni. Megtörtént. Új életet kell kezdenie. Remény és akarat kell hozzá, szívós, kitartó könyörtelen akarat. Segíte­nek ebben a barátok, a mun­katársak is. Nincs egyedül. Meglátogatják, mellette van­nak , érzi, hogy egymás­hoz tartoznak. Sokat beszél­get velük a múltról, és el­mondják a legújabb válla­lati eseményeket is. Elvisel­hetőbb így az élet. Leg­utóbb arról számoltak be, hogy korlátot, készítenek neki egy aminek segítségé­vel gyakorolhatja a moz­gást, erősítheti az izmokat. Szüksége lesz erre, mert a jobb lába már megmozdult. Érzékenyebb, hajlékonyabb lett. Ismét egy biztató jel, egy fénysugár a sötétben, ami kintről, a nap felől jön — talán az emberek közé vezető utat jelenti... A kor­lát mellett elkezdi majd a rendszeres tornát, a lábak edzését, hogy legyőzze a mozdulatlanságot. Hajnalban sokszor arra ébred, hogy álmában ismét a munkatársai között volt. Legutóbb például ültek egy asztalnál és valamilyen sze­relési munkáról beszélget­tek. Később ők felálltak és elindultak az üzembe. Intet­tek neki is, hogy menjen. Megpróbálta. Elindult utá­nuk lassan, óvatosan. Egy, kettő, bal, jobb ... örült, hogy sikerült. Lába alatt kemény volt a föld , járni kezdett. Hajnalban, az ébredés után már nehezen tudott el­aludni, s közben arra gon­dolt, hogy vállalata és mun­katársai visszavárják őt. Kaszala Sándor A végzetes pillanat 1 2 3

Next