Kipszer Élet, 1975 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-31 / 7. szám
2 Iskolában hallottam először a háborúról Milyenek is hát a mai harmincévesek? Sajátosan különbözik-e generációjuk a korábbiakétól, vagy későbbiekétől? A két kérdés magában is mutatja, mennyire jogos a gondolat: róluk írni, beszélni. Nem csupán azért mert születésük szabadságunk születésével esett egybe. Sokkal inkább azért, mert életük, gondjaik, örömeik, küzdelmeik három évtizede, szocializmust építő országunk életével együtt telt el. Ezért a sajátos különbség apáik és fiaik nemzedéke között. Rejtő Gyula március 25-én született, Zuglóban, földszintes házban. Ma a Füredi úti lakótelep tízemeletes épületei magaslatiak helyén. — Igen nehéz körülmények között születtem, első gyerekként. Később még négy testvérem született. Tizennyolc évig laktunk egy szobában, míg 1962-ben kaptunk egy kétszoba-összkomfortos lakást. Szüleim mesélték el, hogyan éltek 1945-ben. Nagyon nehezen jutottak élelmiszerhez. Az akkori nélkülözések miatt édesanyám egészen fiatalon megbetegedett és azóta nem dolgozhat. Én Csepelen jártam ipari iskolába, majd három gimnáziumi évet végeztem, de abbahagytam. Hét éve dolgozom a KIPSZER-nél a gépszerelésen. Dolgoztam tégla-, cukor-, műbőrgyárban, textilfestőben és lassan egy éve már, hogy a pamutkikészítőben szerelek az „Augusztus 20.” Szocialista Brigád tagjaként, öt éve nősültem meg. Szüleimnél lakom és támogatom őket. Kishúgom egyetemre készül, azért is rászorultak a segítségemre. Az általános iskolában hallottam először a világháborúról, de csak később jöttem rá mennyi mindent köszönhetünk a felszabadulásnak. Nem lenne lakásunk, nem élhetnénk úgy, ahogy élünk. Testvéreimnek, nekem is nehezebb lenne. Sokat olvasok. Dosztojevszkijtől a történelmi könyvekig minden érdekel. Szeretném azt is jobban megismerni, mi is történt az utóbbi harminc év alatt. Hogy mit tartok életem sorsfordulójának? 1962-et, amikor befejeztem az ipari iskolát és új lakásba költöztünk. 1973-at amikor másfél évre az NDK-ba utazhattam dolgozni... Egy nappal Budapest felszabadulása után.. • Már a felszabadult Budapesten született Eperjesi Péter. Igaz ugyan, hogy mindössze egynapos volt még csak ez a szabadság, de ez akkor emberek ezreinek jelentett új életet. Eperjesi Péternek szinte csaknem együtt kezdődött élete a felszabadult fővárossal. A kispesti Wekerle-telepen járt általános iskolába. Itt hallott először a II. világháborúról, itt döbbent rá véletlen egybeesésére születése és fővárosunk felszabadulásának időpontja között. Nem ismerte a nélkülözést, a pinceéletet. Nem kellett már félnie a bombázástól. Romoknak csak kis részére emlékezik. A háború számára már történelem. — A Orionnál tanultam a rádióműszerész szakmát 1959-től 1962-ig. Ezután megszereztem a tv-műszerész képesítést és a Gelkánál dolgoztam 1967-ig. Azóta vagyok a KIPSZER- nél. Közben estin leérettségiztem. Tizenegy éve nős vagyok. Feleségem textiltervező. — Most anyagbeszerző vagyok — folytatja tovább. Tizenhárom éve KISZ- tag. Előkészítője felvételizik a Kandó jár, idén Kálmán Erősáramú Műszaki Főiskolára. — Egy éve lakom a Harmat utcában de már kőbányainak érzem magam. Társadalmi munkában dolgoztam a kőbányai vásárközpont területén, a Barátság A László Parkban. gimnáziumban az audiovizuális laboratórium szerelésében is részt vettem. — Mint a legtöbb fiatal, 18 évesen én is nagy reményekkel indultam. 8—9 éves koromban kezdtem építeni detektoros, majd tranzisztoros rádiót. Szeretünk utazni. Tavaly például Bulgáriában voltunk. Kempingezve bejártuk Nyugat-Európát is. Idén itthon nyaralunk, Tatán és a Balatonon. Színházba keveset járunk, moziba többet. Maradnak a könyvek, így többek között azok a témájú könyvek is, melyekből az utóbbi harminc év eseményei kerülnek hozzám közelebb. Érthető módon érdekel ez a három évtized, hiszen az első tíz évben gyerekfejjel mit sem vettem észre magam körül, a második tíz év munkával, tanulással telt el, míg az utolsó tíz esztendő a családomé volt. — Hogy harmincévesen? mi a vágyam Szeretnék újra műszaki pályán dolgozni. Kft3SZER JELET Együtt születni egy új társadalommal Mit tudhat egy mai harmincéves a háborúról? Sokat, vagy keveset, attól függően mennyire érdekli saját társadalmi lényként való múltja. Történelmet az iskolában mindenki tanul, filmekből bárki megismerkedhet a háború városokat és lelkeket szétromboló pusztításaival. Nem kell ahhoz átélni egy háborúst, hogy tudjuk a jelentését. Nem muszáj óvóhelyen tölteni el a rettegés napjait, ahhoz, hogy tudjunk a rettegésről. Mégis, más dolog valamit érzékelni és megint más érezni, átérezni. Ne csodálkozzunk tehát ha rapontalannyianink kerülik a hangzatos megfogalmazásokat, a tapasztalatok keserűsége bennük már nem, vagy csak közvetett módon jelentkezik. Gádor Pál, az acélszerkezeti műhely csoportvezetője 1945- ben ,két nappal a felszabadulás után született. A beszélgetés nehezen indult, olyan rétegeket kell keresnem egy először látott ember életében, amelyekről az ember önmagának is nehezen vall. — Azt hiszem — kezdi Gödör Pál — aki munkáscsaládban született, annak 1945. jelentése olyan egyértelmű, hogy nincs is mit róla beszéni. Apám kádár volt, 1958- ban meghalt, anyám most már itt él az én családommal Pesten, nyugdíjas. Nem tudok ’45-ről úgy beszélni, mint az apám beszélhetett volna erről. Az én korosztáyom a sorsdöntő pillanatnak, nem hanem a folyamatos változásnak a tanúja. Amit én semként” átéltem, az „történőötvenhat volt. Azt is csak szemlélőként, hiszen gyerek voltam és nemigen értettem mi folyik körülöttünk. Lövöldözések képei maradtak meg bennem, kis híján én is azutt maradtam... csak jóval később tudtam fölfogni, mik is történtek akkoriban. Szívja a cigarettát egymás után, arcának tükre mutatja, gondolatai nem szakadnak meg ott, ahol egy beszélgetés köre bezárul. Témát vált, magára vonatkozóan is ti, milyen nehéz dolog fejtegeszépen, pontosan beszélni és fogalmazni. Az iskolában (negyedik szakközépbe jár) erre nemigen ügyelnek, a tanárok. Pedig nem mindegy munkásnak, hogy amikor felszólal egy párttaggyűlésen, vagy egy termelési tanácskozáson, hogy a tartalom fontosságának megfelelő keretiben tudja-e ,,tálalni” a problémákat.. Ő maga inkább lassan beszél, válogatja a szavakat, keresi a mondókájához odaillő kifejezéseket. Fáradtságán is átüt valami gyerekes öröm: amikor péládul egyik újítási ötletéről beszél, annak lényegét sikerül megfogalmaznia laikus számára is érthetően. Bármiről folyik a szó, a jelenhez, s főleg a vállalathoz kanyarodik vissza. Egy biztos: akit a feszabadulás vitán született, az se mind tálcán kapta meg az élettől azt, amire szüksége volt. Gódor Pált édesanyja évekig nevelte nyolcszáz forintos fizetésből . Kamasz voltam, szerettem volna táncolni, szórakozni, de nem volt egy jobb ruhám.... Kár ezekről elmúlt, dehát nehezen beszélni, felejt el az ember lényegitelennek tűnő dolgokat is. Mindenki saját bőrén tanul legtöbbet, ugye, azt mondják. Elmondhatom, az iskolában tulajdonképpen azt tanították nekem, amire magam is rájöttem, hogy ezé a társadalomé a jövő, hogy ennek a tökéletesítése, jobbítása a feladatunk. Ezekre dolgokra mégis akkor jöttem a rá igazából, amikor dolgozni kezdtem, s a gyakorlat példáján tudtam lemérni az iskolában hallottakat. Párttag vagyok, de az sem szükségszerű, hogy mindenki eljusson ide. Bennem, úgy érzem kialakult egy „politkai még jóval a partiba szellemi lépésem előtt. A legnagyobb feladat: hatol az emberekre, alakítani a tudatukat... Két nappal született a felszabadulás után Gódor Pál. Gondjai a társadalom gondjai. Eddigi élete, tevékenysége, munkája — és gondolatai — rá a garancia. Körmendy Zsuzsanna /*■ Édesapját nem ismerhette meg... Harminc évvel ezelőtt, április 11-én Magyarország már felszabadult. Az emberek fellélegeztek, az élet újraindult. Az új szabad élet azonban nélkülözésben fogant. Ezekben a nehéz, de mégis örömteli napokban egy szabad ország szabad állampolgáraként április 11-én Kelenföldön letett Tóth Éva (Kovács szüIstvánná). Nővére akkor ötéves volt. Édesapját nem ismerhette meg, mert munkaszolgálatosként tűnt el. — Ahogy iskolába kezdtem járni, észrevettem, hogy különös szeretettel kezelnek engem és nővéremet, mint árvákat. Édesanyámnak is munkát adtak az erőműnél és szakmát tanulhatott. Csak a megélhetésünkkel törődött anyám. Lakásunk leégett édesés amíg helyreállították, Budafokon húztuk meg magunkat. Gimnáziumba jártam, majd kétéves műszakirajz-tanfolyamot végeztem és estin elvégeztem gépésztechnikumot. a Mindig azt láttam édesanyámnak mennyi küszködés az élete. Szerettem volna többet elérni. Csakazértis. Apa nélkül jutottam olyan szintre, amilyenre akartam. Természetesen, ha elértem valamit, máris meg volt az új törekvésem, így vagyok ezzel ma is. Sokat dolgoztunk annak idején otthon. Ezt egy mai fiatal nem értheti meg. Most jutottam el odáig, hogy bejárjam az országot és látom mennyire más körülmények között él a mai ifjúság. Ennek nagyon örülök.Tavaly júniusban jött vállalatunkhoz Kovács Istvánná. A tervezőirodán szerkesztő beosztásban dolgozik.) I 1975. április 2. _jólétük, sorsuk eggyé forrott hazánk sorsával, járt az elmúlt harminc esztendő történetével. Ahogy nőtt és erősödött szocialista hazánk, úgy nőtt és erősödött fiatal életük, fejlődött szellemük. Békében, nyugodt körülmények között cseperedtek emberré. A háború, a nélkülözés, a rettegés és a félelem számukra ismeretlen, számukra történelem. Róluk írunk, őket szólaltatjuk meg, a mai 30 éveseket, akik akkor születtek, amikor a szabadság született, akik akkor látták a napot, a kék tiszta eget, amikor annak fényét, és ragyogását nem homályosította el már semmi sem... Örülök, hosty békében élünk... si Egy lágymányomunkáscsalád második gyermekeként született 1945. március 1-én, Búzás Mária, (Marek Ferencné). Édesapját, mint sok más apát a háború elszakította tőlük. Édesanyám magára maradt két gyerekkel. Konyhában laktunk, ott is születtem. Ezt tudtuk csak fűteni. Víz sem igen volt. Nagynéném támogatott bennünket. Elég szűkösen éltünk. Huszonhárom évig laktam ott, míg férjhez nem mentem. Két kislányom van. Most Pestlőrincen lakunk. Marék Ferencné tavaly novemberben jött a vállalatunkhoz. A kazántervezésen műszaki rajzoló. — Gimnáziumba jártam. Érettségi uán a UVATERV-nél dolgoztam egy évig. Elkezdtem az egyetemet, is de abba kellett hagynom. — Hogy mire emlékszem gyerekkoromból? Annyi megmaradt bennem milyen nehéz volt vajat, kakaót venni. Az én gyerekeimnek pedig ez már természetes. A házunk egyik oldala sokáig romokban állt. A mi oldalunkat szerencsére nem érte találat. — Korán rájöttem, hogy a mi generációnkat különböztetett megfigyelemmel veszik körül. Emlékszem a személyi igazolványok átadására és az első választásra. Legszívesebben a tizenhetedik születésnapomra emlékszem vissza. Az érettségi még nem fiatalok voltunk volt közel, és már gondtalanok. Mi, harminncévesek egy kicsit edzettebbek vagyunk, mint a mai tizenéveseik, kevésbé elkényeztetettek. Bár édesanyám is elkényeztetett volna, ha tehette volna. A háborút én csak női szemmel tudom nézni. Az ember csak békében képes bármit is csinálni. Rossz érzés, ha bizonytalanná válik a mindennapi élet, mint annak idején a miénk. Örülök, hogy mi már békében élünk és mindig elszomorít, ha háborúról hallok. A következő harminc éviben szeretném gyerekeimet békében felnevelni. Szeretnék tanulni... Nem hagytak egyedül Újpesten születtem, 1945. február 27-én. Apám fuvaros volt. Mint gyerek nemigen foglalkoztam történelemmel. Édesanyám mesélt nekünk az ostromról és a felszabadulásról. Tőle tudom, hogy egy-két nappal Budapest felszabadulása után születtem. Sajnos, egy ideig békétlen családi életünk miatt nem esett több szó az akkori körülményekről. 1953-ig laktunk nagybátyám házában, de megnősült és kellett családjának a hely. Mi az utcára kerültünk két húgommal. Édesanyám kijárt egy üzlethelyiséget Zuglóban, ahol egy évig laktunk (még ma is van lakója az üzlethelyiségnek.) A Thököly úton kaptunk egy szoba-konyhás lakást, majd egy összkomfortosat a tanácstól házfelügyelőséggel. Apám ivott. Kibírhatatlan körülmények között éltünk. Húgom nevelőintézethe került, én pedig egy biciklilopás után Aszódra, ahol befejezhettem az általános iskolát is, géplakatos szakmát is megtanulhattam. 1968-ban behívtak katonának, ahol mint gépkocsivezető szolgáltam. 1971-ben megnősültem. Egy vidéki kislányt vettem el. Még ebben az évben KIPSZER-hez kerültem. Egy év múlva született meg a kislányunk. Addig édesanyáméknál laktunk. Kértem a vállalat vezetőségét helyezzen le a Simontornyai Bőrgyárhoz, mert feleségem és a gyerek is anyósomékhoz költöztek. 1972-ben tudtam meg hogy lakást kapok a mátyásföldi „Centenárium” lakótelepen. Az idő szaladt, boldog várakozásban telt el, míg végre tavaly szeptemberben megkaptuk a kulcsokat. Idén januárban született egy fiam is, úgyhogy már négyen lakunk otthon. Az anyagosztályon voltam gépkocsivezető, de kértem, hogy helyezzenek le az autóról és így kerültem a hegesztőműhelybe. Itt most 12.50-es órabérem van. Egy év alatt kétszer kaptam órabéremelést. Most éppen gyorsdarabolón dolgozom. Tagja vagyok a Latinka Sándor Szocialista Brigádnak. Gondolom érdekes lehet, mi segített engem kimozdítani a mélypontról. Először is az aszódi nevelő kollektíva. Akkor tizenyolc évesen ezt nem tudtam felmérni, de azóta csak szeretettel tudok visszagondolni nevelőimre. A vállalati jó kollektíva sem hagyja magára az embert. A vállalat vezetőségének hozzáállása családi problémáimhoz szintén egy emberibb, szocialista magatartás felé terelt. Nyomorúságos dolog lakás nélkül tengődni. Köszönöm, hogy nem hagytak magamra. Természetesen az otthoni légkör és a feleség legalább ilyen fontos volt jellemem alakulásában. Szeretném, mindezt jó munkámmal meghálálni. Mondhatnám, életem harminc évéből az utolsó évtized hozta meg a nyugalmat a szereteted Tudom, hogy ez a harminc év már történelem és bár az én életemnek jelentős része egy ország életéből csak csekélyke rész. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ezalatt a harminc esztendő alatt évszázadnyi elmaradottságot pótoltunk és ebben már az én kezem munkája is benne volt. Elmondta: Mészáros Imre Lejegyezte: Ács György