Kis Ujság, 1933. február (46. évfolyam, 26-48. szám)
1933-02-01 / 26. szám
2 ! Utolsó erőpróba *5© * "•*' * Izgalmas, feszült napja volt kedden a politikai életnek. Komor napja az országnak. Kedden először tartott délutáni ülést a képviselőház. Óriási érdeklődés előzte meg ezt az ülést s mindjárt e forró hangulatú ülés után a 33-as bizottság is összeült, hogy megtárgyalja a kormány rendeleteit. A pénzügyminiszter számot adott a pénzügyi helyzetről. Föltárta nyílt őszinteséggel a bajokat, rámutatott a sebekre, nem tagadott és nem szépített semmit. Amilyen komor képet festett, olyan következtetéseket is vont le belőle. Ebből a helyzetből csak úgy tudunk kivergődni, ezt a próbáltatásban gazdag időt csak úgy tudjuk átélni, ha az állam háztartását rendbehozzuk. Tizenöt különböző rendeletben teszi meg a kormány azokat az intézkedéseket, amelyek szerinte biztosítják az államháztartás nyugalmát: adókat emel, új adókat vezet be és ezenfelül leszállítja a közalkalmazottak fizetéseit. Imrédy pénzügyminiszter hangoztatta, hogy ez az utolsó erőfeszítés, amelyet a nemzetnek tennie kell! Mint a lázbetegnél, most jutottunk el a válsághoz, ha mostátvészeljük« ezeket az időket, akkor jobb idők, reményteljesebb esztendői-: Ígérkeznek számunkra. Hihetünk-e mást!? Mert végeredményben mindaz, ami a képviselőház vagy a 33-as bizottság mai vitáját, szavait és ellentéteit jellemezte, nem annyira pártok különböző felfogása volt, mint a bizakodás és a reménytelenség harca. És valóban megrendítő, hogy az a kormány volt kénytelen jönni ezekkel a rendeletekkel, amely még rövidesen ezelőtt kormányvállalása után hívő reménykedéssel hirdette. Nem lesznek adóemelések és nem nyúlunk a közalkalmazottak fizetéséhez! Sajnos, a kormány számára sem mutatkozott más út, hogy megoldja az államháztartás bajait, mint az a végső eszköz, amelynek híre most olyan komoran köszönt be minden magyar házba. Mert az adóemelések és az új adók bevezetései nem olyan egyszerű eszközök, amelyeket csupán rendeletekkel lehet érvényesíteni és amelyek mindjárt meg is oldják a bajokat. A magyar gazdasági élet olyan szörnyű gondokkal küzd, hogy az adóterhek növekedése csak a fogyasztás még nagyobb csökkenésével, tehát a termelés kisebbedésével járhat. Így érzi mindenki saját baján túl az ország bajait is, így érzi mindenki, hogy az adóterhek emelése mennyire nemcsak az ő ügye, hanem mindenkié, az egész nemzeté. De ugyancsak érzi, hogy más kivezető út abból a hínárból, ahova jutottunk, aligha akad. Bizonyára megpróbálkozott volna a kormány is minden más módszerrel, vagy megoldással, ha bármi más módon is lehető lenne rendbehozni az államháztartást, mint az adóemelésekkel és a fizetésleszállításokkal. Hogy ez volt az egyetlen módszer, amelyhez fordulhatott, szomorú, fájdalmas és azok számára sem mulatságos, akiknek mindezt elrendelniök kellett. Az ország kénytelen tudomásul venni, ami elkerülhetetlen volt, de reméli, hogy a kormány pénzügyi és gazdasági politikája mindenben oda fog irányulni, hogy mentői többet segítsen a gazdasági életen s az embereken és mentői könnyebbé tegye ezeknek a súlyos terheknek elviselését. És remélni kell mindenekfelett, hogy ez az utolsó megterheltetés valóban az utolsó ilyen pénzügyi erőpróba volt és mentől hamarabb abba a helyzetbe jutunk, hogy a rendbejött államháztartás lehetővé teszi végre az egyes polgárok dolgainak rendbehozatalát is. KIS UJSAG 1933 február 1 Imrédy a Ház viharos ülésén védelmnezte az aj adórendeleteket Az ellenzék tiltakozó tüntetése a dolgozó osztályokat súlyosan érintő a közterhek ellen Kedden gyűltek össze első ízben délutáni ülésre a képviselőház tagjai. A szép, napos időben még négy óra után sem égtek a csillárok az ülésteremben és a folyosókon, amikor már sokan ott voltak, várva az ülés megnyitását, ami öt órára volt kitűzve. A folyosón az új adórendeletekről beszéltek. Nagyobb csoport vette körül Éber Antalt, aki hevesen kelt ki a tervezett emelésekkel szemben. Kijelentette, hogy a nemzeti jövedelmek nagyobbik részét veszi el az állam ezentúl a maga céljaira és súlyos bírálatot mondott a pénzügyi gazdálkodásról. Azt magyarázta hallgatóinak, hogy ő maga, aki pedig egyik legnagyobb banknak az elnökigazgatója, kénytelen lesz Budapestről a birtokára" költözni, háztartását jelentős mértékben kell csökkentenie, mert nem bírja el a szörnyű közterheket. Kállay Tibor volt pénzügyminiszter erős hangon szállt szembe Éber fejtegetéseivel és azt bizonyítgatta, hogy a terhek nem olyan nagyok, mint amilyeneknek azokat Éber Antal feltünteti. Nagyobb csoport hallgatta Szilágyi Lajost is, aki a tisztviselői fizetések csökkentése ellen tiltakozott. Ismeretes, hogy Szilágyi Lajos, aki pártonkívüli volt, a Gömbös-kormány nemzeti munkatervének közzététele után lépett be a kormánypártba. Szilágyi kijelentette, hogy a tisztviselői fizetéscsökkentést nem szavazza meg és ezt tudomására is fogja adni Gömbös miniszterelnöknek. Amikor úgy háromnegyed öt óra tájban Gömbös Gyula Lázár Andor igazságügyminiszter társaságában feltűnt a folyosón, Szilágyi Lajos hozzásietett és hosszabb ideig beszélgetett vele a fizetéscsökkentés kérdéséről. A 33-as bizottság megjelent tagjai hétfőn este 10 óra tájban kapták meg a készülő pénzügyi rendeletek szövegét, melyet magukkal hoztak a Házba. A rendeleteket azzal abizalmas kéréssel kézbesítették ki nekik, hogy azok nem közölhetők és egyelőre titokban tartandók, amíg maga a pénzügyminiszter nem ismerteti a képviselőházban. Öt óra tájban gyulladtak ki a csillárok és a képviselők bevonultak az ülésterembe. Bethlen az ülésteremben Almásy László elnök nyitotta meg az ülést. Az ülésterem igen népes volt, a képviselőknek mintegy háromnegyede volt jelen, köztük Bethlen István gróf is. Ez feltűnést keltett, miert Debrecenben kijelentette, hogy egyelőre pihenni fog Jukén és nem politizál. A megnyitás után az elnök meleg szavakkal emlékezett meg a tragikusan elhunyt Gálffy Dénes volt képviselőről, majd bejelentette, hogy a bodvaszilasi (tornai) kerületben Hadik János grófot választották meg képviselővé. Felolvastatta Hadik János gróf levelét melyben bejelenti hogy képviselősége egyelőre összeférheten, mert a felsőháznak is tagja, de erről a tagságáról le fog mondani. Az elnök kihirdeti, hogy amíg Hadik nem mondott le felsőházi tagságáról, addig nem vehet részt a képviselőház ülésein. Klamesskky Mihály, Navratyl Dezső és Görgey István előadók törvényjavaslatokat nyújtottak be, köztük az osztrákmagyar kereskedelmi szerződést is. A Ház kimondta ezek tárgyalására a sürgősséget. A péngyminiszter nagy beszéde Ezután az elnök Imrédy Béla pénzügyminisztert hívta fel szólásra. Amikor a pénzügyminiszter felállt, nagy mozgás és folyton növekvő zaj támadt a baloldalon, úgyhogy az elnök kénytelen volt a viharcsengőt megszólaltatni. A jobboldalon egy hang közbeszól: — Még azt sem tudják, mit akar, máris zajonganak? Maradjanak csöndben! Ítelkiáltások: Most következik a 98-ik pont! Imrédy Béla pénzügyminiszter azzal kezdte felszólalását hogy őszinte szavak iseretében fogja feltárni az államháztartás pénzügyi helyzetét. A mai pénzügyi helyzet kérdései a magyar nemzet szempontjából erkölcsi és anyagi természetűek. (Zajos közbeszólások.) A folyó költségvetés első ’’a hónapjának bevételi oldala 361,7 millió pengő, a kiadási pe-srarchy 1%j,2 millió, i , , 11 bevételi többlet is,6 milliió volna. Ehhez azonban hozzá kell venni a 19,5 milió államadósságot amelyet a transzferalapba fizettek be és 5,2 milliót, amit a népszövetségi kölcsön törlesztésére fizettek. Ilyenformán a kiadási tétel 377,1 millióra emelkedik, a hiány tehát 122 millió. A megelőző év hasonló időszakának «4 Az expressz megáll Elbeszélés, írta Erdődy Mihály . A párizsi expressz csak nagy nehezen tudta áttörni hóbörtöne falát, prüszkölt, sziszegett, dohogott, aztán végre is feladott minden küzdelmet, megállt. Fényűzően berendezett kocsisora különösen halott itt a vigasztalan hegyek alatt, a süket némaságban. Az ősi egyszerűség úgy fogta körül, olyan diadalmasan, mintha egy óriást fektetett volna a vállára. A szél süvöltve vágott át a dermedt kerekek alatt és ez olyan reménytelen volt hogy az étkezőkocsiban az éppen villásreggelijüket fogyasztó utasok torkában megakadt a falat. Dormándy még kiitta maradék konyakját, szivarra gyújtott, aztán szinte tüntető nyugalommal nézte meg zsebóráját: — Féltsz. És mosolygott, olyan angyali szelídséggel, hogy a mellette ülő útitársa idegesen ugrott föl: — Ez nem mulatságos, kérem. Ha segítség nem jön, akár holnapig is itt rekedhetünk... — Hát aztán? Éhen nem halunk, annyi bizonyos. És ha ránk köszönt az éjszaka, a hálókocsi elegendő helyet biztosít mindnyájunk számára... Dormándy fölemelkedett. — Tudja ön, hol vagyunk? Gödöllőtől pár kilométerre. Az ablakon át a hegyek felé mulatott: — Ott... arra... a völgyön túl... egy kis falu... Innen három kilométer... Álfülötte valami melegség: — Ott születtem... — No lássa, — mondta a másik — micsoda véletlen. A sors itt állítja meg önt, ahonnan elindult. Vigasztalásnak ez ugyan kevés, de mégis valami... Dormándy már nem mosolygott: — Igen... a sors... II. A behavazott ország idén csilingelt a szán. Tass Márta arcát pirosra csípte a szél. A völgyön túl már látszott a vasúti töltés. A kocsis hátraszólt: — Kisasszony... a vonat... És a lovak közé csapott. — Dehogy, — mondta Márta — ez nem a mi vonatunk. Ez a féltizes... az expressz... Úgy látszik, megrekedt a hóban ... Márta szeme egyszerre megfényesedett. — Az expressz... Most már nem fázott, nem didergett, összehúzott vállai kiegyenesedtek, az egész nő lágyult, égett, szinte fölperzselte maga körül a havat. Két év óta élt itt, a faluban eltemetve Márta. Fiatalságát ide börtönözte a kinevezési okmány. Itt koptak meg az álmai. Itt hervadt le róla a hit... Itt rozsdásodott rá a lemondás. Tanítónő volt. És a két év úgy telt el, olyan szürkén, olyan siváran, hogy már sírni is elfelejtett Mária. Ami gyönyör a vágyaiban élt, úgy robogott el mellette, mint az expressz, itt, a falu alatt. Ez jutott az eszébe most. — Az expressz... igen... Hát egyszer mégis csak megállt... A gőzös... a hozzáférhetetlen... III. * Dormándy forró homloka a hideg ablaküvegre tapadt. Nézte a szánt, mely az országidról most egyszerre befordult a töltés alá. Hirtelen felujjongott: — Hiszen ez Márta... Átrohant a folyosón. Feltépte az ajtót. A lépcsőről integetett a szán felé: — Márta... Márta... — Józsi... hát maga az? Három éve nem látták egymást. Dormándy akkor még jogász volt, Márta pedig a tanítóképzőbe járt. Esténkint a korzón találkoztak, nyár volt és a kávéházak terraszáról feléjük sóhajtott a cigányzene. — Pesten él? — Igen. Fehér nyaka vakított még a hóban is, Dormándy beleszédült. — Pestre? — Dehogy. A gödöllői vonatot várom. Kicsit elhúzta a száját. — A... vőlegényemet... Dormándy dacosan nézett rá: — Én most megelőztem... Márta felkacagott: —■ De csak menetrend szerint. És hozzátette: — Sia hófúvás nincs, úgy elrobogott volna mellettem, mintha soha a világon se lettem volna. Egy ilyen kis állomás, mint amilyen én voltam a maga életében ... Dormándy Mária kezéhez nyúlt. Forrósága átparázslott a kesztyűn. És megcsókolta a kezét. IV. Délig sikerült eltakarítani a havat a pályáról. A kalauz a sipjába fújt. A mozdony kerekei között sisteregve felhozott a gőz. Dormándy az étkezőkocsi lépcsőjén állt. — Isten vele, Márta... Integetett a kezével. A vonat elindult. Márta szivéről egyszerre elszállt a forróság. Fázott, Dideregve csavarta nyaka köré a sálját. A mosoly az ajkára fagyott. Keserű lett a torka. Zsebkendőjéhez nyúlt. Lobogtatta Dormándy felé. De csak egy mozdulat volt az egész. Nem birta tovább. Valami nagyon fojtogatta. És zsebkendőjét az arcához nyomta. A kocsis a pipáját tömte. Ránézett Máriára: — Kisasszony... sir? A kisasszony... sirt.