Kis Ujság, 1934. október (47. évfolyam, 222-246. szám)
1934-10-05 / 225. szám
Péntek, 1934 október 6 A börtönből vezették elő válóper tárgyalására a kaposvári díjnokot - A KIS ÚJSÁG TUDÓSÍTÓJÁTÓL - Kaposváron a vármegyénél szolgált Szakállas Jenő díjnok. Igáiból származott és volt idő, amikor szép jövőt jósoltak a fiatalembernek. Azonban könnyelműen viselkedett, ami miatt elhagyta a fiatal felesége is, Kovács Julianna kaposvári leány. A fiatal férjnek egyébként feleségével kapcsolatban párbaja is volt egyik somogymegyei földbirtokossal. Ahogy Szakállas egyedül maardt, még csak fokozta a mulatozásait és bűnös útra tévedt. Két barátja biztatására betörést követett el, a vármegye útlevélosztályát törte föl. De betört Igarban is a főszolgabírói hivatalba, ahol elvitte a pénztárból a pengőket. Azt tervezte, hogy a két barátjával együtt Előindiába szökik és Nagykanizsánál akarta átlépni a határt, azonban elfogták, majd nyolchónapi börtönre ítélték. Ma is fogoly. A kaposvári törvényszék elé most elővezették Szakállas Jenőt, mert a válóperét tárgyalták. Másfél év óta húzódik már a válóper Szakállas és a felesége között, mert a múltban hol az egyik akart elválni és akkor a másik ellenállott, hol pedig fordítva. A közelmúlt napokban az asszony beszélgetést kért és a börtönben meglátogatta a férjét, akivel együtt elhatározták, hogy a válóper elé most már nem gördítenek akadályt. Ezt be is jelentették, a válópertárgyalás során, úgyhogy a kaposvári törvényszék elválasztotta a feleségétől a börtönbüntetését töltő Szakállas Jenőt. A fiatal, de megtört ember a jövő év elején szabadul ki a börtönből és mint nőtlen férfi kezdi meg az újéletét. Börtönbüntetésre ítélték az alsódabasi szürkése testvéreket. Ez év február 26-án az alsódabasi gazdakörben mulatság volt, amikor Újvári Ferenc gazdalegény összeszólalkozott Molnár Sándorral. A vita heves verekedéssé fajult. Közben a Molnár testvérek előrántották késeiket és Újvári Ferencet össze-vissza szurkálták. A szerencsétlen fiatalemberből hét helyen patakzott a vér, egyik sérülése a mellüreget is megnyitotta és tüdővérzést okozott. A törvényszéki orvosok szerint a csodával határos Újvári Ferencnek a felgyógyulása, mert sérülése rendkívül súlyos volt. A pestvidéki törvényszék Székely-tanácsa tárgyalta az alsódabasi bicskás testvérek bűnügyét, akik a bíróság előtt beismerték bűnösségüket, de azzal védekeztek, hogy Újvári előzően bántalmazta őket. A bíróság tanúként kihallgatta özvegy Gacsal Antalné, Galacs József, Galacs Józsefné, Komicsek Imre, Újvári István, Stupka Pál és Lázár János alsódabasi tanukat, majd meghozta ítéletét, mely szerint Molnár Ferencet tízhónapi börtönre, bátyját Molnár Jánost pedig héthónapi börtönre ítélte. A Molnár testvérek megnyugodtak az ítéletben. Kirabolták a nyárádi templomot. Keddre virradó éjszaka vakmerő rablás történt a veszprém megyei Nyárádon. Ismeretlen tettesek behatoltak a római katolikus templomba. A sekrestye ablakán lévő vasrácsot annyira kifeszítették, hogy azon keresztül átbújhattak a templom belsejébe és ott mindent össze-vissza dobáltak, mert ezüsttárgyak és pénz után kutattak. Magukkal vittek egy kelyhet és egy arany tányért, vaalmint a Szent Antal perselyét. Ezideig még nem sikerült elfogni a templom fosztogatóit. Tizenhárom halottja van a lengyelországi vonatkatasztrófának. Megírtuk, hogy Krakó közelében szörnyű vasúti katasztrófa történt. A szerencsétlenség halálos áldozatainak száma tizenháromra emelkedett, minthogy a kórházban még két súlyos sebesült meghalt. A súlyosan és könnyebben megsérültek száma 56. A szerencsétlenség okozóiként letartóztatták a krzeszowiczei állomás szolgálatvezetőjét és egyik váltóőrét. A vizsgálóbizottság megállapította, hogy a bécs–varsói gyorsvonatot ráengedték a vonalszakaszra anélkül, hogy a szakasz szabad jelzését megkapták volna. Csak egy irányban hajthatnak be a kocsik a nagy vásártelepen. A nagy vásártelep felügyelőségének kérelmére a főkapitány egyirányú kocsiközlekedést rendelt el a budapesti nagyvásártelep előtt elterülő térségen. Csütörtökön volt az új rendelkezés végrehajtásának első napja. Természetes, hogy apróbb összeütközések támadtak, mert a megrakott kocsikkal hajtó fuvarosok nem vették szó nélkül tudomásul, ha a főváros altisztjei és az e célból kirendelt rendőrőrszemek a kijelölt útvonal betartására utasították őket. A vásárcsarnokok igazgatóságára vár most már a feladat, hogy bent a csarnokában is egyirányú legyen a kocsi- és tolókocsiközlekedés. Izgalmas hajsza után tolvajt fogott a Rákóczi-úton egy debreceni református lelkész. Izgalmas zsebtolvajhajsza volt csütörtökön délután a Rákóczi-úton. A villamosmegállónál várakozott Futó András debreceni református lelkész, aki figyelmes lett arra, hogy a tolongásban szorosan melléje furakodik egy fiatalember. A következő percben rémülten kapott a zsebéhez, eltűnt az órája. — Tolvajt Megloptak! — kiáltott a lelkész torkaszakadtából, mire a tolongó fiatalember futásnak eredt. A járókelők üldözőbe vették, a közelben szolgálatot teljesítő rendőr is a tolvaj után eredt, aki közben eldobta a lelkész óráját. A rendőr taxiba ugrott és úgy üldözte a tolvajt, végig a Rákóczi-úton. Vad autós hajsza után sikerült utolérni az Akácfa utcában. Összekötözve vitte be a rendőrségre, ahol kiderült, hogy Vas Imrének hívják, bőrdíszművessegéd, már többször volt büntetve. * KIS ÚJSÁG s AZ ARANYFOGÚ KALÓZ A Kis Újság regénye * Ida: Szentgáti Péter (37* Garai elment... — Rendben van — mondta csöndesen Németh —, legyen úgy, ahogy akarod ... Egyelőre feküdj le te is aludni, aztán holnap még beszélünk a dologról-Garai dümnyögött valamit, amiből azonban egy hangot sem lehetett érteni és ami lehetett beleegyezés is, meg ellenkezés is. Mindenesetre azonban szótlanul lefeküdt ő is és csakhamar elcsendesült a viharfészek. A fejemben rajzó gondolatok, töprengések és tervezgetések azonban sokáig nem hagytak elaludni, úgyhogy odakünn már lassanként derengeni kezdett, amikor végre fáradtan elszundítottam. Jó későre járt — noha nekem úgy tűnt, hogy mindössze csak néhány percet aludtam —, amikor Németh riasztott fel álmomból. — Mi az? — kérdeztem felülve az ágyban és még álmos szemmel tekintve körül a szobában. — Mi történt? — Pali eltünt. — mondta Németh minden bevezetés nélkül. Abban a pillanatban kiugrottam az ágyból és odasiettem Garai fekhelyéhez, mely tényleg üres volt, de látszott, hogy aludtak benne. — Korán reggel kelhetett fel, amikor mi még aludtunk, — mondtam és hirtelen az jutott eszembe, hogy ugyanilyen körülmények között lopódzott ki annak idején Szi- Kiangban a parancsnokságból, amikor azt az emlékezetes kirándulást kockáztatta meg a gamen parkjában ... Ugyanekkor Németh, aki a szoba közepén állott, hirtelen meglepődve kiáltott fel és erre a hangra ösztönösen én is odafordultam. Mindketten csaknem ugyanabban a pillanatban ugrottunk az asztal mellé, amelyen egy jókora papírlap feküdt összehajtva és rajta mintegy nehezéknek, harminc dollár. — Hát ez mit jelentsen? — csodálkoztam. Németh azonban nem törődött a kérdéseimmel, hanem kikapta a pénz alól az összehajtott papírlapot és szétbontva olvasni kezdte. Túl hosszú ideig böngészte ahhoz, semhogy türelemmel ki tudtam volna várni. Kikaptam a kezéből a papírlapot és hangosan, hogy ő is hallhassa, olvasni kezdtem: „Ne haragudjatok rám, fiúk — hangzott Garai búcsúlevele —, de nem volt más megoldás számomra.". Nehogy azt higyjétek, hogy az irigység, vagy az elégedetlenség késztetett erre a lépésre, de emberileg megérthető, hogy nem tudtam volna elviselni azt a tudatot, hogy annak a közelében legyek, akit a legjobban szeretek és ugyanakkor lássam és érezzem, hogy áthidalhatatlan szakadék — a barátom szerelme választ el tőle... — Megőrült! — dünnyögte Németh félhangosan. „ ... Nem marad más hátra számomra — folytattam az olvasást, nem ügyelve Németh megjegyzésére —, mint hogy magára hagyjam őt boldogságával, még akkor is, ha ezen az áron el kell válnom tőletek... Tudom, hogy az első gondolatotok az lesz, hogy felkutassatok, mert hiszen mindig is ragaszkodtatok hozzám, szerető és hűséges bajtársaim voltatok jóban, rosszban, de nagyon kérlek, ne tegyétek, amúgy sem volna értelme, még ha megtalálnátok is ... Azon a helyzeten, amely itt — elismerem, valamennyiünk hibáján kívül — előállott, amúgy sem lehetne segíteni.. •“ — Ennyi az egész? — kérdezte Németh, amikor leeresztettem a hangomat. — Dehogy is — intettem —, ne türelmetlenkedj! „Mindnyájunknak a legjobb tehát, ha elmegyek, — folytatódott a levél. — Kiszámítottam, hogy a közösen szerzett pénzből harminc dollárral több van nálam, mint amennyit a reára eső rész kitenne, ezt tehát itthagyom, a többivel pedig, ami még maradt, majd csak el leszek valahogy ... Hogy mik a további terveim, az egyelőre nem fontos, de még különben amúgy is sejthetitek... De még egyszer kérlek, ne is tegyetek kísérletet arra, hogy felkutassatok, mert higyjétek el, hogy számomra is és számotokra is ez a legjobb megoldás, ölellek benneteket és minden elképzelhető jót és boldogságot kívánok nektek és Liotangnak is..." Elhallgattam és erre mély csönd támadt. Egymásra néztünk Némethtél és azt hiszem,egyikünk sem állott túlságosan távol attól, hogy sírva fakadjon. Ebben a percben nem tudtam semmi másra gondolni, mint a szegény Garai Palira, — hűséges kenyerespajtásunkra, akit a körülmények szerencsétlen összejátszása, a szerelem és a kalandvágy megint — és ezúttal talán örökre — elsodort mellőlünk ... Megragadtam az ugyancsak szótlanul mellettem lépkedő Németh karját. — Most azután mitévő legyek? — kérdeztem csaknem kétségbeesetten. — Hogyan hozzam tudomására Liotangnak, akil történt?... ' ’ Németh maga elé nézett és tanácstalanul megvakarta a füle tövét. — Hát bizony ez nem egyszerű dolog, — mondta. — Mert annyi bizonyos, hogy ha számára közömbös volt is a fiú, azért mégis mély hatással lesz rá az eltűnése ... — Pedig mégsincs más hátra, — jelentettem ki összeszedve magamat. — Meg kell mondanom... Nem emlékszem rá, hogy valaha életemben éreztem-e magamat olyan kínosan és kényelmetlenül, mint most, mialatt felfelé botorkáltam a vörös szőnyeggel leborított lépcsőn. A folyosóra érve önkéntelenül Liotang szobája felé indultam, Németh azonban megállott a lépcsőfeljárónál. — Te nem jössz velem? — kérdeztem csodálkozva. — Azt hiszem, helyesebb lesz, ha te magad magyarázod meg neki, hogy mi történt, — mondta vonakodva. — Különben is, jobb lesz, ha egy kicsit magamra maradok a szobánkban, mert magam is szeretném átgondolni a dolgot, — tette hozzá valami furcsa hangsúllyal, amelynek azonban e pillanatban nem tulajdonítottam különösebb fontosságot, annál is kevésbé, mert minden gondolatom a körül összpontosult, hogy hogyan adjam tudtára Liobang-nak a szomorúújságot. A leányt már felöltözve, majdnem útrakészen találtam a szobájában. Sokkal fegyelmezettebb volt annál, semhogy idegességet vagy türelmetlenséget árult volna el, de aggodalmas tekintetén és megrebbent mozdulatain láttam, hogy feszült izgalommal várta visszaérkezésemet. — Csakhogy itt vagy? — kiáltotta, amikor meglátott és boldog sikoltással sietett hozzám... — Már nem tudtam mire vélni, hogy ilyen sokáig elmaradtatok ... — Igen — motyogtam bizonytalanul —, dolgunk volt a városban ...— .De remélem, most már ti is útrakészek álltok, — mondta Liotang, nem véve észre zavaromat. — Azt hiszem, rövidesen ideje is lesz indulni, mert ha jól tudom, a vonatunk körülbelül háromnegyed óra múlva indul és még jókora út van az állomásig is... — Igen, — ismételtem újra esetlenül. — És mialatt távol voltatok — folytatta zavartalanul fecsegve —, intézkedtem a portásnál, hogy megrendelje a jegyeket... azt mondta, hogy mire lemegyünk, már mind a négy jegy ott lesz nála, úgyhogy ezzel sem kell majd időt vesztegetnünk ... — Mind a négy jegy? — ismételtem gépiesen, magam elé meredve.— Nem fog kelleni négy jegy, Liotang, — tettem hozzá halkan, elfogódott hangon. Csodálkozva kapta fel a fejét és rámbámult. — Azt mondod, hogy nem fog kelleni négy jegy? — kérdezte elképedve. — De hiszen négyen vagyunk? ... Most következett el a legnehezebb pillanat. De hiába minden, meg kellett mondani neki. — Már csak hárman vagyunk, Liotang, — feleltem csöndesen. — Már csak hárman vagyunk, mert Garai Pali elment... — Elment? — ismételte csodálkozva Liotang, majd hirtelen elváltozott az arca és látszott rajta, hogy egy pillanat alatt megértett mindent. Szorosan hozzámsimult és a fejét elfordítva, halkan, szégyenkezve megkérdezte: — Miattam? Tanácstalanul megrándítottam a vállamat. — Lehetséges, — válaszoltam kitérően. ■— De hát most már semmit sem lehet biztosan tudni... Elment és csak egy pár sorral búcsúzott el, de abból sem világult ki tisztán, hogy tulajdonképpen miért... — És hová? Azt sem tudjátok? — kérdezte most már szembefordulva velem. — Nem... — feleltem bizonytalanul, nem akarván megmondani az igazságot. — Ezt sem tudjuk... Jó darabig szótlanul és elgondolkozva álltunk egymás mellett, aztán gépiesen testünklettünk a szobában, itt-ott elrendeztünk még egy-egy heverő poggyászdarabot, még az utolsó apró kis holmikat helyeztük el egy kézitáskában, de mindezt némán és még mindig ennek az eseménynek a hatása alatt... Úgyhogy valóságos megváltásnak éreztük, amikor az asztalon tompa berregéssel megszólalt a házitelefon csengője és a portás jelentette, hogy itt van az autó, amely a pályaudvarra fog kivinni bennünket. Németh is... Néhány perccel később két markos legény kopogtatott be a poggyászunkért és akkor Liotang kis, könnyű selyemkabátját karjára vetve mégegyszer körülnézett a szobában, azután felém biccentve jelezte, hogy indulhatunk. — Nézzünk be Németh barátodért — mondta a folyosóra érve —, talán még mindig idefönn van ... Nem kellemes odalenn várakozni, ha már egyszer indulnunk kell... Sietve mentünk végig a folyosón a mi szobánkig. Azt vártam, hogy Németh már készen fog várni bennünket, ehelyett azonban megdöbbenve láttam, hogy végignyúlva fekszik az egyik heverőn és a plafon felé fordított arccal, elgondolkozva és maga elé meredve cigarettázik. Egy pillanatra az a kép villant az agyamba, amikor a Ju-Szennel kötött alku után Danny-ban visszatértem nyomorúságos tömegszállásunkra a csomagokkal és a rég nem látott pénzzel megrakodva ... Akkor feküdt Németh ugyanígy a rozzant fekvőhelyen, valami ócska takaróba bugyolálva, hogy meg ne vegye az Isten hidege és akkor még Garai is ott volt a szobában... Garai is... — Hát veled mi van? — förmedtem rá meglepődve.— Már lenn vár az autó és te még mindig itt heversz, mintha Isten tudja mennyi időnk volna... Németh felkönyökölt fektében és idegen, majdnem kifejezéstelen tekintettel nézett rám, mint aki azon töpreng magában, hogy hogyan került ide tulajdonképpen ez a két ismeretlen ember. — De hát mi van veled? — Ismételtem, közelebb lépve egy lépéssel. — Miért nem készülsz már? ... Németh mélyet szívott a cigarettájából, aztán lassan, szinte a füsttel eregetve ki a szájából a szavakat, nagyon meggondoltan mondta: — Én nem megyek veletek! Liotangra néztem, aki mozdulatlanul állott a küszöbön. Csodálatosképpen ő sokkal kevésbé volt meglepődve erre a kijelentésre, mint én magam. Az ő tökéletes és csodálatos női ösztöne finomabban és megértőbben reagált ezekre a dolgokra. — Nem jössz velünk? — ismételtem elképedve. — Dehát mit akarsz csinálni itt? Németh egy pillanatig nem felelt, aztán maga elé nézve csöndesen, határozottan mondta: — Meg fogom keresni Palit... — De emberi — kiáltottam rá izgatottan. — Térj eszedre! Nem elég, hogy az * szegény fiú tudatosan a romlásba rohant, még te is követni akarod? ... *— Igen, én is követni akarom, — felelte Németh ugyanolyan csöndesen, mint az előbb, de éppen olyan konok határozottsággal. — De hol akarod megtalálni? — vitatkoztam vele idegesen és türelmetlenül, holott magamban is éreztem, hogy ennek most már semmi értelme sincs. — Nézd, te nem vagy olyan kelekótya, hogy ne tudnád, milyen reménytelen feladatra vállalkozol... Ebben a négyszázmilliós Kínában éppen olyan kilátástalan megtalálni egy elkallódott embert, mint egy gombostűt a szénakazalban ... — Hát akkor legfeljebb majd én is elkallódom valahol... — mondta mereven maga elé nézve. Hirtelen egészen elvesztettem a fejemet és valami őrült, kétségbeesett dühvel kiáltottam rá. — Szerencsétlent Talán te is szerelmes vagy?... Németh elfordította fejét tőlem és egyetlen égő, nála soha nem látott pillantással az ajtóban álló Liotang-ra nézett. Ebben a pillanatban már legjobban szerettem volna leharapni a nyelvemet az ostoba kérdésemért. De már késő volt. Egy utolsót, mélyet húzott cigarettájából, aztán a hamutartóban elnyomva a csonkot, alig hallhatóan, maga elé meredve ennyit mondott: — Igen... Egyszerre nagy csönd lett a szobában. Tanácstalanul és szinte szélütötten álltam a helyemen. Most Liotang, aki eddig mozdulatlanul állott az ajtó mellett, közelebb jött és odalépve a heverőn fekvő Németh-hez, nagyon egyszerű mozdulattal megsimogatta a haját, aztán a kezét búcsúra nyújtva megszólalt: — Ezen túl kell jutni... Isten vele, drága, jó barátom!... Éljen boldogul... Megfordult és szó nélkül kisietett a szobából. Amint az ajtó bezárult mögötte, Németh felugrott a heverőről és egyenesen szemben megállva velem, katonásan összevágta a bokáját és keményen, férfiasan előrelendítve a kezét, felém nyújtotta. — Túl fogok jutni rajta! — mondta kemény, megváltozott hangon. — Isten veled, barátom!... Éljetek boldogul!... Még utoljára mélyen egymás szemébe néztünk komoly, férfias megértéssel és nem volt többé szavakra szükség közöttünk. Megszorítottuk egymás kezét, aztán én is sarkon fordultam és nehéz, szakadozott lépésekkel, nagy űrrel és nagy fájdalommal a szívemben, megindultam Liojang után... VÉGE.