Kis Ujság, 1950. április (4. évfolyam, 77-100. szám)
1950-04-01 / 77. szám
Tttárnap, április 1 kis Újság Ivanov kapitány 1944 december közepén egy Stefánia-úti kis szanatóriumban húzódtam meg. 1945 január első napjaiban már Zuglóban harcolt a felszabadító Szovjet Hadsereg. A súlyos vízhiány miatt a fentjáró betegek közül többen felváltva nagy fazekakkal és vödrökkel vonultak ki vízért a közelben levő üres telekre, ahol virágkertészet volt és dugattyús kutacska működött. Január 11-én kora reggel több társammal együtt az üres telken megtöltöttük az edényeket és a kerítések mellett óvatosan közeledtünk a szanatórium épülete felé. Ekkor már a szovjet csapatok a Hungária körúton harcolva nyomultak előre. Estére vártuk a felszabadulást. Alig voltunk száz lépésnyire a szanatórium épületétől, amikor akna robbant mellettünk. Erős ütést éreztem a fejemen, a vödör kiesett kezemből és összeestem. Nem tudom meddig feküdtem eszméletlenül a kerítés mellett. Csak január 14-én estefelé tértem magamhoz a szanatórium egyik kétágyas szobájában. Amikor felültem ágyamban, az ápolónő mosolygós arccal állt előttem. Körülnéztem. A másik ágy üres vot. Éjjeliszekrényemen nagy darab pirosra sült katona-evibakot, csomó cigarettát, egy tányér kockacukrot és kis lapos üveg pálinkát láttam. — Ki hozta ezt? — kérdeztem a gyengeségtől elhaló hangon. — Ivanov kapitány! — felelte az ápolónő. — Ivanov kapitány?! — bámultam rá. Az ápolónő elmondta, hogy január 11-én este értek a szanatóriumhoz az orosz csapatok, köztük Ivanov kapitány is, aki az udvaron lövést kapott felső combjába. Kellő kezelés után az én szobámba fektették le. Ivanov kapitánya rossz beteg volt. Le-leszállt az ágyról, odajött az én ágyamhoz. Gyengéden meg-meg rázott, sugdrosott a fülembe, pálinkát öntött a számba, dúdolt-dalolt nekem, hogy minél előbb térjek magamhoz, mert nagyon unatkozott egyedül. Január 14-én reggel — mesélte tovább az ápolónő — Ivanov kapitány hirtelen kiugrott az ágyból, felöltözött és az orvosok tiltakozása ellenére, botra támaszkodva, elment felkeresni csapattestét, hogy tovább harcoljon. Mielőtt elhagyta a szobát, odajött ágyamhoz, kenyérzsákjából kirakta az ajándékokat éjjeliszekrényemre, majd — Czerbusz sztori! (Szervusz öreg!) — kiáltással kibicegett a szobából. Németh Jenő „A HortViv-Hom VdDUt* 1 A szabadság, az életöröm ujjongása járja át szívünk eteményét: megszabadultunk! Kijutottunk a belövésektől zengő óvóhely vakondsötétjéből a napvilágra, a levegőre — szabadok vagyunk! Újra emberek. Két napja vagyunk itt — feleségem és én a Rózsadomb havas gerincén, a Lepke utca 21. számú villa házfelügyelői szobájában. Hajnal 1 3-kor lépett be egy orosz katona (január 28-án foglalták el a Vérmező csatater mellett részben romnnáomlott, nagy Krisztina-körúti __ házat! és tolmács útján ' Őrölte az óvóhelyen szoronó száznál tö’ '■ -•'-óva!, hogy reggel */*6-kor mennünk kell. (A szomszéd épület még a németeké, nehogy a harc veszélyeztessen bennünket.) Géppuskatűzben vánszorgunk az emberi és állati tetemekkel, hadi géproncsokkal teli Városmajoron át a trombitásúti első ideigenes budai elöljáróság felé. A katona és a tolmács irányt jelölt és elvált tőlünk Egy hete alig ettünk, nem ittunk, de a friss levegő erőt ad. Mégis kora délután lesz, mire legyengülten célhoz érünk. A dombtetőn Herschitz ■Sándor kőműves fogad be minket és most itt sétálunk a rommá omlott és ’Shagyot! rózsadomb’ villák között lövöködünk a fehéren villogó környező hegyekben; jó,esőn lélegez- 7 FELSZABADULÁSOM TÖRTÉNETE — Elmondták a Kis Újság munkatársai — Felszabadulás! Életünk legnagyobb ünnepe. Újjászületés, megváltás, felszabadulás. A gyászos és gyalázatos máj koraor és keserves viharfellegei után előragyogó első, életet hirdető, előiadó, éltető napsugár. Jövőnket, fizikai megmaradásunkat, egzisztenciánkat, magunk és családunk egész létét, életünket köszönhetjük ennek a napnak. A Kis Újság munkatársai közül itt elmondják többen, hol és hogyan élték át ezeket a nagy, megváltó perceket, miként szabadultak fel? Így történt... Az ismeretlen katona — Hol a front? — kérdeztem akadozva, légszomjjal küzdve, arcomon a jeges szél karcolását érezve. — Ahol állsz! — felelte valaki. 1915 február elseje volt. Olyan különös, könnyű, sőt délután. A budai Fillér utcán vánszorogtunk felfelé. Az ablakokból sárga-vörös fények villantak fel. Torkolattüzek. Az ég alja sejtelmes volt és vörös színekben reszketett. Fillér utca 2... 12... 16... fából font sövény mellett álltunk meg. De furcsán festhettünk! Menekültünk a német kitörés elöl hátra, mennél hátrább az oroszok felé. Hátamon nagy zsák, jobb kezemben barna vuttánfiber-koffer, a balban meg szíjjakkal összekötött molyó, amit sebtiben szedett össze az asszony a sötét légópincében. Az ő kezében is két koffer. Megállunk, azután megyünk botladozva tovább. Két kezemben csomag, hátamon zsák s gyomrommal tolom a gyermekkocsit. A kocsiból sápadt fényecske tekint felém. Sápadt fényecske a láztól kivert arc. A kislányom, aki még nincs egyéves. Tüdőgyulladás. Megyünk tompán és megszállottan. A gépfegyverek kelepelését sem halljuk, sem a torkolattüzek rekedt sistergését A Fillér-utcán golyószóróval kezükben, lobogó fehér hóköpenyekben szovjet katonák rohannak a Retek-utca felé. Öt óra? Hat? Hét? Vannak pillanatok, mikor az ember már nem érzékeli az időt, összeolvad a világgal, amely körülöleli. S egyszerre elémvágódik egy hóköpenyeges szovjet katona — Nye... nye barasa ... — mondja, nem, kiáltja az arcomhoz egész közel. Kalmük volt? Orosz? Kirgiz? Osztják? Grúz, vogul? Arca fekete volt a lőporfüsttel. „ Mit akar? Újra kiált, de hangja belevész a fegyverropogásba. Semmit sem értek. — Hé... vengerszki... — valami ilyet kiált még, azután hirtelen vállára dobja fegyverét, a kerítéshez rohan és tépni kezdi a dróthuzalt. Némán állunk, homlokomon verítékkeppezik. A katona letépi az egyik drótot, hozzám vágódik, a puha hóba térdepel, a gyerekkocsi első sárhányójára kötözi az esőtől ázott rozsdás huzalt, amelynek másik végét a kezembe adja. — Nesze ... vengerszki... Paslit A pillanatban volt valami kemény, valemi szép, valami magával sódó. Kiáltani akartam, ki vagy? Van neked is egy kis gyermeked vagy elégett tán a sztálingrádi lángok között? Megfogtam a hót végét, húzni kezdtem a gyerekkocsit. Az orosznak igaza volt. Könnyebben ment az egész. A földre néztem, a fehér hóra. Zuhogtakk lefelé a szovjet katonák. Este vett, fehér, erőt este. Mindenfelé ágyú bömbölt. S bennünk mégis csend vet, meleg, lágy, mint a kenyér. Egy férfi eljött Ázsiából, hogy egy drótkötéllel segítsen menekíteni a gyermekem? Éreztem valami jót, meleget, amely elöntött. Nem tudtam megfogalmazni, nem tudtam kimondani, s helyette most kiállom belé a nagyvilágba. Felszabadultam! Egy pillanatra hátranéztem. Az ismeretlen katona már a Fillérutca sarkán állt, a falhoz támaszkodva tüzelt. Hatalmas testét rázta, rázta a sorozattűz. Ruffy Péter 1945 január 10 Százhúsz ember szorong, gyötrődik harmadik hete a József körúti bérház óvóhelyén. Napok óta nem ég a villany, fogytán a bab és a borsó, boldog, akinek van még egy marék lisztje és lepényt süthet a pincébe lecipelt tűzhelyen, melynek fojtó füstje beszüremült a zsúfolt óvóhelyre. Olvasmány-emlékek egy süllyedő hajó képét idézik az álmatlan, hideg és mégis fojtogató éjszakákon át. De mindenki tudja, érzi, hogy a kép hamis. Suttogva terjesztett hírek keringenek arról, hogy a felszabadító csapatok már a Thököly úton vannak és a Boráros-térnél elérték a Körút vonalát. Óvóhelyünk, amely riadt, éhező és fázó lakóival egy hajó fedélközéhez hasonlít, megmenekülhet a pusztulástól, ha csak a visszavonuló németek nem fészkelik be magukat éppen itt. A férfiak őrséget szerveznek, szükség esetén a lehetetlent is meg kell kísérelni, több mint hetven nő és gyermek életéről van szó. Az ostrom zaja pedig egyre közeledik ... Vízért a Rákóczi térre jártunk — amíg lehetett. De a németek bevették magukat az Omnia-mozi épületébe. A Nemzeti Színház felé eső házakban kerestünk vizet. Január 14-én nagy tömeget láttunk a Technológia előtt. Nyilas terrorkülönítmény fegyverrel kényszerítette a környező házak lakóit, hogy vonuljanak ki a Józsefkörút és Népszínház utca sarkára s tanúi legyenek az ezen a környéken elkövetett utolsó, gyalázatos nyilasgaztettnek. Sápadt fiatal férfi áll a nyilasok gyűrűjében. Éppen most tépték le róla a kabátot, fehér inge kivillan a tömegből. A különítmény vezetője hangosan felolvassa egy papírrongyról az „ítéletet és az indokolást“. A fiatalember azt a hírt terjesztette, hogy az oroszok a Keletinél vannak. Életével fizetett érte. De tévedett szegény: a felszabadítók már a Bérkocsis utcában voltak és tűz alá vették az Omnia-házat. A nyilasok lövésre tartott géppisztollyal terelték vissza a tömeget az óvóhelyekre. Néma csend, csak belül izzik a leírhatatlan harag és gyűlölet. Újabb „parancs“: a romházak tégláiból, gerendáiból barrikádot kell építeni a Sándor-ti.r és a Rökk Szilárd utca sarkán, légitámadás és gépfegyvertűz közben. Minden ötvenszázfőnyi csoportot egy golyószórós nyilas kényszerít az esztelen munkára. A köveket útközben „elejtjük“, a helyszínen szétdobáljuk. Sohasem épült fel a barrikád a Sándor téren. Amikor a nyilasok, halálos fenyegetések és ocsmány szitkozódás közben visszavonulnak a Dunapart felé, a néhány centiméter magas téglahalmazt b satthordjuk, hogy szabad, egészen szabad legyen az út a felszabadítóknak. A körúton néhány bombatölcsér, majdnem érintetlen hóréteg és leszakadt vezetékek tekergő kígyói. Az Omnia-házból német gépfegyver kerepel, a Bérkocsis utcából aknavető-sorozatok felelnek rá. Meddig tart még? Hihetetlen idegfeszültségben fekszünk le, de hajnalban mindenki talpon van. Január 16. Siketítő csend, hosszú órák óta. Várjon mit jelent? Hét óra felé, a paksi szürkületben. A salzburgi hegyekre is ráköszöntött a május, 1945 májusa volt. Havazott. A két szedett-vedett századot erre az estére egy pajtába dugták. A 30 kilométeres napi út után megettük a „vacsorát“, egy szelet kenyeret, aztán ki hogyan tudott, lefeküdt. Sasssssz... A jelszó! Titkos üzenet következik, amit a tisztek, de még a tisztesek sem hallhatnak. Figyelek. — Holnap reggelre húszan „meghúzzák a csikót“. Reggelre tehát ismét kevesebben leszünk. Sorshúzás jelölte ki őket. — Május 2. Fél, 11. A szökést felfedezték, de már későn. Ők már mennek haza. — Sorakozó! Sorakozóóóó! A százados így kezdi: — Bitangok! Hazaárulók! Kiköttetem a fél századot! A hátsó sorokban csak nevetünk. A százados hadbírósággal fenyegetőzik. Odasúgja az egyik honvédtársam: — Most hajlottam, mindenütt felbomlott a front. Reggelre már itt lesznek. A százados még beszél. Arról, hogy lehet, hogy este bevetik a századot harcba. 1945 május 2-án. — ... mert a háborút meg kell nyernünk ! — mondja. — Barom — szólok oda szomszédomnak.• A százados úr reggelre már nem tarthatott „haditörvényszéket“, megakadályozták ebben a tankok .. . De még mindig nem vagyok szabad. Hadifogoly vagyok. Amerikai táborba kerültünk. Október a tiroli hegyekben. Még mindig nem mehetünk haza. Pedig megpróbáltuk. Már ismét havazik, elhatározzuk, hogy vízért megyünk A kapuban katona áll, olyan egyenruhában, amilyent még senki sem látott közülünk mégis mindannyian ismerjük. A katona arca fekete a lőporfüsttől. De fehér fogsora kivillan a sötétből, ahogy mosolyog, cigarettázik és mond valamit. Egyikünk elszoruló torokkal fordítja: — Azt mondja hogy ne féljünk .. Soha többé nem jönnek vissza azok, akik miatt annyit szenvedtünk... Gyenes István Nincs rendes nadrágunk. A ruhám is sok helyen lyukas. Sátorban alszom. Erdőt írtunk. Végtelen nagy erdőt. Kétezer köbméter fát már kitermeltünk. — Hazai Haza! Mert nem bírom itt már tovább. Mindig csak az otthoniakra gondolok. Meg a többiek is. Esténként oly keservesen sír a tábortűz mellett a hegedű. Ha nem történik semmi, holnap gyalog nekiindulok. De előbb mégegyszer benézünk Riedbe. Talán mégis vonaton mehetünk. A magyar tudakozóban egy vöröskeresztes nő kirúzsozott, agyonfejtett arccal, hosszú szipkából a legjobb cigarettákat szívja. Mi akkor már hónapok óta nem jutottunk hozzá magyar cigarettához. Mikor belépünk a tudakozóba, ránk törmed: — Piszkos bakanccsal ide nem lehet bejönni! * Október 16. „Parasztok“ indulnak haza. Én is. Üres gyomorral. Éhesen. Dohányom nincs. A kenyérzsákomban egy falatka kenyér sincs. Nem baj, csak otthon legyek. Az Enns-folyón túl az első szovjet katona Rögtön beszélgetünk. Cigarettával kínál. Két nap óta nem szívtam. Ott kinn favágóként dolgoztattak több hónapig, most a szovjet katona enyhíti cigaretta-ínségemet. Éjjel fut be a vonat magyar tájra. Lágy, kedves, ismerős táj. Könny hull ki a szememből. Gulyás, kenyér, bor, cigaretta fogad bennünket. Úgy, mint a hazatérőket, úgy fogadnak. Megcsókolom, akitől először hallottam magyar szót. — Itthon vagyok! Két fogság után felszabadultam... Horváth B. rené zük be a havag levegőt. Fodor József költő-barátommal és feeségével járunk-kelünk, orosz üdvözléssel kitszintjüik egymást a szovjet járőrökkel. A szabadság érzésének feledhetetlen két napja! Este a szobában Oajmécs pislákoló derengésénél egy moszkvakörnyéki tanárjelölt (két katona is alszik váltva a szobában.) fényképezet mutat anyjáról, testvéreiről. Mikor esik el a Vár? — kérdezzük. Horthy-dómt* (Horthy, ház, így hívták a volt királyi vár*lakot.) Lehet, egy-két napon belül, lehet, hogy hetek múlva... Sóhajtunk A második nap éjszakáján arra riadunk, hogy költögetik a két katonát. Kint is mozgás. Mi ez? Riadó! A lovakat is elővezetik — oroszaink elmennek? Rögtön öltözünk és értetlenül, szorongva várjuk, mi lesz most? Ágyúdörgés! Lassan telnek a negyedórák, a percek. Gazdánk kikémlet, aztán hirtelen visszafordulvs döbbenten szól: „Huh, a mindenütt Német rajvonal a ház előtt! Hát ez mi? Újra kezdődik?* Visszahúzódunk a szobába. Csönd. Szörnyű érzés és ugyanegy gondolat rázza meg idegeinket: lehet, hogy mégis igaz a német hírverés? Fehérvár felől visszatértek Budán? Rettentő izgalm percei Dörömbölés az ajtón. Egymásra nézünk. Mit tegyünk? Ki kell nyitni. Német egyenruhás katonák lépnek be. Az egyik magyarul szól. Megkérdem: mi történt? Az arca vérzik: „Kitörtünk a Várból” — feleli és megtudjuk tőle, hogy elfogyott a lőszerük. (A vízvezeték pusztulását elhallgatja.) Az egyik osztag az Ostrom-utcán a Városmajor felé, ők a Várkezen, Duna parton jöttek és a Zárda-utcán kapaszkodtak fel a Rózsadombra. És most mi a szándékuk? „Itt a hegyen kell egy erdőnek lenni, ezen át Budakeszire megyünk, meg ott vár ránk a felszabadító sereg.“ Ugyan — mondom gúnyosan —, ott már rég oroszok vannak! Vállat von, lemondóan legyint... Távoznak. Másik néhány katona jön be, köztük egy német őrmester, vérző vállal. Nagyszál ember. Leül. A vére a padlóra csöpög. Később egy társa bekötözi. Nyög és jajgat a fájdalomtól. Az ágyak dörögnek, a Sálelín-orgona tömören zeng a vülyyben. Az óriás német fél be akar bújni a szekrénybe! Rémület fog el bennünket. Itt ne találják! Egy szemüveges német kérdi, hogy nincs-e hátsó kijárat Nincs. Látjuk, hogy szoronganak. Kivilágosodott. Nehezen telnek az órák. Az ágyú és a puska dörgés zaja közeledik. Remény csillan fel bennünk, de mi lesz, ha itt lelik őket? Még azt hihetik, hogy bújtattuk őket, hogy ellenség vagyunk. A szemüveges puskáját emeli és ki akar lőni az ablakon. „Ne lőjjön“ — kiáltok rá. Feleségem keze gyöngéden megérinti karomat: „Ne szóljon!“ Idegeiben remeg még az a szörnyű nap, amikor Kun páter és Bokor „testvér“ udvarunkon agyonlövetett két katonát... Szerencsére egy ifjú társa is rákiált: „Nem lőni!“ A német meggondolja magát. Déli egy óra is elmúlt. A „poszt“ benyit és int, hogy jöjjenek. A katonák guggolva-görnyedve surranak el Ottfekejtenek egy puskát, egy hátizsákot. Ki vele! Az ajtók előtt halottak hevernek. A vérnyomokat gyorsan felmossák. Fellélegzünk. Várjuk vissza oroszainkat, akik éjjel lehúzódtak a völgybe és aztán napvilágon végeztek a németekkel. A csatazaj fokozatosan csendesül, végre egészen elhal. Szürkül, majd egészen besötétedik, mire megjönnek az oroszok. ..Horthy-dom kaput!" A Vár elest! Tudjuk, Buda, a főváros felszabadult! Halavány arcunk kigyullad: felszabadultunk! Tamás Ernő Két fogságból — a szabadságba. Újből 12 oldalon jelenik meg az Új számának tartalmából. Április 4-én útjukra indulnak a legújabb magyar autógyár tehergépkocsijai Szenzációs szovjet versenykocsik. Izgalmas képes riportok az évad első versenyeiről és a közkedvelt állandó rovatokra változatlanul 1.50 Ft