Kis Ujság, 1951. augusztus (5. évfolyam, 177-202. szám)

1951-08-15 / 189. szám

4 Budapest múltjának emlékei: 1686—1849 A Budapesti Történeti Múzeum várostörténeti kiállítása Óbudán A múzeummá alakított Kiscelli úti kastély egész emeletének helyiségeit és hosszú folyosóját megtöltik a Budapesti Történelmi Múzeum új kiállítására összeválogatott emlékek. Évszázados metszetek, kéziratok és nyomtatványok idézik fel a török hódoltság végének idejéből Budavárát, amelynek utcahálózata, ódon házainak alapszerkezete nagyjából még ma is olyan, mint amilyen tíz évvel a Vár 1686-ban történt visszafoglalása után, a házösszeírás idején volt. Három nagy ostromot élt át a régi Városrész a Várhegy tetején és mégis, a műemlékeken kívül, mennyi emléktárgy maradt a késői utódokra. Holott Lotharingiai Károly nemzetközi csapatai nagyobb részében porig rombolták, égették és barbár módon kifosztották a töröktől visszavett Budát. A folyosó falain és tárlóiban nagyon gazdag anyag beszél Buda visszavételéről, metszetek, nyomtatványok, kéziratok képben és leírásban foglalkoztak a magyarországi Habsburg gyarmatosítást megindító történelmi eseménykivel. Egész Európa ráfigyelt a török kiűzetésére, írásban és képben örökítve meg a hadjárat és főleg az ostrom mozzanatait. A könyvek, nyomtatványok között feltűnik a velencei követjelentések egykorú kéziratos másolata, amelyben történészeink a magyar nép sorsáról leltek fontos adatot. Szövegükből ugyanis kiderül, hogy Magyarország török megszállás alól történt felszabadításának terheit a győztesek túlnyomó részben a magyar jobbágyságra hárították, amit egy röpirat: „Európa háborúi és Buda 1684.“ A falon ostromtérkép függ. Német képes röplap az ostromot ismerteti és erről szól egy korabeli holland kézirat. Német falinaptár: Buda ostroma, címz-spanyol megemlékezések, nagy francia emléklap keretben. Buda és Pest romjai az ostrom után. Allege,tikus ábrázolással díszített olasznyelvű szonett dicsőíti a diadalt. Az első terem közepén domborművű ékítményekkel díszített harang áll. A pesti Városháza tornyában zengett-bongott 1607-ben. Az ablak miatt vízvezetékesőrészek hevernek a XVIII, arjaidból. Egy pasztellkép a „balikomos Mecsetet“ ábrázolja 1770-ben, amely a Fő-utca és a Kacsa-utca táján állott. Egy 1726- ból való illusztráción a törökkori Császárfürdöt találjuk. Képek, amely a 150 éves török megszállásra emlékeztetnek. Buda azonban lassanlassan kezd magához térni. Üveg alatt két házösszeírási jegyzék látható: a várbeli házaké 1696-ból amikor tíz évvel az ostrom után megkezdték a vár újjáépítését — és a Víziváros házjegyzéke 1696-ből. Mellettük kőfaragó és kőműves céhmesterkönyv, céhkönyv 1689-ből és céhpecsét. Ezek a tárgyak a városi étel kezdeteit és a XVIII. század ipari termelésének idejét idézik fel. Az ipar a céhek kezében volt, amelyek megértően szolgálták a Habsburgok magyarországi gyarmat-politikáját. A tengerekről visszaszorult Ausztria Magyarországon kereste kizsákmányoló gazdagodását. Díszes kiállítású, albumszerű ,könyv“TM Buda kiváltságlevele I. Lipóttól jellemző kortörténeti emlék. A kiváltságlevél értelmében ugyanis polgárjogot Budán csak katolikus egyén kaphat. Nyomtatott emlék, képes német röplap a békékés- és biharvármegyei jobbágyok lázadásáról tudósít. A földesurak ellen felkelt jobbágyokat levertek és a budai katonai bíróság kerékbe törette, utána pedig felnégyeltette a zendülés vezetőit. Hatalmas, 1708-ból reánk maradt ónkorsó a molnárok céhkorsója, céh-láda és 1755-ből kékszínű céh-zászló, amelynek inkább csak a színét viselte meg az idő, emlékeztetnek a még sokáig fennálló céhek életére. A tartókban bőrbekötött céh-szabályzatok, mesterkönyvek sorakoznak. Az egyik ajtó fölébe gyönyörű ékítményű, kovácsoltvasból készült kapufejdíszt helyeztek el, amely 1776-ból való. Iparművészeti remek, a helyi ipar nagylendületű fejlődésének édes bizonysága, éppúgy, mint a finomművű, kétsoros ezüst mentőöv. Megmaradt a pesti ezüsthitelesítő bélyegző verőtöve is 1800 körüli időkből. Egykorú látképek mutatják a hajdani Budát. Itt áll egy árvízkő 1776-ből, amely a három év előtti jégtorlódás okozta budai árvíz megismétlődésének szomorú emléke. Érdekes emléktárgy az ácscéh szállásjelvénye tojásdad alakú bádogkeretben, ötletesen elrendezve az ácsok minden szerszámát láthatjuk kicsinyített alakban. Valóságos „építmény“ az a keskeny, a kályhák magasságáig érő állóóra, amely egykor, a Szentháromság utcában mit is meglévő volt budai Városháza dísztermében áltett, Weber k. készítette 1703-ban. Nyolc óra 3 percet mutatott, amikor megállt várjon a végtelen időnek milyen pillanatát őrzi? A XVIII. századi órásipara számos finomművű, díszes állóóra emlékéből jelenül elénk. Nem egy még most is jár és pontosan mulatja az idol, mint például Bleier András készítménye 1770-ből. Egyik tárlóban a közművelődés emlékei, Egyetemi Évkönyv 1779, Cicero levelei, Buda, 1727, „Magyar zsebalmának BZ 1795 közönséges esztendőre" —■ Martinovics és társainak feje hullt le e „közönséges“ esztendőben, hogy szellemük kigyújtsa Magyarországon a felvilágosodás napsugarát. A vérmezői tragédia komor mozzanatait három korabeli festmény idézi fel. Az egyik Mambrini akvarellje. Mindegyik festmény közepén látható a vértanuk fája, az ágak levelein az összeesküvők nevével. A képek alatt a tárlóban Martinovics és társainak táblai ítéletét láthatjuk. Átlépünk egy küszöböt és a reformkorhoz érünk. Hitel, Vittig, Stádium — Széchenyi István munkáinak elsőkiadású példányai. Képek, nyomtatványok nemzetgazdasági alkotó munkájának eredményeit hirdetik. Klasszicizáló stílusú épülettervek új épületek, amelyeket Pollack Mihály és Hild József tervezett és az Aldunasor új házai, a Lánchíd alapkőletétele Barabás Miklós színeiben és vonalaiban. A reformkor Pestje, az iparosodás kezdete tekint felénk Szentpéteri és a lobbi pest-budai ötvösművész remekeiből, Kuny Domokos majolikáiból, egykori híres kereskedések cégéreiről — az egyiket nem kisebb művész, mint Barabás Miklós festette —- de erről a lázas előretörésről beszél a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank megvasalt, rejtélyes szerkezetű pénzesládája, a Magyar Védegylet felhívása Kossuth Lajos aláírásával, a magyar iparpártoló védegylet tagsági jegye és a bábukra függesztett selyemruhák, amelyeket szobortermetű nők viselhettek. Egy budai mester zongorája is a vagyonosodó polgárság jómódú életéről beszél, de itt látunk egy illusztrációt 1810- ből — gellérthegyi barlanglakást ábrázol, nyomorgó lakóinak nem volt szükségük légsúlymérőre ... Ferenczy István, az első magyar szobrász remeke: Ürményi József fejszobra, ma is tanulmány lehet a Valósághű ábrázolásra törekvő szobrászaink számára. Mielőtt megdobogtatnák szívünket a nagy idők pest-budai emlékei, rápillant szemünk az óbudai cipészcéh kiváltságlevelére. 1841-ben megtiltja a legények bérkövetelő szervezkedését ... 1848... Egykorú képek, metszetek, illusztrációk, nyomtatványok a március 15-i forradalom napjaiból. A 12 pont, a Nemzeti dal, Táncsics Mihály kiszabadítása... Röplapon Petőfi híres verse: „A királyokhoz“. A Munkások Újsága, Táncsics lapja az első kollektív szerződésről ír április 26-án. Fejünk fölött függ a pesti nemzetőrség hatalmas lobogója. Fölfényjenek a szabadságharc napjai. 1849... Ismeretlen mester műve Pest éjszakai bombázását ábrázolja május 13-áró. Hettenkofen nagy grafikai műve Budavár május 21-i ostromát tárja elénk. Falragasz: Budavár miénk!" Petőfi verse: „Európa csendes, újra csendes“, röpívre nyomva, áprilisban a Nemzeti Színházban szavalták. Június: Petőfi verse, „Jött a halál” a Respublica első oldalán... Kossuth kiáltványa, a komor falragasz: „A nemzet kormánya a néphez“ — amely után alig két hónapra Európa már valóban egészen újra csendes, Magyarországon sem dörögnek már a szabadságharcosok fegyverei — csöndben ácsolják a bitót a vértanuk számára ... Budapest múltja — közel három század emlékei. Nemcsak a magyar főváros fejlődéséről beszélnek, hanem történeti valóságukkal a jövőbe mutatnak. T. E. Könyv a családban részlet Nyikolajeva „Az uraid*“ című regényéből. Amikor megjött a híre, hogy Vaszilij elesett, Avdotya nem tudta elhinni. Hihetetlen, hogy ő maga él, egészséges, mikor a férje halott. Olyan erősen ragaszkodott hozzá, hogy Vaszilij halálakor az ő saját életének is meg kellett volna szakadnia. Eddig az ő egész életének Vaszilij adott tartalmat. Az ablakban minden cserép virág, a padlónak minden deszkája lélekzett, mosolygott rá, mert Vaszilij is láda, vagy láthatta azokat. Most, amikor megtudta, hogy Vaszilij nincs többé, a dolgokból elszállt a lélek. A ház megdermedt, kipusztult, noha egyetlen bögrét sem vittek ki belőle. Azelőtt Vaszilij lehelt életet a falakba, székekbe, csészékbe, most meghaltak és merev halott szemmel néztek Dunyára. Ha nem lettek volna gyermekei, egyszerűen ágyba feküdt volna várni a halált, abban a szilárd meggyőződésben, hogy az ő órája is eljött. A gyerekek miatt kellett mozognia. Keserve lassanként kiégett és kivergődött halotti dermedtségéből. Felélénkült és férje iránti egész szerelmét átvitte a gyermekekre, őket azelőtt is önmegtagadóan szerette, de most a szeretet majdnem beteges aggodalommá vált. Még legnagyobb gyászában is, amikor nem tudott magára gondolni és nem tett magáért semmit, szükségét érezte annak, hogy másokért tegyen valamit. Készörömest teljesítette idegenek kéréseit és ebben is megkönnyebbülést talált. Jórészt ennek a segíteni akarásnak tulajdonítható az is, hogy lakásába fogadta Sztyepán Muhovot, a traktoristát. Mohov teljes ellentéte volt Vaszilijnek: vézna, szőke hajú, nem is szép, szeme nyugodt és figyelmes, mozgása lassú, kimért. Még nem gyógyult ki egészen súlyos sebesüléséből és ez fölkeltette Ardolyában az örök asszony szánalmat és azt a vágyat, hogy gondoskodhasson róla, mint egy kisgyermekről. A férfi eleinte óvakodva és gyanakodva fogadta ezt a gondoskodást. Azt hitte, hogy az asszony megunta az egyedüllétet és a közelségét keresi. De amikor jobban megismerte, restelte gyanakvását. Látta, hogy Avdotya ugyanúgy gondoskodik a beteg szomszédaszszonyjáról, vagy valamelyik magányos öregemberről is és mindenkiről, aki bajbajutott. És ahogyan az emberekkel bánt, ugyanolyan gondosan és önfeledten végezte kolhozmunkáját is. Az a fajta volt, aki még ha akarná, akkor mint tudna valamit rosszul, lelkiismeretlenül, hanyagul végezni. Mikor Mohov közelről megismerte, azon csodálkozol a legjobban, hogy ez a csendes, szőke asszony milyen hallatlanul szívós, mennyi mindent kibír, Sztyepán a sebesülése után nem lábbadt föl egyhamar és betegeskedése miatt gyakran kellett a szobát őriznie. Hosszú téli estéken Avdolya varrt, Praszkovja nagymama font, Sztyepán meg csizmát foltozott. Avdolya azelőtt nem ismerte azt az örömöt, amit az ilyen békés esti együttlét, csöndes baráti beszélgetés rejt magéban. És ezen a télen először vonult be Avdotio életébe a könyv. — Katyusa,szívem,, olvass csak a Villamsz akadémikus könyvéből — szokta volt mondani Sztyepán. Katyusa elővette az újságpapírosba szépen beburkolt könyvet.» Hol hagytuk el tegnap, Sztyopa bácsi? — Amikor a lámpa elaludt, éppen arról olvastunk, hogyan kell a minőr talajban vizet tartalékolni. Add csak ide, majd én megmutatom baj van. Kátyú,, aki büszke volt felelős szerepére a családi körben, közelebb ült a lámpához és nagy igyekezettel, tisztán, tagolva olvasod, ujjacskájával buzgón követve a sorokat. — „A hó elolvadt — olvasta — az esőzés véget ért. Hogyan folyik tovább a víz mozgása a tömör talajban?“ Sztyepa bácsi ide kérdőjelet tettek. A váratlan akadály gondjával terhelten Sztyepánra emelte tágranyílt szemét. Tudod, kislány, azt megnevezni nem kell, csak a hanggal kell jelezni. Avdotya eleinte nem annyira az Olvasottak értelmét figyelte,mint inkább a békés családi felolvasás — számára új — örömét, Katyusa vékony hangocskáját élvezte, azt hogy a kislány olyan szépen kimondja még a nehéz szavakat is. „Ahogy hallgatom, megkönnyebülök . . . mint mikor az égett sebra ráfúj a szél“ — gondolta magában. Később azonban Avdotyára is ráragadt Sztyepán izgalma, akire az olvasottak úgy hatottak, mint a saját egyéni sorsát érintő megannyi felfedezés. — No nézd csak, hogy él ez a földi —– csodálkozott Avdotya, —. Egész életünkben táplál minket, egész életünkben tapossuk és mégsem értjük meg. De nemcsak Sztyepán és Avdotya, hanem még Praszkovja, a nagyanyó is leste a szót. „A talaj felső rétegét előhántoló ekével kell megporhanyítani.* —■ Sztyepa bácsi, mi az az előhántó? — kérdezte Katyusa. — Megmutatod majd egyszer? — Hisz épp az a baj, kislány, hogy minálunk a gépállomáson nincs olyan. Sztyepán felkelt a helyéről és fölalá járkált a szobában. — Száradjon le a kezem, ha még egyszer kimegyek a mezőre kultivátor nélkül. Ha a gépállomás nem gondoskodik róla, akkor a kováccsal együtt én magam megcsinálom, de anélkül többet nem megyek szántani! Mikor Sztyepán a városból elhozta az első kultivátort, ebben a nagy eseményben az egész család részt vett. Katyusa a kicsi Punyásával együtt el nem mozdult mellőle és a szünetben Avdotya is hazaszaladt, de még az ebédről is megfeledkezett, mert a felszerelést nézte a gépállomáson. Mire kiolvasták Viljamsz akadémikus könyvét, egészen rászoktak az olvasásra. Avdotya egyszer hazahozta a olvasószobából Margarita Aliger költeményét, „Zóját“. —«■ Versikék? Az gyerekeknek valót békévlenkedett Sztyepán, mert ő a komoly, ismeretterjesztő könyveket szerette. — Nem volt mást — mentegetődzött Avdotya. őszintén búsult amiatt, hogy nem kedvére való könyvet hozott: — Olvassam, vagy nem kell, Sztyepa bácsi? — Hát csak olvasd! Éppen neked való könyvecske. Csikorgó hideg téli est volt, az ablakból, a padlóból dőlt a hideg, mind a kemencén helyezkedtek el, csak Sztyepán dolgozott a ládán. Csakúgy recsegett a ház az erős fagyban, cirpelt a tücsök, bárányhússzag, kenyérillat terjengett a kemence körül. Katyusa a zsámolyon ült, lábát maga alá húzta. Észre se vették s mindnyájan a versek hatása alá kerültek. ,,Vizet" — kiált epedve a szomjazó leány. De, mit a német kínál, galdolkegyellen. Égő lámpa az csak, üveg se védi lángját, A lánynak gyermekajka száraz tüzet lehel . . . olvasta meg-megcsukló hangon Katyusa és izgalmában meztelen lába ujjait mozgatta. A szeme könnybeborult, — Sztyepán bécsi, ez igazán igaz, vagy csak úgy kitalálták? Sírva fakadt, úgy kívánta, hogy csak kitalálás legyen olyan nagyon sajnálta azt a szegény Zóját. TM- Igaz ez, Katyusa, az utolsó szóig, igaz, ... „Mert vér ütött pecsétet az ajkra mindörökre, Mert megtanulta jól a szent tudást, a csöndet, Megtanult nem remegni, megtanult jól gyűlölni És halálkínban Is hallgatni megvetőn...“ — Sztyopa bácsi, te hál voltál akkor, messze voltál attól a falótól? — Olvasd csak kislányom, olvasd! Sirt a jólelküs Praszkovja is, Avdotya meg már le se törölte könynyeit . . . Mintha csak nem messze, a szomszéd házban haldokolna az a kislány, az a kedves, az a hozzájuk tartozó, akit éppúgy szeretnek, mint Katyusát. . Zaluska . . . Szegénykel . . . Lám, ilyenek az emberek! ... Lám ilyen az élet! — Megújhodott forró hálával és szeretettel gondolt Avdotya most azokra, akik védelmezték őt és gyermekeit és növekvő forró szánalommal nézte Sztyepán eltorzult halántékét. Hátha éppen azon az estén kezdődött az az új dolog, ami Avdotya egész életében fordulatot hozott. kis Újság Szerbia, augusztus 18 Díszelőadás az Urániában Korea felszabadításának hatodik évfordulója alkalmából A Kultúrkapcsolatok Intézete hétfőn este díszelőadást rendezett az Uránia Filmszínházban Koreának a Szovjet Hadsereg által történt felszabadítása hatodik évfordulója alkalmából. A díszelőadáson megjelent Kiss Károly külügyminiszter, Házi Árpád belügyminiszter, Dögei Imre, az országgyűlés elnöke, Szabó István altábornagy, honvédelmi miniszterhelyettes, Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes, Hidas István, a Magyar Dolgozók Pártja budapesti pártbizottságának titkára, Bata István altábornagy, a honvédvezérkar főnöke, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének több tagja, valamint politikai és kulturális életünk számos képviselője. Megjelentek a díszelőadáson a baráti államok diplomáciai képviselői, élükön a Szovjetunió nagykövetségének képviselőivel. Részt vett az előadáson Kvon O-Dik, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság budapesti követe is. A vetítés előtt Révai Dezső, a Magyar Filmgyártó Vállalat vezérigazgatója ismertette a bemutatásra kerülő filmeket. hogyan lett belőlem költő Irt«: Rosztyiszlav Bratuny Gyakran felvetődik bennem a kérdés — miért is írok? És mindig ugyanaz a válasz: azért, mert lehetetlen, hogy ne írjak. Hogyan is lehetne nem dalolni nagy Szovjet Hazámról, arról a nagy szeretetről, odaadásról és háláról, amelyet apánk, vezérünk és tanítónk, Joszif Visszárionovics Sztálin iránt érzek? A szovjet nép a pusztaságot virágzó kertté alakítja, megváltoztatja a folyók futását, új városokat emel, épít, tanul, merészen szárnyal. Életét csordultig tölti az építő munka. Vájjon nem dalra médlá-e a szovjet emberek békés munkája? 1917-ben születtem egy tanító családjában Nyugat-Ukrajnában, a volhíniai Ljubomir városában, amely akkor még a pánok Lengyelországához tartozott. Gyermekkorom társadalmi és nemzeti leigázottság közepette telt el. Amikor Nyugat-Ukrajna egyesült az Ukrán Szocialista Szovjet Kztársasággal, a szovjet halálom megadott nekem mindent, amiről csak egy ifjú álmodhat. Megadta azt a lehetőséget, hogy ukrán anyanyelvemen fejezhettem be a középiskolát, hogy beiratkózzam e lemberét Iván Franko Állami figyelemre, amelynek bölcsészeti fakultását az elmúlt évben végeztem be. Első verseimet, amelyekből még sok minden hiányzott, elvittem vagy elküldtem a szovjet újságok és folyóiratok szerkesztőségeibe és idősebb szatáriuimtól mindig támogatást, körültekintő tanácsot kaptam- Gyakran jártam Kievben és többizben találkoztam kiváló szovjet költőkkel, akik atyai gondoskodással viseltettek irányomban és verseim irányában, felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtottak nekem! 1946-ban jelent meg a sajtóban első költeményem. Ettől kezdve rendszeresen jelentek meg verseim és 1049-ben az egyik kjelci kiadóvállalat kihozta első verseskötetemet ,,Vereszeny“ (Szeptember) címmel. Egy évvel később Lembergben kiadták második gyűjteményemet, a „Szvitanki“-t („Hajnalok“). Nehéz visszaadni szavakkal, hogy mit érez a fiatal szerző, amikor első könyvei megjelennek. Az öröm érzése óriási felelősségérzettel párosul. Szeretnénk úgy írni, hogy minden mű méltó legyen a néphez, amelynek írunk. Most fejezem be új verseskötetemet. Ezt az egyszerű szovjet emberek békés munkájában megmutatkozó hősiességnek, a megújhodott nyugatukrajnai föld új életének szentelem. Moszkvában nemrég fejezte be munkáját a fiatal írók értekezlete, amelynek én is részvevője voltam- Több mint 900 fiatal író jött össze Szovjetunió különböző sarkaiból. Mennyi érdekes, értékes dolgot hallottunk ezen az értekezleten. A szovjet irodalom legkiválóbb mestereinek előadásai és felszólalásai, a szemináriumi elfoglaltságok, amelyeken figyelmesen és tapintatosan megvitatták műveinket, nekünk, kezdő íróknak igen nagy hasznunkra volt. Megismerkedtünk a moszkvai írókkal és a testvéri köztársaságok szóival. Gyönyörű dolog a szovjet népek boldog családjának megbonthatatlan összefogása. Amikor a sztálini kor fenségét hirdetjük, szeretnénk úgy írni, hogy minden szavunk acélosan erős és kristályosan átlátszó legyen, hogy a szívünk vérével írt versek segítsék a szovjet népet a kommunizmusért, a békéért, a népek barát sárgáért vívott harcában. RADNAI GÁBOR hegedűművész, a Fővárosi Zenekar Károlyi-kerti hangversenyén, nagy sikerrel, bravúrosan játszotta Dvarionasz, Szlán-díjas szovjet-litván zeneszerző háromtételes hegedűversenyét A szovjet rádió műsorából Szerda, augusztus 15: Moszkva I. 15.00: Daltanítás gyermekeknek. 17.45: Burját-mongol dalok. 22.05: Magyar Zenei Hét. Magyar népdalok. 23.00: Könnyű zene. — Moszkva II. 11.30: Karél-finn zene. 19.00: Dal, tánc, muzsika. 19.50: Uráli népénekkar. 30-45: Csajkovszkij-est.